Eger - hetilap, 1885
1885-04-07 / 15. szám
126 magyar lelkületét, midőn az amerikai lapokban a legundoritóbb ocsmányságokat olvassa a bevándorlott magyarokról, oly szennyes és alávaló tulajdonságokat, melyek a magyarnak soha sem voltak és nem is lesznek sajátjai. S mégis! szivünkre tett kézzel kell bevallanunk, hogy mindaz, amit az amerikai sajtó ir, az utolsó szóig igaz, kivéve azt, hogy a jelzett rondaságok nem a magyarok, hanem a „hun- garian“ név alatt szereplő magyarországi tótok sajátságai! Izleltetőül közöljük a következő jellemzést, mely csaknem az összes amerikai sajtót bejárta: „Scranton Pa. — A magyarok nyomorult életmódja, s a piszok, mely őket lepi, s mely nélkül e faj, úgy látszik, nem is élhet, úgy más nemzetbeli munkástársaikat, valamint mindenkit, ki velők érintkezni kénytelen, utálattal tölti el. E faj semmi tudomással sem bir az egészségi szabályokról, sem a tisztaságról; az ő szótárukban a szappan és víz, úgy látszik, nem létezik; s ha Amerikában a kolera kiüt: úgy bizonyosan Scrantonban, a magyarok által lakott le- buj okból fogja szedni legelső áldozatait. A helyzet napról-napra roszabbodik, mert az újonnan jöttek majdnem mind honfitársaik odúiba bújnak. Ez embereket különösen jellemzi többi szép tulajdonságuk mellett, rabszolgai alázatosságuk; ők a legnehezebb dolgokat is úgyszólván ingyen végzik, s oly buták, hogy a bányamunka veszélyeit sejteni sem látszanak. A bányabirtokosok természetesen szívesen veszik szolgálataikat; de inig a többi munkás élete becscsel bir előttük, ezekével annyit s^m törődnek, mint barmaikéval.“ Ez úgy látszik, eléggé jellemzi a hangulatot a magyarországi munkások iránt. Mi már — folytatja a nevezett lap — számtalanszor ismertettük az amerikai viszonyokat, hogy tudhassák otthon, milyen a magyar munkás élete; leírtuk az üldöztetést, melyeknek itt ki voltak s még folyvást ki vannak téve honfitársaink; elmondtuk, mily Ínség és nyomor vár itt a bevándorlóra, főleg most, midőn az üzleti élet pang; a gyárak és bányamüvek szünetelnek, — s mégis tapasztalnunk kell azt, hogy hazánkból a bevándorlás nemcsak nem csökken, de óriási mértékben növekszik. — A febr. 8-án ide érkezett két gőzös is mintegy 180 magyar- országi bevándorlót hozott. Mi 1 esz ezekből ? — Hiszen ezrével vannak itt honfitársaink, akik szívesen mennének vissza az elhagyott hazába, szívesen tűrnék, egy jobb jövő reményében, az ottani rósz viszonyokat; de nem mehetnek, mert nagy a tenger s drága az utazás. S ezt tudva, szivünk vérzik, midőn e szerencsétlenek nagy egymást. Én nem engedtem, Lizi megbetegedett s Rézi azt mondta, hogy elmegy. Mit csináljak? Összeszidtam őket, aztán odaadtam ahhoz a — — ahhoz az — emberhez, a ki még kocsmárosnak sem való. Egy nap volt mindkét leány lakodalma. Lizit elvitték messzire, Rezit férje otthon tartja, mert azt mondja, nem azért vette el, hogy másnál legyen. — Hát aztán ? — Hát aztán, több nincs. Azok elmentek, én itt maradtam, s haragszom mindig. Rézinek már két gyermeke van. Szép két kis fiú, szakasztott anyjuk, a ki szebb most, mint leány-korában s nagyon jól megfér Hanzzal. Most épen Lizinél van, annak kis leányát k eresztelteti. — Hát aztán? — Hát aztán ? — türelmetlenkedett a kocsmáros, — mondtam már, több nincs. — Miért haragszik Winkl bácsi mindig ? — Miért haragszom ? Hát lehet nekem nem haragudni ? Először elveszik leányomat, aztán elveszik házamat, megsemmisítik üzletemet. — Hogyan? — Úgy, hogy vasutat építenek s azt mondják, házam beleesik a vonalba, le kell rontani. Építhetnék én más házat is, de nem lesz vendégem. Tönkre vagyok téve, meg vagyok rabolva. De nem csak én, az egész helység. Tudja, hogy a helység leginkább fuvarozásból élt; most a vasút elveszi a fuvart, nem lesz fuvaros a kocsmámban; elveszi az utasokat, kik eddig hozzám jöttek, ettek, ittak s itt is háltak, most arra sem érnek rá, hogy kiszálljanak egy pohár sörre. Hej ez a vasút! Azt is mondják: az hozza a háborút meg a kolerát. Hej az a vasút! Későre járt az idő, a vendégek eltávoztak, a korcsmáros is elhúzódott. Lajos lefeküdt a megváltozott házra, a haragvó kocs- márosra, Lizire, de leginkább Rezire s két gyermekére gondolva. — Csakhogy