Eger - hetilap, 1879
1879-06-12 / 24. szám
188 — folytatá — mert nem bajtám meg fejem az önkény előtt, tehát száműzött lettem. A fejedelmek nem igen tűrik-meg a szabad gondolkozást s az igaz szavakat. Botor ember, miért nem tanultál meghajlongni, mézes-mázosan beszélni, meggyőződésedet eltagadni s a többséggel ujjongni, midőn lelked fáj s szived vérzik? Térdet, fejet kellett volna hajtanom a királyi kegyeDCznö elötr, magasztalni bájait, s most egyiké volnék a legtekintélyesebb embereknek, míg így, — mert saját véleménynyel mertem birni s elég vakmerő vel- tam az elnyomottak mellett felszólalni, üldöztetem,“ mormogá magában, észre sem véve, hogy szép két női szem nyugszik már nehány pillanat óta rajta. „Ah mily jó e lombos fák alatt megpihenni,“ kiáltott fel Rousseau a nagy bölcsész, s fáradtan az asztal mellett álló székre dobva magát, lelökött egy tejes-köcsögöt. „Lássa, lássa uram, így van az, ha az ember nem a földön jár. Már régóta nézem mint hadarász a levegőben, mire sem ügyelve maga körül,“ szólitá meg a takaros majorosué. „Ah bocsánat,“ szólt a tudós magához térve, „én kissé szórakozott vagyok s épen most úgy elmélyedtem gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor ide beléptem. De hol is vagyok tulajdonképen?“ „Majorságban, uram, melynek birtokosuöje én vagyok, An- toniette, kinek legnagyobb örömére fog szolgálni, ha önnek kevés jó hideg tejjel szolgálhat“, csevegé kedvesen a majorosuö a jövevénynyel szemközt az asztalra felkönyökölve s szép arczát kis öklén nyugtatva. „Ugy-e uram, ön valami tudós lehet? mert olyan komolyan néz a világba, de azért mégis oly bizalmat gerjesztő jó arcza van, hogy én vonzódom hozzá Igazán örülök, hogy vaia- hára tud' s embert is láthatok. Mondja csak, kérem, maga könyveket is szokott írni ?“ „Szoktam, talán szeret olvasni? „De mennyire, különösen az érzékeny történeteket kedvelem; az olyanokat, melyekben a hős megöli magát, a hősnőnek pedig megreped a szíve. Nagyon szeretem én a szép könyveket, csakhogy az uram nem enged olvasni; azt mondja nem kell a drága időt haszontalanul elfecsérelni, s aztán igen szigorú ám az én uram ! ‘ „Az nem szép tőle. Hogyan is lehet olyan kegyetlen, hogy ilyen szép asszony iránt szigorú“, mond a tudós a virgoncz majo- rosné szép arczát közelebbről szemügyre véve. „Ah menjen, hiszen nem vagyok én szép,“ viszonzá Antoinette zavartan rángatva köténye szélét. „Az ilyen városi urak, szeretik a szegény falusi menyecskéknek megzavarni a fejét, maga is csak azért mondja.“ „Istenemre, nem. Ön oly csinos, kedves s természetes, én pedig mindenek felett kedvelem a térmészetességet. Oly jól esik a sok tettetést, ámítást, ravaszságot, mesterkéltséget látott szemeimnek a természet ily valóban kedves gyermekében gyönyörködni. Oh Antoniette, a dicsőség, hírnév, rang, születés, czim, pompa mind léhaság s ki nem elégít, egyedül a vonzalom, rokonszenv, szeretet az, mi gyönyörrel tölti be a szivet,“ szólt a tudós mindinkább melegebb hangon. „Istenem, de szépen is tud maga beszélni. Oh miért nem tud így az én uram,“ sohajta föl az ál-majorosné. „Jöjjetek ide, ti nagyvilági nők s tanuljátok meg e kedves teremtéstől, mily báj, varázs rejlik egyszerű, érzésteli szavaiban. Micsoda a ti mesterséges naivságtok e természetes kellemhez képest; oly különbség van e kettő között, mint a lámpa fény s a napsugár között,“ szólt a tudós egész elragadtatással a majorosné szép fehér kacsói után nyúlva. „Lássa, azért hogy én falun nőttem fel, szeretem ám én a szép szavakat, meg a finom városi urakat. Ha ilyen müveit ember azt mondja egy nőnek: „Szeretlek!