Eger - hetilap, 1881
1881-06-30 / 26. szám
289 Benéné, Feketéné, Szolcsányiné, Martinovichné, Nemcsikné, Liptayné, Hoffmanné stb. stb. 10 órakor ruindeDkinek nagy sajnálatára Palóczék eldugták a vonót s vége volt a muzsikának és táncznak. Oszlani kezdett tehát a közönség, mindenki sajnálkozván a felett, hogy a mulatság ily hamar véget ért. A férfi vendégeket, mint már ez itt jó szokás, csak a pirkadó hajnal figyelmeztette a távozásra. Jövedelem a nagyszámú közönséghez képest szintén olyan. Meg kell még említenünk a finom pörköltet s paprikás halat, melyekre igen jól ízlett az egri hegyek zamatos nedűje. Jp Sok baj semmiért. 3W — Víg beszély. — (Koszoruzott pályamű.) Irta: Ries H e r m 1 n. (Folytatás.) V. A két hölgy a salonba lépett. Margit követé Nikóné tanácsát : lefeküdt a pamlagra. Nikóné hosszan legelteté szemeit Margitnak dúlt vonásain, pibegö kebelén. •— Férjed nem szeret, megcsalt! — mondá páthoszszal. Hogy mennyire csalhatatlan a Nikóné tapasztalata, kitűnt abból, hogy Margit egy tompa sikolyt hallatva, csakugyan elájult. — Szegény kicsike! — sohajtá Nikóné hozzálépve — én megtettem kötelességemet. A midőn Nikóné elégnek találta az ájulást, kivette szagos üvegét, Margit orrocskájához tartá, miközben balantékát dörzsölgeté. A női szív örök rejtély. Margitot az ájulás korántsem lan- kasztá el. Felugrott. Megragadó Nikóné kezét. — Ki a szentségtörö bűnös czinkostársa, ki az, a ki Bélámat hálóba kerité? Tönkre teszem, összezúzom, vitriolt öntök az arczába! — Nyugalom, nyugalom — csititá Nikóné. — Rósz terv, mert az ilyenekért bezárnak. — Mit tegyek, mit tegyek, — zokogott Margit. — Itt hagyom. Még ma válók el tőle. — Ezzel csak a bűnösök örömét fokoznád. — Oh néni, miért tettek engem Bélával ily szerencsétlenné! — Hja, ki olvas a vesékben ? — Tudni akarok mindent, szóljon ! — Csak úgy, ha Ígéred, hogy tanácsaimat hiven követed. — ígérem, esküszöm! — Halld tehát. Béla mindig rossz szemmel nézte, ha ide jövök. — Igaz. — Tudod miért nem szívelhet? Mert sejti, tudja, hogy engem megcsalni nem lehet. De menjünk tovább. Kedden este Dudásné — — Du-du-dudásné ! mo-mo-most is — Margit nem fejezhető be szavait. Szive szorult. Hangja elakadt. Visszabanyatlott a puha párnák közzé. Pillanyatni szünet után halkan sugá: — Tovább, tovább. — Hideg vér. Kedden este nyolez és kilencz óra között ott a varga-uteza végén találkoztak — — Igen, azt mondá, a kaszinóba megy. — Béla vele ment. Dudás nem volt otthon. A többit képzelheted. — Oh, meghasad a szivem! — Nem üvegből van az. Az a hájfejü Dudás azonban neszét vette a dolognak — — S ott kapta? — Ott. A lármára összecsődült a nép s oh gyalázat! — Vívtak ? — Nem. Egyszerűen kidobta. — Bélát? — Igen, Bélát, a hires orvost. Először azt hittem, hogy bátyádat Dánielt, de meggyőződtem az ellenkezőről. — Hogyan ? — Tudod, édesem, a kit elvernek, azon csak marad valami látható jel. Kék folt, karczolás — — — 0 az, oh gyalázat! VI. A ki Dombory Bálát közelebbről ismerte, egy hó óta nagy változást észlelhetett rajta. Komor, magába zárkozott. Kerüli a társaságot s a mi a legborzasztóbb: szórakozott. A városban sok mindenfélét suttognak a hirbuvárok. Jóakarói azt mondják, hogy a difteritisz gyógymódján töri a fejét; sokat tanul, azért néz ki rosszul. Nemjó akarói: hogy sok nyomja a lelkiismeretét; sokakat küldött a diagnózis meg nem állapithatása miatt a más világra. Hja! fiatal orvos, ta- pogatódzik. Már-már bizalmatlan tekintetekkel találkozott. Betegei, kik az előtt szó nélkül követték rendeletéit, most megjegyzéseket tettek : „hát ha meleg borogatást,“ vagy „talán hideget?