Eger - hetilap, 1882

1882-06-22 / 25. szám

23(5

•szőke göndör fürtéit, s légiesen karcsú termetét, melyhez igézőén simult a sötétbársony magyar dolmány, — bármely odalik is megirigyelhette volna. Csengő hangon mondá el a szokásos „Szelam“ köszöntést. Azután igy folytatta:

— Üdv néked, nagyságos binbasi! A hatalmas Allah árnyéka környékezzen. Már régóta vágytam az ozmánok legvitézebb, legdaliásabb katonáját, a hires Kucsük binbasit megismerni, kinek dicsőségét Birkavártól Samárkándig mindenek hirdetik. Áldassék a nagy próféta, hogy ezt megérhetém.

Kucsuk kedvtelten gyönyörködött a deli jövevényben. Nagyon tetszett neki a hizelgő beszéd.

— No csak ne fecsegj sokat — szóla nyájasan, — hanem telepedjél közénk. S aztán, ha jól laktál, dalolj nekünk valamit Gül Bejazeról.

Ábel helyet foglalt.

Neki fogtak a lakmározásnak.

Egy arab példaszó azt tartja, hogy „a török addig fal, mig meg nem pukkad.“ S valóban Kucsuk efendi, szép hírnevének becsületesen megfelelt. Ismételve bebizonyította, hogy nem szokott ugyan keveset enni, de annál többet iszik. A tálak, serlegek, hihetetlen gyorsasággal ürültek előtte. Nem kellett őt a gazdának kínálni. Arcza neki pirult, mint a pipacsvirág; ajkai, a pompás falatok és kortyok ízétől is csiklándva, szerelmes mosolygásra vonultak, mig szemei tűzben égtek, s kéjittasan pislogtak. Azután a zamatos, lelkesítő ital megnyitotta kebelét, s a különben hallgatag muzulmán egyszerre bőbeszédű szónokká lön.

— Ó, hatalmas próféta ! — kiáltá áhitatos mámorral, újból fölemelve billikomát. Nagy bölcs voltál. Mégis nagy bolond voltál! Nem Ízlelted e mennyei italt. Különben nem tiltottad volna el az igazhivőtői annak élvezését. Megbocsáss, hogy tilalmad ellenére, a te dicsőségedre ürítem e serleget!

S ivott. Azután újra ivott, mint a kefekötő. Pompásan értett hozzá.

Majd szerelmi kalandjairól s a szép odalikokról kezdett beszélni kifogyhatatlanul. Kérdezte Ábelt: volt-e már szerelmes? Yannak-é Váradon is oly szép lányok, mint Egerben ? — Ábel pedig öntötte a bort a serlegbe s az — olajat a tűzre. Beszélt neki bohóbbnál bohóbb meséket bájos hurikról, minőket nem terem a próféta paradicsoma, minőknek párját csak Ádám apánk látta nőtlen korában: — a kik epedve várják, hogy a deli és vitéz Kucsuk binbasi szerelmes karjait tárja feléjök.

Onagysága pedig csak úgy éledt a mézes-mázos beszédre.

— De . . de-derék ficz-fiiczkó vagy Ábel. O-o-ok-kos is vagy. Megfogadlak iró deákomnak.

De a nyelve már meglehetősen botlott; szemei villogtak, s csapongó kedve kitört. Röviden — hogy prózai módon fejezzük ki magunkat, — a binbasi ur takarosán berúgott.

Oh, te paradicsomi bormámor! Van-é ember, s különösen van-é egri ember, a ki téged élvezvén, ne dicsőitne ?

. . s lehet-é szerencsétlenebb ama boldogtalan viz-iszánál, aki téged még soha sem ismert ? !

Már ha egyébért nem, az igazság kedvéért is megérdemli a bor, hogy az ember megigya; mert a régi példaszó szerint: „borban az igazság.“ In vino veritas.

Mig a sör, pálinka, lótéj, kuinis, kenderfőzet, s manó tudja még mi mindenféle szeszes itala a találékony emberiségnek, a testet satnyává teszi, a kedélyt lehangolja, s az elmét elbutitja: a bor, ellenkezőleg, táplál, lelkesít, okossá, bölcscsé. teszen, sőt még a némából is fenkölt, szónokot varázsol. Hányszor van alkalmunk tapasztalni, hogy, pity ókos

állapotában, még a legkiállhatatlanabb cynikus is kellemes társalgóvá leszen?

