Eger - hetilap, 1885

1885-04-07 / 15. szám

125

III. A makiári külvárosi lakosok felfolyamodásának. — melyben a legelő bérbe adását megtiltó tanácsi határozat megváltoztatását kérték — hely nem adatott.

IV. A közvágó hid, úgy a tűzoltó őrtanya mellett készítendő szekér-közlekedési hid, és fedett csatorna kiépítésére vonatkozó árlejtés eredménye elfogadtatott, e szerint a közvágó hid vállalkozási ára 3635 frt 36 krt a tűzoltó őrtanyai hid és Csatornáé pedig 1351 frt 79 krt tesz.

V. A házi pénztárnok részére az 1883-ik évi alapítványi számadásokra, — a gazd. felügyelő részére pedig, az 1880. 81. és 82-ik évi számadásaira nézve a felmentés megadatott.

VI. A legtöbb adót fizetők névjegyzékének összeállitásával Petravich Bertalan ein. alatt Babócsay Sándor, Fekete Károly, Fülöp József, Dusárdy József. Gyűltek Lajos és Úry Józsefből álló küld. bízatott meg.

VII. A czéltalan lövöldözésnek a szülőhelyeken leendő eltiltása végett szabályrendelet alkotásával a vár. tanács megbizatott.

VIII. A községi iskolaszék véleménye a hatvani külvárosi negyedben felállittatni rendelt iskolára vonatkozólag; — tekintettel arra, hogy ezen uj iskola felállításához az állam mivel sem hajlandó járulni; sőt a már meglevő iskolák költségei segélyezéséből a múlt évekhez képest az idén 20%-kal nagyobb levonást tett; a város pedig korlátolt anyagi helyzete miatt ez ujabbi kiadást fedezni egyáltalán képtelen. — elfogadtatott, s Hevesmegye közig, bizottsága ily értelemben értesittetett. Végül a fogyasztási adó-számadások vizsgálatára. Mednyánszky Sándor és Simo- nyi Károly képv. kérettek fel.

Az amerikai kivándorlás.

A belügyminisztérium a legterjedtebb közzététel végett, valamennyi törvényhatóságnak megküldte a new-yorki kereskedelmi kamara lapjának egy közleményét, melyben ezen kamara óva inti az európai kivándorlókat, hogy az Egyesült-Államokba jelenleg ne vándoroljanak. — A közlemény következőleg hangzik: New-York, 1885. január hó. Bevándorlás. Minden európai kormánynak, legyen az országos vagy municzipális, minden befolyásos állású egyházi és világi férfiúnak sürgősen figyelmeztetni kell a munkás-osztályokat, hogy a jelen idő az Egyesült-Államokba való bevándorlásra nem alkalmas, mert úgy a mezei gazdászat,

Évek múlva.

(A „schöne Rezi.“)

Elbeszélés.

(Vége.)

Elég az hozzá, hogy Lajos nem feledte Rezit s tanulmányai végeztével, mielőtt állását a gerichtsrath oldala mellett elfoglalta volna, útra kelt részben szórakozás végett, részben, hogy Andaut, kora ifjúsága aranyos helyét, s — mint Ilivé — első szerelme tárgyát újra lássa.

Izgult kebellel közeledett, s emlékei annál hevesebb dobogásra keltették szivét, minél inkább fölismerte a hegyeket, az erdőt, a patakot, a völgyet, melyben Andau feküdt.

Sötét estére vált az idő, midőn Andauba ért, s nem tudta már jól kivenni, mi lehet az a töltés-forma magaslat a patak mentén, s mi czélja lehet a földhányásnak a falu mögött.

A „nagy kocsmában“ a szokott élénkség fogadta.

Felment a jól ismert lépcsőkön, végig sietett a nyílt, oszlopos folyosón, bepillantott a konyhába, de megütközésére, sem Lizi, sem Rezi nem volt ott, A széles, nagy tűzhely mellett egy ismeretlen asszony osztogatá parancsait. Belépett a szobába, meglehetősen telve volt, de itt sem találta a kiket keresett, Az örök vidor, mosolygó Rezi s a kissé félénk Lizi helyett, egy pár pin- ezér-forma legény szaladozott az asztalok körül.

Vacsorát rendelt s a kocsmáros után tudakozódott. Jó formán el is fogyasztotta, mire Winkl bácsi előkerült,

Közönyös arczczal állt a vendég elé s kérdezte: mit akar.

Lajos végig nézett rajta s úgy találta, hogy a néhány év alatt nagyot változott, Arcza elvesztette derült, mosolygó kifejezését, haja s szakáiéban nagyon sok fehér szálat lehetett látni, potroha, melyet elégülten szokott simogatni, nagy részben eltűnt, ruhája sem volt oly rendben, mint hajdan.

— Jó estét, Winkl bácsi. Nem ismer?

mint a gyár- és bánya-ipar pang, s a munkások tízezrei munka- nélkül vannak s nejeikkel s gyermekeikkel együtt éhséget szenvednek.