“ „nézze meg, uram, chinint irt-e vagy Paullinia sorbilist ?“ És igy tovább. Dombori azért nem haragudott, sőt szerette, ha figyelmeztették. Tény az, hogy leginkább kerülte otthonát, azt a kedves otthont, melynek megalapításán annyit fáradozott s a melyet annyira szeretett. Úgy érezte magát, mintha boldog és szeretve soha sem lett volna. — így csalódni! — sohajtá. — Oh nők, nincs kivétel közöttetek! Mily ördögi varázs rejlik a fökötöben, a mely e változást előidézte? Béla e szavai a rendelő-szobában hangzottak el, hol egy idő óta szabad idejét tölti. Mivel? Talán pathologiai müveket tanulmányoz? Dehogy! „Lélektan, szerelem, házasélet, asszony“ és több ilyen fajta épületes dolgokkal foglalkozik. Könyvből akarja megismerni a felesége baját. Szegény orvos! Most is olvas: „Mennyi elégületlenség, kellemetlenség lakik gyakorta ifjú házasfelek pompás lakosztályaiban, és pedig nem egyéb okból: mert az úrnő semmi egyebet nem tud és nem akar, mint élvsovár saJon- hölgy lenni.“ — Oh Margit, ily ferde fogalmak nem lehetnek sajátaid. „A teremtés titka a nőben fekszik." — Oh mennyi igazság! — sohajtá. — A hol mi férfiak hosszú gondolkodás után valamire a legkisebb ürügyet sem találjuk, ott az asszony száz fontosnál fontosabb okot hozhat fel. — Lehet, lehet! De miért nem mondja el okait? „A házi gond a legkellemetlenebb keserűségek egyike, mert mindig a testi szükségre és állati fentartásra emlékeztet. Csak leveri és nem nemesíti a kedélyt.“ — Megvan, megvan! — kiáltáBéla nagy örömmel. — Ez az én kis feleségem baja, semmi más! Sok a gondja s ez eltompitja kedélyének rugékonyságát. Oh, hogy én ezt előbb nem tudtam! Persze, hogy úgy van! A ház gondjaiban oszlik fel szerelme! Nem, ezt nem tűröm tovább. A gondolatot tett követte. Egy negyedóra elteltével Dom- boryt a cseléd- közvetítő intézetben látjuk. Dolga volt ott. Elvégezte. Felismerte a diagnózist. S mint a kinek szénája már a legjobb rendben van, derült arczczal végezé látogatásait s azután dobogó szívvel futott haza estelizni. Futása közben elgondoló, hogy miként fog Margit örvendeni, miként fogja köszönni gondoskodását. Előbb az ebédlőbe nézett. Nem volt még terítve. Margit szobája felé irányozó lépteit. Óvatosan szétnézett. Hallérzékét csendes zokogás üté meg, s a mennyire a félhomály engedé, látta Margit alakját az ottománon elterülve. — Sir. Vájjon miért? Térdre ereszkedett, megragadó neje kezét és csókjaival halmozó. Margit összerezzent és méltóságteljesen taszitá el öt magától, mondván: — Uram, ez tolakodás! — Margit, édes Margitom, én hibáztam, beismerem, gondatlan valék, sok keserűséget okoztam neked, de — — — És még eléggé merész, hogy ezt velem szemben pirulás nélkül vallja be! — Pirulni nincs okom. Lásd, én hivatásomnak élve megfeledkeztem kötelességemről, nem osztakoztam terhes gondjaidban s igy kedélyed ezek áldozata lön. — Kedélyem? Mondd életem, szerelmem, boldogságom. Oh Béla! — Nem, édes Margit, ne szólj igy, mert egy kis hanyagság még nem megbocsáthatlan bűn. Te megbocsátasz, tudom, mert én dúsau kárpótolom hanyagságomat. Jöjj velem a folyosóra, meglátod —
