Eger - hetilap, 1885

1885-10-13 / 42. szám

341

ségökre, hogy ha meggondoljuk, hogy a legalsóbb ministeri hivatalnok is legalább „tekintetes ur“nak hivatja magát, mig a ministeri fogalmazó, s pláne a titkár legalább is „nagyságos“ czi- met követel magának: ember legyen a talpán, aki az ezeknél is magasabb ministeri hivatalnokok számára általuk elfogadható czimkifejezést talál a góthai almanachban!

E sorok írójával történt, hogy egy, bizonyos ministeriumban elkövetett baklövés helyrehozására illetékes osztálytanácsost „nagyságos urnák“ talált titulálni; amiért a derék ur annyira megaprehendált, (miután „méltó s ág oltatta“ magát), hogy az ügy igazságos elintézése végett egyenesen magához, a „nagyméltóságú kegyelmes“ ministerhez kellett fordulnia.

Hát hiszen üsse kő, ha már a magyar hivatalnok annyira hiú a rangjára, hogy maholnap a „magasztosságos, hatalmas és dicsőséges“ titulusok sem lesznek elég jók számukra : de akkor ne kérkedjünk vele, büszkén verve mellünket, hogy mi par excellence „démokrata nemzet“ vagyunk.

A franczia nemzet, mely, miként egyebekben, úgy illem tekintetében is mintaképül szolgálhat, általán elfogadta az egyszerű „monsieur“ czimezést, sőt a legaristokratább nemzet, az angol, még a legmagasabb ranguak részéről is megelégszik a rövid „sir“ titulázással.

Általán véve igen gyanús állapotnak tűnik az fel, midőn valaki hivatalos, vagy társadalmi állásának méltóságát nem a saját egyéni tuljdonaiban tünteti föl, hanem rangja ezim éb en keresi.

Évek előtt egy ép oly tiszteletre méltó, mint teljes illendőséget és tiszteletet kifejező megszólítás jött divatba a magyar társas életben: a „Kegyed“. E kifejezést halhatatlan emlékű regényírónk: b. Jósika Miklós honosította meg irodalmunkban, s innét hozta azt fogalomba a magyar társadalom. A „kegyed“ szó — mint maga, jeles regényírónk mondá, — nem volt uj, hanem csak egy régebben szokásos magyar társalgási megszólításnak újból való fölelevenitése, s meghonosítása. S e valóban szép és az illem minden követelményeinek megfelelő megszólítás oly általánossá, s kedveltté lön a müveit magyar társaságban, hogy az hölgyeinkkel szemben is minden tiszteletet kifejezőnek lön elismerve s elfogadva. De e szép, s főkép minden tekintetben magyaros megszólítást is csaknem teljesen kitúrta a társalgási nyevból az idő, a divat s a nemzeti — hiúság. Valami bölcs szógyártó feltolta a társalgási nyelvbe az esetlen s magyartalan „ön“-t, s mivel ez a czim nem látszott a hölgyek irányában eléggé illedelmesnek, e czélra csakhamar egy szörnyszülött ikerszó jött divatba: a „nagysám“, és „nagysád“.

— Endor, — felelt a fiatal asszony gyenge hangon — te nem tévedtél, midőn szerelmemet hűnek, bensőnek tartottad s ha akkor azoknak kezeiből, kik engen erre a viszonyra kénysze- ritettek, meg akartál volna szabadítani, örömmel követtelek volna bárhova. Akkor még tehettem volna, most azonban . . .

— Oh mennyire csalódtam benned, — szólt közbe Endor komoran.. Most látom már, mily különböző az érzet, melylyel szeretünk. Én nevemet, hivatásomat teszem koczkára szerelmünkért, s te mit sem akarsz áldozni. Lásd, én képes vagyok még az ördögökkel is szövetségre lépni bírásodért.

E szavak borzalommal töltötték el a grófnét s a rémület hangja tört ki ajkain.

— Nyugodjál meg, — veté utána Endor, gyorsan megbánva, hogy szenvedélye ily vallomásra ragadta. — Te engen nem értettél meg.

Kölcsönös hallgatás következett be, melyet a beteg csöndes» szelíd hangja szakított félbe.

— Minek gyötörni még tovább egy szegény szenvedőt ? — mondá. Nem látod, mily gyönge és gyámoltalan vagyok, úgy, hogy nem vagyok képes elfogadni az ajánlott boldogságot, ha szinte akarnám is. Isten meghallgatta fohászimat, nem sok időm van már hátra; sokat gyötrődött szivem végre nyugalmat fog találni.

A fiatal orvos némán szemlélte imádottját, ki mint valami szellem feküdt a selyem vánkosokon. Majd csöndes, vontatott hangon, mintha nehezére esnék a beszéd, mondá:

— Látom, Emma, hogy nyugodtan mégysz halálod elé, sőt óhajtód azt. Most hát tartózkodás nélkül beszélhetek. Mikor neked az imént az örömteljes jövőt ajánlottam, el akartalak ámítani állapotod felől s reményt akartam kelteni fel benned, melyben most már magam sem bízom többé.