A new-yorki jótékony egyleteknél 45.000 család, mintegy 180.000 egyén nevével van jegyezve, kik az egyletektől az utolsó három évben segélyezést nyertek. Ez csaknem hihetetlennek látszik azok előtt, kik a szegénység és nyomor óriási növekedését nem ismerik. És a bevándorlás ezen Ínségesek számát folyton szaporítja. Az 1880 évi népszámlálás kimutatta, hogy a bénák, gyámoltalanok és bűnösök száma közöttünk nyugtalanító módon szaporodik, lakosságunkból egy fél millió foglyokból, tébolyodott, k, süketnémák- és vakokból áll, ezen fél millióból 100.000 bevándorlóit. Tudva, hogy ezen figyelmeztetésünk minden európai kereskedelmi kamaránál olvastatni fog, valamint az összes amerikai konzulátusok által is, kérjük olvasóinkat, minden módon oda iparkodjanak hatni, hogy az Amerikába való bevándorlást megakadályozzák, mindaddig, mig arra kedvezőbb viszonyok jönnek létre.

A New-Yorkban megjelenő „Amerikai Nemzetőrében pedig, az újvilágba vándorolt hazánkfiairól nemcsak megdöbbentő, s mélyen elszomorító, de szégyenletes adatokat is olvasunk.

A bevándorlást ellenőrző bizottság legközelebbi kimutatása szerint — Írja az idézett lap — a mult 1884-ben csupán a New- Yorkban partra szállt bevándorlók száma 330,030, tehát 75,879-el volt kevesebb, mint az előző'évben. E bevándorlottak közt volt 15797 magyarországi, 7093 cseh, és 3731 osztrák alattvaló. Mig tehát minden más nemzetbelieknél csökkent a bevándorlottak száma, addig amagyaroké óriási mértékben növekedett! — S ebben az a legszomorubb, hogy már nemcsak a felső megyék, hanem Mosony, Sopron és Baranya megyék lakossága is tódul Amerikába, sőt a tisztán magyar ajkú alföldről is sokan mentek oda.

De ami legfőbb: maholnap már titkolnia kell az amerikai magyar munkásnak nemzetiségét, ha meg akar élni; meg kell tagadnia származását, ha nem akar pirulni azon vádak súlya alatt, melyek ott a „hun g ári an“ névvel össze vannak kötve, vagy viselnie kell azon előítéletek következményeit, melyeket Amerikában tót hazánkfiai idéztek elé, azon tótok, kik itthon a magyar hazában erősen perhorreseálják azt, hogy ők magyarok, mert ők szlávok; de mihelyt Amerikába érnek, azonnal eltűnik szláv kevélységük, büszkén verve mellüket, hogy ők magyarok.

A szégyen pírja, és a benső felháborodás zavarja fel az igaz

Az öreg végig néz rajta, s közönbös hangon mondja:

— Nem én, uram.

— Ejnye, pedig hajdan ugyancsak sokszor voltam itt.

— Sok ember megfordul nálam, nem jegyezhetem meg mindenkinek az arczát.

— Én vagyok Lajos.

— Lajos, — Lajos, — micsoda Lajos?

— X. Lajos. Meiningenben jártam iskolába.

— Ej, ej, a kis Lajos? — szólt meglepetve az öreg Winkl. De megváltozott. Soha sem ismertem volna meg. Pedig hogyan szerettük mindnyájan. Nem volt oly pajkos, mint a többi, s any- nyi sok mesét tudott s oly sokat fnvolázott Lizinek s Rézinek.

Egyet sóhajtott s félszomorú hangon folytatá.

— Olyan rövid idő alatt mennyi minden megváltozott. De — tévé hozzá vidámabban — mondja el csak, merre járt azóta, mi lett belőle s hogy került ide Andauba ?

Lajos elbeszélt híven mindent, s mikor életrajzával elkészült, ő is kérdezősködött.

— Hát maga Winkl bácsi hogy van ? Az üzlet ? A leányok, Lizi s Rézi?

— Bizony, bizony, — panaszkodott az öreg, — nem a legjobban. Öregségemre magamra maradtam. Rossz, hűtlen cselédség. Mindenütt nem lehetek ott, s hátam mögött lopnak, csalnak. Lizivel sem értem el azt, amire számítottam. Azt hittem, odaadhatom valami derék legényhez, ki majd kocsmámat átveszi s én öreg napjaimat a magam házában s az ő körükben élem le. Aztán — fejezé be sóhajtva — nem úgy lett.

— Mi történt? Csak nem halt meg-tán Lizi?

— Hála Isten, nem. Hanem majd nem olyan, mintha meghalt volna. Jól tudta, mit akarok vele, mégis belebolondult egy kaputos emberbe. Én persze nem akartam tudni az egész dologról semmit. Lizi sirt, én pöröltem; s minél többet pöröltem, annál jobban sirt. Rézi is egyre biztatott: adjam oda, ha szeretik

*