Eger - hetilap, 1884

1884-04-03 / 14. szám

121

S te ingadoznál és más útra térnél,

Múlt árnyain merengő ivadék?

Megállni tudnál, most, pályád felénél,

Dicsőséged bár összeomlanék ?

Nem! Nem vagy oly szegény, oly gyönge, gyáva;

Ha fergeteg jön, szembe szállsz vele;

Attól, hogy igy tűnj el, porig gyalázva,

Megőriz a magyarok Istene.

Kell még virulnod, nemzetem virága,

Mosolyg reád még egyszer uj tavasz:

Tarlott a cser, le is tört egy-egy ága,

De él a törzs, —- s a szent, a régi az ;

Oh ! vesd el a koczkát; — jobb veszni, mintsem Tengődve pusztulj hosszú életen;

Ha már erőd fenségben élni nincsen:

Halj meg s halálod fönséges legyen !

Divéki.

Zsarnóczy.

— Történeti beszélj7. —

Irta: Sajó Kálmán.

(Folytatás.)

IV.

Balázs, mint ki lelki furdalásaitól űzetik, vágtatott vára felé ; az izmos mén már roskadozott a kettős teher alatt, midőn fel- kanyarúlt a vár ösvényére, melynek meredekein végső erőfeszítéssel kapaszkodott fel jó lova; beérve az udvarra, szegénypára összerogyott alatta s estében majd eltöré Balázs lábait is, ki az ölében tartott féltett kincs miatt, nem könnyen mozdulhatott.

Az ismert ajtón eltűnve s a folyosókon végig haladva: egy kényelemmel, kora olaszos Ízlése szerint bútorozott szobába nyitott be, hol egy rengő mennyezetes ágyra fektető Ilonkát s maga ott állt összbfont karokkal előtte s hosszan elnézte a mozdulatlan arczot s a csukott pillákat.

Balázs meg volt törve; minden hevesebb érzelem kiköltözött leikéből s csak valami fájdalmas lemondás tölté el egész lényét; nem érzé többé magát jól e világon, felvágyott egy más hazába, hol bár tudta, szenvedés és kin lesz bére, de ő ettől nem félt, mert ott sem lehet kínosabb a pokol tüze, mint minővé e föld vált reá nézve. Sivár életében nem talált egy nyugvó pontot, hol lelke örömmel időzött, volna gyermekségén kivid, de kerülte ezt is, mert az az ártatlan leányt juttatá eszébe, kit szerető és atyai keblekről szakított le. Mi reá nézve e föld? pokol, hol minden perez egy-egy bűnére emlékezteti; hol ha mást boldognak lát, önszerezte boldogtalansága jut eszébe s ha mást boldogtalannak, saját elvesztett földi paradicsoma facsar keserű könyeket szeméből. Embertársaiban nincs öröme, mert minden szemből vádló tekintetet lát magára szegezni, minden suttogás remegésbe hozza s emlékezteti vétkeire.

Oh mondjátok ti hitetlenek, kik e földön bevégződni gondoljátok ez életet s mindent e földön kiegyenűlni, hogy egyenlittetik ki oly szörnyű tartozás, bárha a mardosó lelkiismeret megkeseríti is pillanatait? S aztán feleljetek; mi az, a mi jutalmat ad a magába szállt bűnösnek, kit lelkiismeretű még e földön üldöz? Egy vigasz van, mi reménysugárt deríthet a lealázott homlokra, mi felemelheti a tört kebelt, s ez a hit egy jobb hazában, bizalom egy irgalmas Atyában, ki tanúja volt a küzdelmeknek, miket gyermeke e földön vívott!

Balázs is ebben bízott, egy irgalmas, könyörülő bíróban, kinek hazájában fellelheti a njuigalmat, mit e föld nem adhat meg neki.

Mig gondolat gondolatot űzött agj’ábau s remény és törede- lem közt bámulá az élő halottat, felnyílt hirtelen az ajtó s Demeter lépett be rajta. — Balázs, mint ki mély álomból váratlan zajra ijed fel, megrettenve forditá fejét az ajtó felé.

— Haha ha! megijedtél — kaczagott gúnyosan a belépő bátja, kinek ijjesztő vigyorgó arczára Balázs egy komoly nyugodt tekintetet vetett feleletül, melyből észrevehette amaz, hogy nem sziveszerinti a kaczaj. — Megijedtél, folytatá Demeter, majdnem kiabálásig fokozva rekedt hangját, — látszik, hogy asszony körűi vagy!

Balázs újját felemelve a holtnak látszó Ilonkára mutatott, miből Demeter észrevehette, hogy egy kissé alább kell eresztenie hangját, ha öcscsével ujjat húzni nem akar.

— Alszik? — kérdé csendes, fojtott hangon.

— Alszik bátya, —• válaszoló szomorúan, sóhajtól kisérve, Balázs, — talán örökre el fog aludni.

— Hadd lássam; nem olyan könnyen adják azt, válaszoló Demeter, miközben előre indúlt, hogy Ilonka ágyához közeledjék.

