Eger - hetilap, 1883
1883-09-06 / 36. szám
350 mandarinokhoz, hogy állásaikat újra foglalják el; végül a fran- czia kinevezések megerősítése. Ezzel szemben a francziák magukra vállalják a „fekete lobogósok“ elűzését Tongkingból és a kereskedelmi szabadság biztosítását. Pár is, szept. 3. Challemel-Lacour külügyminiszter és Pey- ron tengernagy részletes előterjesztéseket tettek a minisztertanácsban a Hueben folytatott tárgyalásokra vonatkozólag. Ezek szerint a szerződés pontozatainak tervezete körülbelől egy hónap múlva a kormány kezében leend. A szerződésben, a már ismeretes határoz- mányokon kiviil, egyezményszerlileg ki lesz mondva, hogy Binh- Thuam tartomány, Annám előbbi tartozásainak kiegyenlitéseűl Francziaországnak engedtetik át; hogy Saigon és Hanoi között optikai táviró állittatik fel; hogy Tong-King valamennyi tartományának főbb helyeire rezidensek küldhetők, kiknek egyúttal elegendő franczia hadierő bocsáttatik rendelkezésére; a franczia kormánynak joga leend a vörös íolyó hosszában a szükséghez képest erődítéseket emelni és őrszemeket állítani; a franczia rezidens Hueban azon szabadalommal fog bírni, hogy az uralkodónál személyes kihallgatásban részesülhessen; és hogy a vámok kizárólag Francziaország által fognak kezeltetni. A kereskedelmi forgalmat es vámeljárást további értekezletek fogják szabályozni. Az annami királynak és meghatalmazottjainak rendjelek és ajándékok küldetnek. Moszkva, szept. 3. A „Moszkovszki Vjedomosti“ a következőket írja: „Oroszországban és Németországban senki sem óhajtja a háborút. Oroszországnak nincs érdekében, hogy Németországot megtámadja. Oroszország érdekei csak oda irányúihatnak, hogy azon történelmi barátság kötelékei, melyek Oroszországot Németországgal összekapcsolják, még szorosabbra fűződjenek. A német politikával szemben, mely Ausztria-Magyarországot a német szövetségből kizárta és a keletre utalta, Oroszország nyu- godtnak érezheti magát. Ausztria-Magyarország ez által inkább gyöngült, mint erősbödött és a Balkán-népek gyűlöletét fölkeltette maga ellen. Az, hogy Szerbiával barátságban van, a dolgon semmit sem változtat. A Bonaparte és a Bourbon herczegeketa „Pays“ egy „Aux Princes“ czimü czikkben felszólítja, hogy bontsák ki zászlóikat s indítsák meg a háborút Francziaország ellen. Ezért kell, hogy száműzetésbe vonuljanak, mert a háború csak innen folytatható. Cassagnak kijelenti, hogy ő és barátai azt a hercze- get fogják követni, aki először kezdi meg nyíltan a harczot a köztársaság ellen. T^ECZÜ. Fővárosi levél. Budapesten, 1883. szeptember 2-án. Mint tisztulást óhajtó jámbor mozlim évenként a próféta sírját, mint a melegre vágyó fecske a dél vidékét, „úgy keresi fel a tudományt szomjúhozó i fj ú s á g a fővárost. Ok a mi szeptemberi fecskéink. Ez az ismerős arczú, a falusi természet őserejétől duzzadó izmos fiatalság, részese annak a modern kis népvándorlásnak, mely minden évben következetesen megindúl a magyar tudomány, a magyar művészet Mekkája, a mi nagynevű Budapestünk felé s előidézi a hónapos szobák végtelen bi- rodalmában azt a nagy forradalmat, mely fűnek-fának nyakra-főre való Ígérgetése mellett végre is a lakásbérek véget- len „stájgerolás“-ában találja fel a megnyugtató béke-pontot. Az ifjúság szerencsés talizmánjával, a reményteljes ambiczióval jön ide annyi ezer, — s hány száz van, a ki már pályája küszöbén megdöbbenve, csiiggeteg kebellel áll meg a választó út előtt, mely csak kétfelé vfezet: a szélhámosság sikamlós útjára, melynek végén a börtön sötétlik, vagy a kétségbeesés felé, mely a pisztolyt nyújtja kezökbe! Erős az, a ki ekkor még vissza tud fordúlni __ De nem illik ily sötét színe levélbe, mely a fiatalságot vette tárgyául. A vén „kozák“ már nem lép olyan szent áhítattal a főváros földére, nála már nincs illúzió; nem is siet nagyon a feljövetellel, csak épen úgy intézi a dolgot, hogy az elnökök választása itt fenn találja. Hja, alkotmányos nemzet fiai vagyunk, s mi, a kik nem szeretünk társúlni, a kiknél a „burschen- schaft“-oknak hire sincs, tudunk ám korteskedni a kedvelt jelölt mellett halálig. . . . A fiatal „gólya“ itt van a legelső napokban, és a nemrég elért függetlenség büszke önérzetével (s nagy bámészkodással) jár-kel a váczi utczában azzal az irigylésre méltó nemes öntudattal, hogy ő most már polgára az egyetemnek, pedig bizony még csak gyermeke az „alma materinek! Megismered az első pillanatra. Magyarosan öltözködik; rojtos nyakkendőjét csupa kegyeletből a debreczeni ideál Ízlése iránt nagy csokorra kötve hordja; pörge bajúszt visel; minden lépten belebotlik egy-egy gyorslábú hordárba; a rendőrt „atyafi“- nak tiszteli, mikor útbaigazítást kér tőle, hogy haza találjon; bőven fizet apró szolgálatot, mert azt tartja, hogy : „nem smuczig a magyar.