Lett aztán ennek bőséges kelete. A fogalmi tekintetben kissé visszás jelentésű, de százados magyar társalgási forgalmánál fogva teljesen jogosult „leány-asszony“, és az egészen díszes és magyaros „kisasszony“ megszólítások egyszerre lomtárba kerültek, s úgyszólván végkép feledésbe mentek.

A „leányasszony“ teljesen exkommunikálva lett a magyar nyelvből, s azontúl még a polgárleány is apprehensiv tekintettel mért végig, ha esetleg „kisasszonyának, s nem: „kedves nassám“-nak tituláltad. — De mikor aztán a „mosogatás utáni“ bálokban a szobaleányokat is széltiben „nas sá “-molni kezdték tánezos gavallérjaik: a faczér inasok: akkor az előkelőbb értelmiség köreiben a czimkórság egyszerre az ellenkező végletbe csapott át, — les extrémes se touchent, — s a fen- héjázó „nagysád“, „méltsád,“ a köznapias, nyers, tiszteletlen s pórias: „maga“ megszólítássá fajult és sülyedt alá. Ennek aztán az lett valóban ép oly elszomorító, mint aggasztó következménye, hogy mai napság az uj módi művelt magyar társalgásban nincs többé sem „kisasszony“, sem „ur“, hanem van: „maga.“ — „Miért nem tánczol maga, Evelin?“ — „Hát magának, Józsi, ki a tánezosnéja?“ — Igazán épületes, és ill eines társalgási nyelve a mai elite-bálo knak!

Hát ei-re azt mondják a „magá“-zó illemhősök, hogy ez az ujdivatú megszólítás a „nemes bizalom“ kifolyása, mely arra van hivatva, hogy a társas életi viszonyokat, s a rokon érzelmeket szorosabbra fűzze. Komoly gondolkodók előtt azonban, kik a nők iránt való határtalan tiszteletet a nemzeti műveltség s erkölcsiség egyik legfontosabb palládiumának tartják, az ilyetén „maga“-féle megszólítás kevésbbé a „nemes bizalom“, mint inkább az „impertinens bizalmaskodás“ szomorú jele, mely végeredményében elvégre is a kölcsönös tisztelet korlátainak ledöntésére, s a közerkölcsiség fokozatos alásülyedésére vezet; s melytől már csak egy lépés van ahhoz, hogy a társalgásban a „magá“-t a „te“ váltsa fel (a „r okon érz elm ü ek“, „négy szem közt“ már úgy is megcselekszik), mint ez a műveletlen, barbár-népeknél szokás, — s ez által megtegyük az első lépést az eredeti ázsiai állapotunkba való visszahaladás utján.

Vidék.

Szihalom, okt. 8. 1885.

Erdély felől jő fel a nap, s trikolor szinben terjeszti szét fénysugarait az egész hazában, mi az örömtüzet gyújtja föl minden jóravaló hazafi szivében, s tettre serkent minden e hazában élő polgárt azon magasztos czél felé, melyet az országos közmüEndor megállóit, nem tudott tovább beszélni. A fiatal grófné szeretettel s gyöngédséggel teljes pillanatot vetett rá; szép szemeiből bánatos fájdalom beszélt, kifejezve a nehéz elválást a kedves, megszokott léttől s a világtól, melyben hátrahagyja azt, a kin még mindig teljes szivével, leikével csüggött.

A fiatal orvos zavartan, nyugtalanul vette ezt észre.

— Emma, — mondá — az élettől való megválás még sem látszik neked oly könnyűnek, mint állítod.

Mosoly vonult el a beteg halvány ajkain.

— Megvallom, szivem egy pillanatra oly nehéz és szorongatott volt, s félénken, nyugtalanul vert annak érzetére, hogy nem soká fog már dobogni. De most már ismét megkönnyebbült, — folytató némi tűnődés után — bátorságom viszatér s örömmel fogadom a halált. Nem érzed, — s Endor kezét keblére vonta — mily nyugodtan ver ismét szivem.

— Legyen meg Isten akaratja, — susogó Endor s gyöngéden elvonta kezét. Azután az ágy függönye mögé lépett s majd egy pohárral tért vissza, mely sziliig volt töltve a kis üvegből, s szótlanul nyújtotta át a betegnek.

— Mi az ? — kérdé Emma grófné — ez a gyógyszer talán megtartja éltemet ?

— Nem, hanem enyhíteni fogja az utolsó perczek fájdalmait.

A grófné elvette a poharat, ajkaihoz emelte, s mig tartalmát csendesen kiitta, Endor folytató:

— ügy fogsz elszenderedni, mint valami kedves mulatság után. Folytonosan a zene édes emlékeiben s a táncz kábító mámorában fogsz ringani.

— Igen, — felelt a grófné, letéve a kiürített poharat, —

*

i