Eger - hetilap, 1882
1882-06-22 / 25. szám
235 jf „Egriekről én egy keveset szóltok.“ — Elbeszélés. — % ^4 Irta: Szabó Ignác z. (Pályanyertes mű.) (Folytatás.) II. A nap a Kékes bérezei mögé bújt. A miiezzin (az imára hivó pap) kilépett a mináre erkélyére. Az egri minárék egyike, — valóban több figyelemre s gondosságra méltó emléke a török építészetnek, — elhanyagolt állapota daczára, még ma is tűrhető épségben áll fen, jeleűl elmúlt izgalmas, nagy időknek. „Csonka mecset“ a neve, mi alkalmasint arra mutat, hogy egykor magasabb, karcsúbb lehetett. Csak újabb időkben keltette föl az érdekes hazai régiségeink iránt való kegyelet, két derék polgártársunk : Gröber vaskereskedő, és Fridvalszky lakatos figyelmét reá, kik e minárét, saját költségükön, körérkélylyel látták el. Megérdemlik, hogy neveiket főijegyezzük. A miiezzin, a mináre erkélyén elzengé az „ezan“-t, mely- lyel az igazhivőket esti imára hívta fel, ama mélabus daliaméi éneket, melynek hallása az utazót keleten annyira meghatja s elbájolja. Allah’u ekber. Eshed’u enne la illah il Allah. Eshed’u enne Mohammed részül’ ullah. Hajje al’ el-felah ! La illah’i il’ Allah! (Nagy az Isten. Hirdetem, hogy nincs más, csak egy isten. Hirdetem, hogy Mohammed isten prófétája. Jertek imára. Nincs más, csak egy isten.) Kucsuk binbasi és Milos gazda csöndesen keltek föl a divánról, s letéve csibukjaikat, a szomszéd-szobába léptek. Itt, már Kucsuk számára készen állt a mosakodó készlet, mire ő nagysága, ájtatos pofát vágva, mosakodáshoz fogott. Jobbfelől kezdve meglocsolta arczát, kezeit és lábait, miközben csöndesen mormogta magában a Korán által kiszabott imákat. Ezeket végezve, egyenesen megállt az eléje terített szőnyeg szélén, kezeit füleihez illeszté, s mutató ujjával befogta azokat. Erre újból elkezdte az imádkozást, mi alatt majd egész arczczal a földre borult, majd pedig térdeire ült, kezeit czombjaira fektetve, s bamba tekintettel bámulva a semmiségbe. Elmondva imáját, befejezésül jobbra és balra meghajtá fejét ez üdvözlő szavakkal: „Eszszelam’ unn alej- kum ve rahmeth’ ullah.“ A béke üdve és isten irgalma légyen veled. Ekkor, mint ki dolgát legjobban végezte, s megadta az Istennek, a mi az Istené, élénk fürgeséggel ugrott fel a szőnyegről, s mosolygó, vágyteljes arczczal tekintett gazdájára. Milos gazda pedig azonnal elértette az érzékeny so- molygást, s szó nélkül mutatott a mellék-szoba ajtajára. Beléptek. Oh nagy Mohammed! Hatalmas próféta! Mily varázslat, mily kábító, mámoritó látvány kápráztatta Kucsuk binbasi sóvár szemeit! Ékesen terített asztal. Valóságos khinai porczellán-vá- zákban és edényekben, illatos virágbokréták között, csak úgy görnyedt az enni és inni valók tömérdeksége. Az egyik tálban ott párolgóit egy hatalmas iirűczomb rizszsel, a másikban egy pompás őzgerincz befőzött gyümölcsökkel köriil- teremtettézve. A harmadikban illatos ananász-kocsonya remegett, A negyedikben vagdalt fáczánhussal töltött, zamatos fűszerekkel hintett, czukros tésztagombóczkák kínálkoztak, melyeknek zenbuszi (asszonycsók) a nevök. Nagyon jó étel. Én ugyan nem Ízleltem még, de az mondta nekem, aki attól hallotta, aki látta, mikor ették. Különben hasonló süteménykék, czukros, mandulás tésztából készitve, nálunk is divatban vannak, s jó magyarsággal „puszedli“ (Busserl) nevet viselnek. Különösen, szép kisasszonyok által készitve, s nyújtva, kedvelt csemegéi a nyalánk urficskáknak. A többi, mesterileg átlyuggatott tálczákon füge, datolya, gránátalma, szárított spanyolszőlő, s Byzanczból került édességek ízletesen elrendezett garmadái csiklándozták az ínyt. Ezek közt pedig művészi metszésű, velenczei igaz kristály- billikomokban, miknek darabját aranynyal mérték, gyöngyözve csillogott Tokaj aranysárga, s az Eged vérpiros nektárja. A pallót puha perzsa selyemszőnyeg borította, s földig hullámzó nehéz selyemfüggők zárták el az ablakokat. Színes üvegeken át tündéri fény világította meg a kis szobát. Az egyik sarokban remek faragású alabástrom kandeláber halványkékes lángja mámoritó ámbra-illattal tölté be a helyiséget, Szemet elbájoló, kéjre ingerlő keleti gazdag fény és pompa mindenütt, minőt nem is sejthetett a halandó, ki az egyszerű lakot kívülről szemlélte, s annak szegényes viseletű, dénárra alkudozó, alázatosságban hajlott derekú gazdáját ismerte. Kucsuk uram kéjteljes mosolygással gyönyörködött mindeme bűvös látványban. 0 binbasi nagysága nagy gourmand hírében állott. Sőt a rósz nyelvek azt is pletykázták, hogy ő kegyelme e gyöngeségének — vagy, ha úgy tetszik, -— nemes tulajdonságának gyakorlásában nem épen hűséges követője vala a próféta mértékletességet hirdető igéinek. Bi- zonyitotta ezt azon szembetűnő körülmény is, hogy ő vitézsége, fiatal ember létére, immár tisztességes poczakot eresztett. Milos gazda, úgy látszik, igen jól ismerte már vendégének e dicséretes tulajdonságát, s alkalmilag igyekezett is azt hasznára fordítani, annál inkább, mert Kucsuk bín- basival, úgyis, mint az egri várőrség élelmezésének fő felügyelőjével, jó lábon állnia tanácsosnak tartá. A terített kerek asztal körül három alacsony kerevet kínálta pihenésre dagadó selyemvánkosait. Kucsuk rögtön kényelembe helyezkedett az egyiken, mig gazdája, mellén keresztbe fűzött karokkal, szerényen állott előtte. — No, ülj le te is, dsáuem. Csak nem fogok magam étkezni ? — szólt ő vitézsége nagyúri leereszkedéssel gazdájához, mire ez, hajlongva, a másik divánra telepedék. — Hát ez ki számára van itt? — kéfidé Kucsuk, a harmadik ülésre mutatva. — Egy vendégem van még . . — viszonzá Milos tétovázva. — Egy jámbor iró deák Váradról, aki igen szépen pöngeti a hegedűt. Azonkívül valami fontos beszéde is volna veled, vitéz bimbasi! Azért ha kegyesen megengedné nagyságod . . . — Hívd be! — vágott közbe Kucsuk. Jó társaságban az étek is jobban ízlik. Aztán majd pöngethet nekünk a guzsliczán valami szép, szerelmes dalt, — Ábel! — kiáltott Milos. Ifjú lépett a szobába, lanttal kezében. Gyermeteg, mondhatnék: nőies szépségét, halványpiros, sima arczát, mélytüzű nagy sötét szemeit, alabástromfehér homlokát, finom metszésű, korálpiros piczi ajkait, vállaira hullámzó, arany*
