Eger - hetilap, 1880
1880-04-29 / 18. szám
138 az ember, midőn hallotta, hogy ezen életmentő intézet is némelyek által közzsákmánynak tekintetett. Valéban kétségbeesve kiál- tánk Toldyval: „Mi lesz belőlünk, ha a csapások megszűnni nem akarólag folytatják pusztító dúlásaikat; a halál minden alakjában kört jár sorainkban: az erkölcsi, a lelki, a testi egyaránt.“ 0 egy barátja halála felett elérzékenyülve mondá ezt, de mi a nép tekintélyes részének, a köznemeseknek erkölcsi halála felett visszhangozzuk. Keblem elszorúl, ba rá gondolok, hogy ismerek oly birtokos nemest is, ki soha sem kártyázott, bort nem ivott, saját szép fogatán járt, boldognak látszott az egész család, és mintha öldöklő vész támadta volna meg, az uzsoratörvény eltörlése után nem kellett csak pár rossz év, és elpusztúlt; midőn később meglátogattam a nagyságos asszony viseltes ruhában volt s hogy mégis szívesen lássanak, a konyhára tűzhöz a kapufélfa vágatott ki, s midőn kérdeztem, hogy hol van az uraság, azt mondották, hogy elment a szomszédvárosba gyalog a postára. De visszatérek tárgyamhoz. Az a kérdés, hogyan lehet a szegény eladósodott kisbirtokosokon segíteni? Azt véleményezik hogy mezőgazdasági hitelszövetkezetek volnának alapitandók, melyek az önsegély elvére fektetve személyes és jelzáloghiteiben részesítenék tagjaikat; itt azonban aggályok merültek fel, hogy mikép fogja az országos gazdasági egyesület szakosztálya ezen hitelszövetkezeteket ellenőrizni? De ezen az aggályon túl vagyunk, amennyiben később azt olvassuk, hogy az első hazai takarékpénztár és a kisbirtokossági országos földhitelintézete közt, ennek záloglevelei átvétele végett, a szerződés megköttetett, és igy april 20- kán megkezdi működését. Ez mind igen szép ! De a legnyomatékosabb az ellenőrzés, mert a magyar kisbirtokos már oly beteg, hogy öt csak rendkivüli úton lehet meggyógyítani; nem elég neki az orvosság (a pénz) magában; dajka kell neki mint a járni nem tudó kisdednek, ápoló mint a betegnek, úgy szólván helyette kell gondolkozni s akarni; mert a legtöbb bukott úrnak nincs semmi észszerű tájékozása; ö attól fél legjobban, aki legelőször megtámadja, és felejti, hogy nem kellő orvoslat csak az első támadót kielégíteni, azután folytatni a régi életmódot míg új támadás nem jön ; hogy nem a rom tatarozására kell az erőt fordítani, mely ismét összedől; hanem oly menedék építésére, mely a vihart is kiállja. Erre egy magára hagyatott, lelkében testében megtört ember képtelen; ilyennek hiába adnak pénzt kezébe kamat nélkül is, mert soha sem fogja visszafizethetni, hanem elvesz. Tehát mindenekfe- lett ellenőrzés; de hogyan? Itt meg kell különböztetni, hogy nem azokról szólok, kik nem akarják elfogadni sem a tanácsot, sem az orvosságot; ezek halálos betegek, kiket az Isten csak csoda által gyógyithat meg. Ilyenek, a kikről az öngyilkos Kubinyi mondotta: Van abban valami lélektani indok, hogy az anyagilag tönkre ment nép ellankad, türelemmel nézi pusztulását, illetőleg azt az anyagcserét, mely a társadalomban véghez megy. Nézi mint nő a konkoly a búzakalászok helyén; mint nő fel egy a halálharcz iránt edzettebb bőrű ivadék az elfinnyásodott nemesek fészkében. Némelyik örömmel veszi észre, hogy, nini, már a konkoly is szárad és pusz- túl; de nem látszik tudni, hogy mikorra a konkoly félig elpusztult, akkorra a búzának egészen el kell vesznie.“ Azokat sem értem, kiket igy ír le valaki egy tárczában: „A magyar nemes bugás, durva, de becsületes, tiszteletben tartja a nemesi ármálist és büszke az ősök rozsdás kardjára; a Curiája ugyan pusztúl, gazdaságát az öreg béres vezeti, de a mig megnem ütik a dobot az udvarán, nem tágít egy hajszálnyit sem; a kétfelé re- pesztett tizes felét vágja a czigánynak arczába, másik felével rágyújt szivarjára; ágaskodó négyes felett pattogtatja a selyem su- dart, 8 mikor már alig lesz mit tejbe aprítania, a tűzhelyen a végrehajtó még talál a csorbáit patkán három négy szundikáló száraz agarat s házi zsidójának (ki később ura lesz) azt mondja: Mó- zsi vagy Salamon ! de meg nem urazza a világért sem, s nem pa- roláz vele, körömszakadtig azt teszi, a mi rangos.