Eger - hetilap, 1882
1882-11-02 / 44. szám
419 tartozónak tekinteni mindazt, mi kizárólag az emberiség földi jólétét czélozza; magának csak az emberi nem örök üdve munkálásának szabadságát tartva fenn. E szabadságának veszélytelensége, sőt áldásossága mellett pedig tannal áll a történelem. A múlt minden emléke az egyház nemzeteket boldogító, megszámlálhatlan jótéteményeinek fényes bizonyítéka. Az egyház ugyanis azokat, inig vad, műveletlen állapotukban más hatalmat azon kívül, mely tűzzel-vassal pusztítva dúlt, nem ismertek, emberiességre nevelte. A nyers erő helyébe a jog és szabadság uralmát emelte, és érvényre juttatta a testvéri szeretet közös érzetét. Olykép vonta meg és biztositá mindenek jogkörét, hogy egyúttal áldozatkész szeretetében mindennemű nyomor enyhítésére forrást nyitott. Az Üdvözítő példájára e lankadatlan készséggel hirdeté a szegényeknek az üdv igéit, keblére szoritá őket, vagyonával sietett táplálásukra, s majdnem királyi fénynyel berendezett jótékony intézeteket emelt számukra. Tetemes költségen iskolákat alapított, a műveltség s polgárosultság fényét árasztva mindenfelé. Az államhatalom tekintélyét egyrészt sérthetlen szentségi jelleggel ruházta fel, másrészt a hatalom ridegségét az atyai kegyesség enyhével mérséklé, midőn az uralkodóknak eléjük szabta, hogy Annak nevében, a kitől van minden hatalom s kinek minden parancsa megannyi jótétemény, a mennyei Atya szándéka s akarata szerint kormányozzanak. S viszont az alattvalókat kötelezte, hogy adják meg a császárnak, a mi a császáré, vagyis minden, bármi néven nevezendő hatalom irányában teljesítsék mindazt, mi a hatalmat megilleti. Ily módon a társadalom minden fokozatán keresztül megszilárditá, megvédé a valódi rendet. S ez üdvös müvet továbbra is csak azon szabadság birtokában folytathatjuk, melyet Krisztus adott egyházának, s melynek semmi közössége nincs ama másik névvel, melynek uralmát csak romok jelzik mindenütt. Az egyház e szabadsággal nem a gátjain áttört és rombolva lezugó áradat; de folyó, mely nyugodt méltósággal hömpülygeti hatalmas hullámait, virágzó életet és gazdagságot fakasztva partjain. E szabadságot követelve pedig távol van tőlünk még látszata is a törvénysértésnek; távol, hogy épen most, midőn az állam tekintélyének megszilárdítása, ha valaha, mindannyiunk szent kötelessége; midőn a társadalom alaposzlopait annyi támadás rengeti, távol, hogy ezek megingatására gondolhatnánk. De nincs törvénykönyvünkben egy szakasz, mely e szabadságot tőlünk megtagadná, vagy csak korlátozná is. Ellenkezőleg. A koronázási oklevél is bizonyíték rá. A méltányosság és igazság közérzetét mi sem sértheti inkább, mint a lelkiismeret- és vallásszabadság fönnen hangoztatása mellett, a szabad vélemény, szabad szó, szabad törekvések e korszakában, állítólagos túlkapások megfékezésének ürügye alatt az egyház működésének megbénítása, gyanakvó bizalmatlansággal béklyókba verése azon egjdiáz- nak, melynek üdvösen közreható munkássága drága hazánk megalapításának s legdicsőbb napjainak fényes történetével válhatlanul összeforrt. Nem törvényellenesen, nem meggondolatlan felbuzdulással tehát, de jogunk teljes tudatában cselekszünk, midőn a köz-igazságérzetre hivatkozva, a katholikus egjdiáz szabadságát sértetlenül fentartani törekszünk, melynek birtokában, s az egyház által mindig óhajtott háboritlan Irigyben az állammal, hathatósabban munkálhatjuk a közjót; s munkásságunk nem lehet fölösleges ott, hol annyi kiáltó szükség vár kielégítést, annyi seb gyógyulást. S azért semmikép sem helyeselhető egyik részen sem azok magatartása, kik túlzott hévvel az egyház és állam közti