Még bölcs Cato is becsipett hében-korban, s nem rös- telte, miként ezt Horatius szépen megénekelte (XXI óda) :

. Narratur et prisci Catonis Saepe merő caluisse virtus.

Bölcs Senecáról is elkántálta egy német poéta, hogy:

Herr Seneca, der war ein Mann.

Der rieth uns schlau das Trinken an.

Er sprach: ein Rausch ist jedem gut,

Der einen Rausch vertragen thut.

0 ungeheuer Weise!

Hát egri hirneves poétánk (T. B.) egy népdalában, hogy is mondja ?

Bor mellett tudós lesz a szamár is.

Csak nincs a kulacsnál bölcsebb kalamáris.

De ha mindazon dicsériákat fel akarnók sorolni, miket az isteni költészet a borról elzengett: egy esztendeig sem érnők végét.

Kétségtelen dolog, hogy egy kis „spittz“ nemcsak ártalmára nincs, de sőt határozottan hasznára van az egészségnek, miként ezt a leghíresebb doktorok állítják Hippo- cratestő 1 kezdve föl, dr. Szóláthfalvi Manu 1 ini tisztelt barátunkig.

A régi görögöknél s az ó-kor más müveit népeinél a „pityókosság“ a társas életben egy neme volt a „virtus súgnak.“ Dárius Histaspes fia, egyike volt a leg- hirhedtebb korhelyeknek. Sírkövére — Athenaeus szerint — maga csinálta a következő epitaphiumot:

„HSvvaurjv xn) oiívov nivuv noXvv, xal rovrov cftnuv xahőt;.“

(Sok bort ihattam, s e terhet könnyen elbírtam.)

Magnus Aristoteles, a hirneves bölcs tanítványa, Nagy Sándor, szokta volt mondani: Tanítómnak, Aristo- telesnek köszönöm, hogy mértékletesen élek. E „mértékletes“ élet pedig abban állt, hogy minden másodnap takarosán benyakalt, s ez állapotában — mint ugyancsak Athenaeus bizonyítja, — gyakran kétszer huszonnégy óráig is aludt egyhuzamban. Sőt az ivás nemes mesterségének művelését annyira istápolta, hogy egy alkalommal nagy „verse ny-i v odaim at“ rendezett, melyre három pályadij vala kitűzve: egy talentum (a mi pénzünk szerint mintegy 2000 frt.) ezüst az első, 30 mina (1200 frt) a második, és 10 mina a harmadik győztes számára. Az első dijat Proma- chus nevű philosophus nyerte. — Hogy Sándor ittas állapotában égette hamuvá Persepolist, az nem változtat az ő nagyságán, valamint az sem, hogy berúgva vándorolt a másvilágra.

Mithridates szintén rendezett hasonló ivó-tornákat még nagyobb jutalmakkal, s abban telt legfőbb öröme, hogy az első dijat —- ő felsége maga nyerte el, de röstel- vén azt megtartani, az utána következő leghatalmasabb ivó Calynodrisnak engedte át.

Dionysius, a szirakuzai zsarnok, is dicséretre méltó korhely volt, irja Aristoteles. Egykor kilenczven nap és éjjel szakadatlanúl dőzsölt, s annak, aki egy hajtásra három pint bort képes volt kiinni, aranykoronát ígért. De csak egy vállalkozó akadt, ki a föltételnek szabályszerűn megfelelt: Xe no crates, kinek nevét épen e virtusáért örökítette meg a história.

A rómaiaknál mindenek fölött Tiberius Neró császár tündöklőit az ivásban, miért is a tiszteletreméltó Bibe r i u s Merő nevet nyerte örökül. Nem sokat engedett azonban nékie Lucius P i s o sem, ki, ha hozzá fogott, harminczhat óráig nem hagyott föl vele. Az is emlékezetes, hogy a nagy szónok, Cicero fia egy tanácsülés alkalmá