boldog. Azt mondják: szép. Azt hiszem az is mérvű szaporodását látjuk. E tömeg elvész a hazára, s nyűge, terhe lesz az itteni társadalomnak; a munkaerő elvész a hazára anélkül, hogy itt értékesithető lenne! Ismételve intjük tehát honfitársainkat: maradjanak otthon; s hiszszük, hogy a jobb rész, a csak kissé gondolkodni s fontolni tudók hallgatni fognak ránk, s nem rohannak a kész veszélybe. Akiknél pedig még e kétségbeejtő jövő képe sem hűti le a kivándorlási viszketeget, azok csak jöjjenek ki; vessék el magoktól az emberi érzet legutolsó szikráját, s állíttassák itt magukat a barmokkal egy színvonalra; hisz azok úgy sem érdemesek arra, hogy drága hazánk földét tapossák; hanem ezeket aztán arra kérjük, hogyne bitorolják itt a magyar nevet, melyre csak szégyent hoznak. Különfélék. — A nagyhét Egerben. — A megváltás magasztos 'ünnepét, megható egyházi szertartások közt, szokott áhítattal üllötte meg városunk kath. közönsége. A nagycsütörtöki ünnepélyes istentiszteletet, s az ezzel kapcsolatos olaj- és chrisma-szentelést, valamint a lábmosást, nagyszámú s fényes egyházi segédlet mellett, érsek ő e x j a végezte. — Az egyházi szertartásokat tömegesen látogató közönség vallásos buzgalmát különösen növelték a „Passiók“, a „Lamen tati ó k“, főleg a gyönyörű „Miserere“ és „Christus passus est“, remek dallamai, melyeket az egri növendék-papság jeles énekkara, mint egyébkor, úgy most is, szép szabatosságit, s nagy hatású előadással zengett el. — Sajnáljuk, hogy ily kedvezőleg nem nyilatkozhatunk a főegyházi kar működéséről. Haydn Mihálynak ez alkalomra irt, s a elassikus egyházi zeneirodalom legkiválóbb müvei közé tartozó, gyönyörű „Respons őri urnái“, melyek némelyei, mint pl. a „Tenebrae factae sunt“, még a legridegebb, legfásultabb keblet is megrendítik, — az utolérhetetlen, s utánozhatatlan egyházi zeneiró: Pa- laestriua megható „Crux fidelis“-e stb. a mi négy árva, s a szakadatlan működés által is kifáradt tagból álló egyházi énekkarunk chablonszerű „lemorzsolásában“ minden legcsekélyebb hatás nélkül veszett el. Nem érintjük mi e megjegyzésünkben a mi derék, szakavatott egyházi karéneklőink buzgalmát, s jó akaratát; csak annyit akarunk mondani, hogy ily nagyobb szabású elassikus karénekek sükeres előadásához első sorban egy, számosabb tagból álló énekkar, — másod sorban a mű szabatos, a zemarad ő mindig. Két kis gyermeke van neki. Férje szereti. Szeresse is; megérdemli. Derék, szép leány volt. Csak láthattam volna. Lassan elaludt. Álmában újra kis diák volt, s minden úgy volt, mint hajdan. Kora reggel eltávozott. Az utolsó, mit Winkl bácsitól hallott, ez volt: hej az a Lizi; hej az a vasút. Ezután sok idő múlt el. Németországnak, Európának képe megváltozott. Igaza lett az öreg Winkl bácsinak, az a vasút! Elvitte az mindenfelé a háborút, a kolerát. Eltűntek a „régi jóidők,“ hogy helyet adjanak az újnak, rossznak. (Majd 50—60 esztendő múlva lesz ebből is „régi jó idő.“) Lajos haladt előre. Fokonkint emelkedett a hivatalban, méltóságban ; — lassan kezdett öregedni, de — hogyan, hogyan nem ? nem nősült meg. Ha nagy ritkán dolgai engedték, eszébe jutott ifjúsága. Andau, Winkl bácsi, Lizi s — — Rézi. El-elmerengett emlékein. Előtte Lizi mindig még az a félénk kis leány volt, s Rézi, a „schöne Rezi,“ mindig úgy tűnt fel, mint válásuk utolsó pillanatában: ifjúnak, szépnek, kedvesnek, mosolygónak. Aztán, ha eszébe jutott, mit mondott Winkl bácsi: „Rezinek két gyermeke van, szakasztott anyjuk, ki szebb, mint leány-korában“ — oly furcsa volt az. Rézinek s két gyermeke! Sehogysem tudta a szép Rézit két gyermekkel képzelni. Egyszer valami hivatalos ügyben Száz-Weimar-Eisenach nagyherczegségbe kellett utaznia, (talán épen az egyesült Németország ügyében.) Midőn a thüringiai erdőket meglátta, újra feléledt lelkében Andau s a „schöne Rézi“ emléke. Vájjon él-e még a „schöne Rezi“ ? Mehetett volna vasúton is Meiningenen keresztül Andauba, de inkább akart postakocsival a hegyeken keresztül menni. Felült tehát kora reggel egy ily postakocsira, s elhagyva a várost, tele tüdővel szíttá az erdők Iris, balzsamos levegőjét, s átengedte magát egészen gyermekkori emlékeinek. Egész nap