teljes szakítást czélozzák. Erre, önmagában véve, semmi ok. Hisz a dolog természetéből kifolyólag az egyház és állam nem lehetnek harczban s ellentétben egymással. Sőt az egyház az államnak legszilárdabb támasza s oltalma, boldogsága főtényezője. Az erényesség és vallásosság által egyszersmind jó polgárokat is nevel. Az uralkodók, tekintélyének az isteni törvények által nagyobb szilárdságot kölcsönöz ; s másrészt czélul népeik javát állitja eléjök, hogy a hatalomban ne uralomvágyuk eszközét, de alattvalóik boldogitására reájok rótt kötelességet lássanak. Az egyház tehát a fejedelmeknek, a népeknek s az egyeseknek a vallás isteni szentségével mind jogaikat megvédi, mind kötelességeiket megszabja; s ekkép szentebb alapot vet az emberi törvényeknek s irántuk hűségesebb ^engedelmességet biztosit. Az emberi hatalom, mondja a hírneves Maistre, csak a rossz elfojtására és kiirtására szorítkozik, hogy igy felszabadulván a jó, természete szerint kifejthesse termékenyítő erejét. Igaz. Mert az emberi hatalom többre csakugyan nem mehet; és szerencsés, ha a rosszat elfojthatja, hogy gyökeret verhessen a jó. Többet nem tehet; a jónak sikerét biztosítani a vallás és egyház feladata, mely ekkép az erkölcsösséggel megteremti a társadalmi élet alapját. A két hatalom ez együttes munkájából kel ki egyetértő működésük s törekvésük összhangja. Az egyház gondozza, ápolja a jót; az állam megakadályozza a rossznak elfojtó felburjánzását. És ki viszonyainkat ismeri, rejtve maradhat-e előtte a tekintély, a méltóság, a dicsőség, a fény ama gazdagsága, melyet e szövetség nálunk egyházra és államra árasztott? Oly benső életszövetség fűzte őket egymáshoz, hogy az egj’ik csak a másikéban találhatta fel saját boldogsága és nagysága zálogát, S a mire a múltak emléke int, a mit a bölcs előrelátás parancsol, mindkettőnek érdekében nem is lehet most sem szentebb feladat, mint ez egyetértő, e majdnem testvéri viszonynak sértetlen megóvása és fentartása. Mindkét részen rossz szolgálatot tesznek azért a hazának mindazok, kik e benső egyességet, melyet annyi század szilárdított meg, mely annyi vihart állott ki győzelmesen, mely a józan polgári haladásnak s az alattvalók jólétének természeténél fogva legalkalmasabb eszköze, felbontani, vagy legalább is meggyöngiteni vissza nem riadnak. A nemzetek átalakulási nagy korszakai, tapasztalás szerint, a szellemekre rendesen vészt hozók. Az isteni és emberi közti határvonal elmosódik, a vallás és politika közti különbség eltűnik, a mulandót összezavarják az örökkévalóval. Mintegy az eszmék, vélemények és vágyak vihara kapja meg és zaklatja a szellemeket. S hogy ez a helyzet nálunk is, nem lehet kétséges az előtt, ki ügyeink folyását, a napról-napra sűrűbben és türelmetlenebbül felhangzó jelszavakat és nyilatkozatokat íig3Telemmel kiséri. Fájdalmas gondok, komoly aggodalmak szállnak meg azért sokakat, E kínos tépelődésben többeknél felmerült az eszme, hogy más nemzetek példájára, az egyház szabadsága- s jogainak megvédésébe nálunk is társulatok alakuljanak. Hogy az erők tömörülésében a katholicismus ügye hathatósabb védelmet, s a jogfosztás ellen alkalmas oltalmat találjon az egyház, mely mint annyi más nemzetnél, nálunk is a tudomány, a valódi műveltség szülőanyja. S mivel nem vonható kétségbe annak szüksége, hogy a közjó előmozdítására, a kö- riilményekhez képest, a hívek mindenike egész odaadással szentelje törekvéseit, mi egyrészt a hitbuzgalom tanúsága, s másrészt a legalkalmasabb tényező annak ápolására: a szándék valóban dicséretes, s méltán remélhető is, hogy e társulatok, czélszerii szövetkezetben egymással, s egyöntetű *
