Eger - hetilap, 1880
1880-03-18 / 12. szám
92 nak a szőke lánynak a sírjáról a havat letisztítsa, hogy meg ne fázzék ott alant; ha, mint a faluban beszélik, csakugyan ott van a kisértetek órájában, hogy beszélgethessen láthatlan leikével és bocsánatáért esdjen. . . . Isten irgalmazzon testének s lelkének ! — A mit Julcsa föltett magában, az csak a gonoszság agyában szü- lethetik meg. . . Csöndes téli éj volt, karácsony éje. A fák zúzmaráin megtörve csillogtak a hold sugarai, a csillagok milliói csodás fényben ragyogtak a hóföllegekkel csak itt-ott terhelt tiszta égen; a téli szél fékezte haragját s csak néha-néha lebbenté meg gyöngén óriási szárnyait. A temető szomorúfüzei között csengő hangon dalol valaki epedö, szomorú nótát : „Fényes csillag futott le az égről.“ — Nem mozdul semmi a nagy láthatáron; a szél sem suhog, mintha minden az epedö bús nótára hallgatna. A viszhang enyeleg a szomorú nóta végső hangjaival; az éjféli misére hívogató harang hangja csengve-bongva zttllik szét a légben s elnyomja a viszhang által dédelgetett szomorú nóta hangjait . . . Csengő Julcsa ott állott egy füzfabokor árnyékában a temető mellett; szeme villámokat szórt, gyönyörű keble lázasan hullámzott, a hideg által még pirosabban festett arczán kifeszültek a keserűség idegei, gyönyörű szemöldjeit összehúzta, a harag kipirúlt homlokán, a féltéstől remegő duzzadt vérpiros ajkai elfojtottan lihegték : „Hát csakugyan igaz!“ . . . A tematö kapujában feltűnt annak a vétkes legénynek deli alakja;— mintha ólomterhet hordana, a mint belépett a temetőbe: meggörnyedt az a deli alak, fáradtan csüggeszté le fejét fájdalomtól ősszeszoritott mellére, barna göndör haját megczibálja a szomo- rúftiz ágai közül elörohanó szél; a szél is haragszik rá, hogy elhagyta és megölte csalfaságával azt a szőke lányt, a ki most az égből nézeget le rája. Ez az a nagy vétek, mely alatt öszszegör- nyed, mely ólom leher ö rajta, mely mérges és undok kígyóként marja az ö csalfa szivét. Odamegy a szőke lány sírjához; nem borúi a sirra, talán azért, hogy ne legyen teher ö is, meg a föld is. Zokog fuldokolva, siratja a vétkét, nagyot vétett, — nagyot! Beismeri már most, hisz* lelkét fonnyasztja régen ez a vétek. Imádkozik csöndben, nem hangosan ; fél, hogy meghallja a hatalmas ég és ilyen nagy bűnöst nem hagy imádkozni. . . Lábújjbegyen közeledett Julcsa a könyezve imádkozó nagy bűnöshöz; nem akarta, hogy a hó csikorogjon lábai alatt; kék selyem kötényét fel-kapta a szél s kivillant alóla egy késnek a fénye. Megállóit a zokogó háta mögött. Elnézte — sokáig. „Menjünk innen, Laczi, nem itt a te helyed ezen a jeges s fagyos síron, hanem az én lágy s meleg keblemen!" — ezzel sza- kitá félbe Julcsa a kínos hallgatást; olyan édes, olyan könyörgő volt a hangja ... a kést görcsösen szorongatá kezében. „Hát te is eljöttél megsiratni szőke galambomat? Térdelj le, hiszen te is vétkes vagy, bánd meg a bűnödet, te csábitottál el mézes-mázos beszéddel s forró öleléssel! Gyónd meg a vétkedet, talán megbocsát, hisz ö olyan jó volt! “ Csengő Julcsa szemei vadúl forogtak és szikráztak e beszéd után; daczosan hátraveté gyönyörű fejét, barna haját lobogtatta a szél, a piros pántlika kibomlott belőle s hosszan nyúlt végig darázskarcsú derekán. „Én nem vagyok vétkes ! — szólt kemény hangon, — hanem ö a hibás; ha én ölembe szédítettelek forró csókjaimmal, miért nem csókolt ö forróban, hogy az ö ölébe hulltál volna vissza; ha én odaadtam egyetlen szavadért minden szépségemet, miért nem adta ö oda szó nélkül még a lelkét is neked? — Nem tudott ö igazán szeretni!“ „De tudott szeretni igazán és tisztán; de bűnösen és oly nagyon, mint te: úgy nem tudott . . . Jere elvezetlek a „Lányok- tavához.“ majd megmutatom a helyet, a hol kebizonyúlt, mily igazán szeretett! . . . Jere, elvezetlek arra a helyre is, a hol kitette a hullám szenytelen hóágyba.“ És Julcsa ment — ment . . . Félt, fázott s reszketett! babonás volt, félt, hogy megnyílnak a sírok s a sárga csontkezű halottak, megragadják s leviszik férges tanyájokra és. . . ö ott meghalna ! És ha meghalna, mit veszítene? — Semmit! Csak az a szőke lány ne laknék még a más világon ha megöli ezt a legényt egyesíti őket a halálban s boldogokká teszi. Ha önmagát öli meg, senki sem fogja megsiratni; örülnek, hogy meghalt ... A fényes kés kihúllott kezéből . . . Oh, olyan rémitö éjfélkor a temető! Libegett-lobogott a haja s piros pántlikája. „Minek fontál mára piros pántlikát a hajadba, Csengő Julcsa? Feketével fontad volna be barna hajad, az illetne téged“. . . | Ott voltak a „Lányok-tavá“-nál. — Az összegörnyedt bűnös | legény vezette Julcsát. . . mentek — mentek. A tó jege csillogott I a hold fényében; meg-megroppant egyik-másik szélén s végig fu- I tott a hang az egész jégtáblán, esodásan csengve, zúgva . . . Mentek — mentek . . . Egy erős roppanás, egy éles sikoltás, — a habok kicsaptak. . . aztán locsogtak-csobogtak — megcsalt szerelemről. . . Másnap a faluban úgy daloltak, hogy : „Három csillag futott le az égről!