— Bátya, hozzá ne nyúlj! ő az enyém. A ki bántja, az halál fia !

— Ezt már szeretem! Most már látom, hogy nem hagysz cserbe, már szinte féltem, hogy még árúlóm leszesz, pedig öcsém még ne tegyük vissza a kardot hüvelyébe, még munka vár reánk. Benkő két nap eltelte előtt itt; lesz; de még annyit sem adok neki. Balázs! számolok reád! Én megszereztem, vagy legalább segítettem megszerezni kedvesedet; elvárom, hogy te sem hagysz magamra ha kopogtatnak a vendégek s visszakéri a vőlegény mátkáját.

Zsarnóczy Balázs, bár el volt tökélve visszaadni az apának szabadságát és leányát, mégis tudva azt, hogy ha szándékát vonakodása, nyilt fellépése által elárúlja, tervét meghiúsíthatná, azért oda nyújtó kezét bátyjának, ki azt ropogva rázta meg.

— így, most már jól vagyunk! Csak az a szomorúság ne volna az arezodon, úgy nézel ki mint egy világot únt vén barát.

— Törődött vagyok, bátya, ez az egész; alszom egyet s aztán ismét a régi leszek.

— Ne még öcsém! megmutatom én is mit hoztam, mely úgy hiszem nem kevéssé fog megörvendeztetni.

A két testvél’ elhagyta a termet s Balázs visszafordúltában még egy pillantást vetett a mozdúlatlan Ilonkára, mint egy bocsánat kérőt előbbi szavaiért.

Demeter az olvasóim előtt ismert kin zó terembe vezette öcscsét, hol az öreg Jenő megkötözve, sár és vértől éktelenitett arezczal és ruhával állott két fegyveres szolga közt.

Balázsnak szivébe nyilallott, mikor e tisztes alakot igy elrútítva látta s egy hívatlan könnyű lopódzott szemeibe, mit azonban, hogy megindúlását elpalástolja, hirtelen kitörölt.

A két testvér egymás mellett foglalt helyet az asztalnál, úgy hogy szemmel tarthatták a nemes rab minden mozdulatát.

— .Tó reggelt kedves szomszéd, szólitá meg a kötözött, de büszke tartású üreget, miközben ördögi arcza visszataszító mosolyra vonóit. Jenő egy megvető komor pillantással méré végig, úgy a szólót, mint a mellette ülő öcscsét, ki összefont karokkal az asztalra sitté szemeit s igyekezett arczának mord kifejezést adni.

Engedj meg kedves öreg atyánk, hogy olyan hivatlanúl és barátságtalanéi kopogtattunk, — folytató gúnyos, kötekedő hangon Demeter, — de magad is beláthatod, hogy biz ennek te voltál az oka. Mi becsületesen kértünk, te kérésünk megtagadtad. Szegény jó öcsém, nem is képzeled mennyit szenvedett, hogy kezét visszautasítottad és hozzá mennyi kárt okoztál nekem, még bizony majd életem is elvesztettem miattad.

— Zsarnóczy Demeter! — szólalt meg a tisztes ősz parancsoló hangon, — könyörületre nem kérlek, mert tudom hamarabb feloldódik bilincsem szavaimra s hamarabb megkönyörül a vérszopó tigris áldozatján, mint te egy emberen; hanem csak azt kérem, hogy ne gyötörd ez ősz fejet, ne keserítsd e tört szivet, kinek leányával úgy is elveszett mindene, mit e földön szeret. Mondd ki nyíltan mit akarsz, > ne gyötörj, hosszú, gúnyos szavaiddal.

Hjah! bátyánk, az nem úgy van! Mi mindig bőven szoktunk fizetni; ha minket valaki fenyeget, azzal felelünk, hogy rágyújtjuk a házat, ha megöl valaki közülünk egyet, mi kardra hányjuk egész háza népét ; szóval becsületesebb kamatot nem kapnak senkitől. — Te egy „nem“ szóval útilaput kötöttél kérőink talpára, mi ezt a tapasztaltakkal viszonozzuk. Akkor te voltál felül, most mi, s bizony bátyánk tudhatnád jó nemes létedre, hogy „a ki bírja az marja.“

Balázs szánalmas pillantást vetett a tisztes rabra s keze ökölre szőrűit össze, hogy bátyját elhallgat'assa egy csapással, de eszébe jutott, hogy pártján csak egy megkötözött rab lenne s kétszáz fegyveres szolga ellene, azért magába fojtotta dühét.

Demeter, ki eddig kényelmesen az asztalra könyökölve él- vezé az öreg lelki fájdalmát, most felemelkedett székéről s odaadott a tehetetlen agg elé, ki hátra akart lépni, de őrei meggátolták.

— Kedves bátyáin — szólitá meg újra édeskés, de mindamellett gúnyos hangon az agg leventét a rabló, miközben barátságosan mellé lépett s kezét vállára téve arczába vigyorgott, — te minket szívtelenségről vádolsz; hogy megmutassam mennyire tévedsz, halld a szándékunkat. Hatalmunkban vagy, megölhetünk,

*