“ Nem e nevetséges és szánandó alakokat értem. Hanem azokat, kiken lehet és kell is segíteni. Első teendőnek tartanám egy országos központi bizot- Ságot alkotni, mely legfelsőbb helyen lenne kinevezendő; ezen bizottság felosztván az országot kerületekre, nevezne ki minden városban és községben, hol segélyezendő kisbirtokosok vannak egy-egy felügyelőt, ki a gazdálkodás tekintetében példány és útmutató lenne; ennek kötelességévé tetetnék a segélyzettnek vagyoni állását rendezni és nyilvántartani; szóval az lenne, a mi az angol squire; tanítaná gyakorlatilag a megélhetés tudományát, a házias takarékosságot, készítene költségelőirányzatot, megvizsgálná a tett kiadásokról a számadást, és mindent, úgy rendezne el, hogy az óhajtott javulás és a segélyzett vagyonának megmentése biztosíttassák. Én azt hiszem, hogy minden megyében lennének oly tekintélyes urak elég számmal, kiknek útmutatását követni a segélyezett kisbirtokosokra nem lenne szégyen, és kik elég gazdagok arra, hogy fizetésre ne szoruljanak. Ezek lennének igaz őrei nemcsak a segélyzö banknak, hanem a segélyzett kisbirtokos-családoknak is. Én ilyen gyám nélkül az ellenőrzést lehetőnek nem képzelem; mert ha a segélyzett a segélyt úgy akarná felhasználni, hogy sem helytelen gazdálkodását meg ne változtassa, sem számítani meg ne tanuljon, akkor mindegy neki, akár a kisbirtokossági bank (mely mégis visszaköveteli kölcsönét, különben meg nem állhat,) akár az uzsorás veszi el mindenét. Igaz hogy ezen gondozás és segélynyújtás fáradsággal jár: de mindnyájan isteni és emberi törvények által köteleztetünk, hogy ne engedjük kétségbe esni a szerencsétleneket. S azon felül a törvényhatóságoknak sem szabad az ily dolgokban szemet hányni, hanem kell, hogy közegei által segédkezet nyújtsanak.—Mondok két példát. A Pesti Naplóban olvastam, hogy valahol negyven hold birtok egy forintjával elárvereztetek. Ez vagy hazugság, vagy igaz; ha hazugság, úgy a beküldő tudósitót meg kellene büntetni, a közleményt pedig megczáfolni; ha igaz, úgy azon végrehajtató a jellemzés minden fokán alól áll, mert ez nem egyéb törvényes rablásnál, milyet semmiféle bárbár nép fel nem mutat. Ellenben láttam én egy árverést, hol a szerencsétlenség által tönkre jutott család javára először az árverést eszközlö szolgabiró illetőségeiről lemondott s ennek példájára a felperes a követelt összegből ezer forintot elengedett. Ezen cselekvény Isten és ember előtt kedves volt, a megvigasztalt család hála könnyei kisértik a távozó hitelezőt, a kegyes bírót pedig most is áldja a véginségtöl megmentett család jótékonyságáért, melylyel önérdekét a szenvededö emberiségnek és keresztény irgalomnak áldozatul adta. Nem mondom, hogy minden hitelező így tegyen, hanem az első helyen felemlített, fölötte elszomorító és napjainkban épen nem ritka eseteket szeretném meggátolva látni. Azt hiszem, a végpusztulással fenyegetett kisbirtokos osztály megmentése Magyarország gazdászati viszonyai között elég fontos kérdés, hogy vele foglalkozzunk s ez irányban tevékenyek legyünk, éspedig mielőbb; mig késő nem lesz! Szabolcsi. Hevesineegye 1880. évi april 26-án tartott rendes bizottsági közgyűlése. A megye főispánja Beöthy Lajos ö mtsga elnöki székét elfoglalván, üdvözölte a szép számmal egybegyült bizottsági tagokat s az ülést megnyitottnak nyilvánította. Erre a megye alispánja Isaák László ö nsga szólalt fel s egy örvendetes eseményre hivta fel a közgyűlés figyelmét. Ez örvendetes esemény Rudolf főbe rezeg és trónörökös kézfog ója a belga királyi pár leányával, tehát unokájával azon nagy férfiúnak, ki mint nádor, félszázadon át, szeretettel s igazsággal kormányozta Magyarországot. E körülmény teszi ránk magyarokra nézve kettősé áz örömet s azért sietnek a törvényhatóságok is szerencsekivánataikat ö fensége előtt kifejezni; indítványozta tehát, hogy Hevesmegye is ezekhez csatlakozva üdvözlő feliratban, adjon kifejezést ez örvendetes esemény fölött való érzelmeinek. Ez indítvány egyhangúlag elfogadtatott s a trónörökös ö fenségéhez a következő felirat intéztetett: Fönséges császári és királyi Föherczeg! Magyarország Trónörököse! Szép és megható látvány, midőn két magasztosan dobogó fejedelmi szív az ifjúság virágos utain rokonszenvben találkozva örök frigyre nyújt egymásnak kezet, s míg ők a boldogság büszöbén várakozva a legédesebb örömnek egész mennyországát álmodják a földre le: népek és nemzetek — egész jövőjüket ez álom megvalósulásához kötve — vetélkedő hévvel sietnek elibök megvinni szerencsekivánataikat s örömük hódolatát, hogy ezzel is jelezzék a trón iránti hüségöker, melynek a fejedelmi ifjú örököse, s az alkotmányos élethez való ragaszkodásukat, melynek mind áldásosabb kifejlődésére nézve a szerencsés ara-választást is egyik biztosí- tékúl tekintik. De ha igy gondolkodik a monarchia minden népe, Magyar- ország még e mellett külön örömet is érez; mert elöérzete súgja, hogy a királyi hölgy, Fönséged szíve választottja, a budai királyi palotában fogja magát leginkább otthon találni, — e helyen, hol dicső nagyatyjának országos gondoktól gyakran borús homlokáról, gyöngéd germeki kezekkel, .az ö fölséges anyja simítgatá el any- nyiszor a redöt; s e helyen, mely rá nézve a kegyelet szent helye,