“ Két hét múlva nem ismersz rá. Az aranyos Irénke ráveszi, hogy pofaszakáit eresszen a la Miczi báró, akkor sokkal szebb, sokkal szeretetreméltóbb lesz; azt meg egy csapással bebizonyítja neki, hogy a divatos ruha, meg a czilinderkalap elengedhetetlen feltétele a gavalléros elegáncziának. így lesz Baczúr Gazsiból Bukovay Absentius. Jól esik látni e nagy sürgés-forgást az egyetem folyosóin. Az ifjúságnak évenkint meg-megújúló, de soha meg nem változó képe ez. Eszembe jut az egyszeri ember, a ki nagy álmélkodva kiáltott fel: „No lám-e? Ezek az iskolás kis fiúk most is épen úgy énekelnek, mint harmincz esztendővel ennek előtte.“ Az egyetem képe is mindig ugyanaz, csakhogy mindig többen-többen sietnek szent hajléka alá: könnyüvérű jogász, komoly bölcsész, szelid- képű orvosnövendék, meg a „testvér“, a reális technikus. S ezt a fiatalságot, mely pénzét itt hagyja nálunk, hogy tudományt vigyen érte haza, mely a fővárost tiz év alatt gyökeresebben meg- magyarositotta, mint száz schulverein képes lett volna tenni; ezt a fiatalságot, mely a mi vérünk, s nagy nemzeti kötelességek teljesítője a jövőben; ezt a reményteljes fiatalságot szeretjük mi fővárosiak mindnyájan. B. Bébe hallgat engem! — Regék — VI. Mi volt hát? Határozottan baromi ember volt. Magasabb egy ölnél; vas izmokkal, csontos vállakkal; erőszakos és szeszélyes: egy törvényt ismert: a törvénytelenséget, ami nem is valami nehéz dolog (tisztelettel legyen mondva) olyan provincziális városkában, mint a milyen volt * erdős bérczektől környezetten. Leitta magát a sárga földig, ha volt egy pár garassa; s ha nem volt, a legbámulatosabb nyugalommal nyújtózkodott el nap- hosszant az izzó kövezeten. Még a leghidegebb télben is megelégedett a legvékonyabb rongyokkal, s hordozta kánikulában a bundát, amit egy jámbor szűcsmestertől lopott még a télen. Akkor nem hordozta, mert félt hogy megismerik, s ez neki szükségtelen fáradságot okoz vala: be kellett volna vernie egy csomó rendőrnek a fejét. A piacz volt a legkedvesebb tartózkodási helye. Ismert ott minden porszemet, attól kezdve, mely a városház falán márványba vésett hősök aranyos betűit lepte be, addig, amely az ő fekete, kúszált hajába, s bozontos szemöldeibe vonta meg magát. Mindkettőt behagyta porosodni a világ: a legkissebbet s legmagasz- tosabbat. Ismerte a pörölő kofák rozzant sátrait, a piros almacsomókat, a minoriták karcsú tornyának bádog fedélzetét, a kirakatok tarka pompáját; hozzá volt szokva a nyüzsgő embertömeghez, melynek hullámai fel-felcsapkodtak a járdákra, el-el borítottak egy egy hidat. . . Csak az ő nyughelyét kerülte el, mert hírhedt volt és gonosz. Valódi kopár szírt, egy majd játszi, majd az életláz- zától hajtott tenger közepében. . . Szegény, ha tudta volna a bibliából a holt-tenger regéjét, mely elsülyedt városok helyén fakadt, s melynek büzhödt levegője megöli a madarat, amelyik rajta keresztül bátorkodik. De hát ő a bibliából sem azt nem tudta, sem más egyebet éppenséggel nem tudott; élt minden eszme nélkül, mint a fák, amelyeknek ágai közül suhanczkorában annyi fészket szedett. Komolyan állittatik, hogy olykép hatott rá az anyamadár kétség- beesett csiripelése, mint a köre a hozzáütött aranypénz csengése. Csak egy madárka tudta őt megindítani. Az tudnillik, amelynek sárgadrótos, kényelmes házikója az * kisasszony szobájában volt felfüggesztve. Azt is csak a leányasszony kedvéért nézte jó szemmel, kinek a madárka, hanyagúl leplezett vállaira szállt, s akinek szájacskájából oly kedélyesen csipkedte a hamvas, duzzadt szőlőszemeket, amelyek — isten engem — aligha sokkal voltak nagyobbak mint (hogy valami nagyon kicsit említsek: Bébém) a maga unatkozó szájacskája.