“ Ricsaj. XXI_bC_fcr '"CT 'T’.V-w-h. * Érsekünk ö excja a szabolcsmegyei ínségesek segélyezésére a nyíregyháziaknak már előbb adott 300 frton kivül még 500 frtot küldött az ottani főispánhoz. * A király a magyar országgyűlés főrendi és képviselöházá- nak, Rudolf trónörökös jegyváltása alkalmából kiküldött üdvözlő küldöttségeit ma délben fogja fogadni. A küldöttségben dr. Sa- massa József érsek úr ö excja is részt vesz. * XIII. Leó pápa, f. hó 7-én, aquinói sz. Tamás napján, ülte meg tudorrá avatásának félszázados jubileumát. Ez emlékezetes napra a világ minden részéből számos katb. tudós sietett Rómába, hogy a pápa mint sz. Tamás bölcseletének helyreállítója előtt hódolatát bemutassa. Az ünnepies fogadtatáson közel 3000-en voltak jelen. * Telekessy István püspök-, az egri papnevelő intézet alapitójáért az évenkinti gyászistentisztelet f. hó 11-én tartatott meg a papnevelő intézet kápolnájában. Emlékbeszédet Huszár Gyula IV. évi b. h. mondott. Márcz. 15-én pedig az egri lyceum halhatatlan emlékű alapítójáért, gr. Eszterházy Károlyért mutattatott be az évfordulati gyászmise a lyceum kápolnájában, melyen a bit- tani és jogi osztályokon kivül kegyeletes részt vettek az érseki tanítóképző intézet növendékei s a föelemi iskolák tanulói. A gyászmisét mind a két alkalommal Dr. Kozma Károly t. kanonok, pap- nev. kormányzó s lyceumi hittanár végezte. * Kinevezés. Lenk Gyula a helybeli kir. törvényszék jegyzője a veszprémi kir. ügyészséghez alügyészszé neveztetett ki. * Gyászhír. Skopecz Kálmán és fia István s számos rokona mélyen megszomorodott szívvel jelentik a szerető jó anyának, nagyanyának és kedves rokonnak özv. Skopecz Istvánná szül. Krajner Márthának f. hó 16-án reggeli 1 órakor, a halotti szentségek ajtatos felvétele után, végelgyöngülés következtében, életének 57. évében történt gyászos elhunytát. A boldogult hűlt tetemei f. hó 17-én délétáni 4 órakor a Rókusról nevezett sírkertbe tétettek örök nyugalomra. Béke poraira! — Virág Mihály volt tiszanánai segédjegyzö, 21. éves korában, — gyászoló édes anyja és szerető testvérei mély szívbeli bánatára, Nagykörűben! folyó marcziushó 9-én hosszas szenvedés után elhúnyt. — Marczius 15-ike. 1848-iki honvédek és az ifjúság a közönség élénk részvétele mellett most is, mint minden évben, fölkeresték a függetlenségi harczban elhúllott honvédek sóját. A menet a lyceum előtti térről indúlt a hatvani temetőbe. Farkas Sándor zenekara lelkesedve húzta a Rákóczi-indúlót s a toborzó nótát: „Kossuth Lajos azt üzente!“ A nemzetiszinü zászlókat lobogtatta a feltámadt hideg szél s pirosra csípte az arczokat a lelkesedés heve nélkül is. Künn a temetőben a honvédek sirját az ifjúság és közönség égő fáklyákkal körbe fogta s felzendült Kölesei hymnusa az ajakon „Isten áldd meg a magyart.“ A hymnus eléneklése után Csiky Sándor érdemes veterán polgártársunk lépett az emlékszobor elébe s ifjú hévvel beszélt a magyar nemzet jogairól s e jogok megnyirbálásáról, elitélte a kormányt a honosítás törvényért, melylyel leginkább a nagy számüzöttet Kossuth Lajos t sújtotta; megemlékezett beszédében a honvédek érdemeiről s ama titáni harczokról, melyekben annyi dicsőséget arattak. Perczekig tartó éljenzés követte a tisztelt és becsült hazafi beszédét. Ezután Pillér Ede lelkesülten szavalta „A magyarok istene“ czimü költeményt Petőfi Sándortól. Végre Mar kovich Lajos állott a szobor elébe, csinos, kerekded s költői nyelvű beszédét a közönség élénk éljenzéssel gyakran félbeszakította s mindvégig feszült figyelemmel kisérte az ifjú szónok lelkes szavait s lebilincselő előadását. E beszéd után Vörösmarty szózatát énekelte a közönség s Kossuth Lajost éltetve tért vissza a városba. —• Társas vacsora. Hétfőn este — márczius 15-ikének megünneplése végett — városunk polgársága a törzscaszino termében társas vacsorára gyűlt össze. A lakoma Farkas Sándor gyújtó zenéje mellett jó kedvvel 11 óráig tartott. A pohárköszöntések sorát Pét-