“ egészen másképen hangzik, mint ha a mi falusi ripökünk a vadunkra üt s vastag hangon azt mondja hogy: „Rózsám, szívelhetlek!“ Istenem, de boldog is az a nö, ki előtt ilyen kedves úr letérdel s azt mondja neki: „Imádlak ! De jó is az úri nőknek, azok oly gyakran hallhatják ezt. Miért nem vagyok én ilyen előkelő hölgy!“ kiált fel ellenállbatlan tekintetet vetve az elbájolt phílosophusra. „Százszor szebb, kedvesebb vagy te, kis tündér“, rebegé ez elragadtatva, „a salonok minden szenvelgő delnőjénél! Tehát valóban oly boldoggá tenne, ha egy városi úr leborúlna előtted s imádna?“ kérdé Rousseau átkarolva a majorosnöt. „Oh nagyon!“ susogá Antoniette tetetett szemérmességgel. „Ki állhatna ellent neked, te kis tündér? Végre is minden elmélet szétfoszlik ennyi báj láttára . . .“ kiálta fel, s önfeledten féltérdre ereszkedve előtte halkan rebegé: „Imádlak!“ A majorosné lehajolt hozzá mintha meg akarná csókolni a tudós homlokát, mely annyi nagy gondolat fészke volt s diadalittas tekintetet vetett félre a baligatódzó Artois grófra. „Uram fia, keresem az egész vidéken, 8 ime, hol kell meg találnom, egy nyalka falusi menyecske lábainál! Nem szégyenli magát, hogy pár szép szem képes megzavarni a fejét, melyről oly sokat tart a .világ. Fi done, ha ezt párisi isme:ősei látnák, mit mondanának ! Ön is jobban tenné asszonyom, ha az uráuak vacsorát főzne úgy mint én főztem, mint hogy a más férjét bolonditja; ez nem illik, tudja-e!“ kelepelé Therése asszony, ki a látottakra alig tudta fékezni dühét. Jean Jacques Rousseau, miként a tetten kapaiott gyermek, ijedten ugrott fel; mert jobban félt e bősz némbertöl, mint Europa összes koronás fejedelmeitől. „Én — nem — eltévedtem, édes Theréze — ez asszonyka — szives volt útba igazítani,“ dadogá a megrémült bölcsész. „Látom!1 felelt e második Xantippe öklével fenyegetve a megijedt Rousseaut. „Haza felé csak uracskám, haza felé!“ rivalkodék rá karjánál fogva indítva öt útnak. Rousseau fájdalmas tekintetet vetett a szép majorosnéra s elfojtott sóhajjal követte argus-szemü őrzőjét. (Folyt, köv.) HIEPIJZÉE. * Gyászhír. Polereczky Gyula keresk. karunk egyik derék tagjának neje sz. Bohaty Etel hosszas szenvedés után, élete 27-ik és házassága 4-ik évében, f. hó 9-én elhúnyt. A boldogúlt földi maradványai f. hó 10-én a fájdalmas Szűzről nevezett sirkert- ben a rokonok és ismerősök szép részvéte mellett tétettek nyugalomra. Nyugodjék békében! + Miieke festesz urat a múlt héten a füzesabonyi Hess-féle oltárkép restaurálására hívták meg, mely munkája is kitünően sikerült. * Az egri tisztviselők és részvényesek által e hó 8-án Tárkány- ban rendezett tavaszi mulatság igen jb| sikerült. E nap délutánján nem épen nagyszámú, de válogatott társaság gyíilt össze a regényes tárkányi tó tánezhelylyé alakitott s zászlókkal díszített partján, s minthogy az időjárás nem zavarta meg fiatalságunk kedvét, a tűzoltó-zenekar nótái mellett, dicséretreméltó kitartással folyt a táncz 6 óráig, a mikor városunk néhány derék családja igazi magyar vendégszeretettel hívta meg ismerőseit s a fáradhatatlan tán- ezosokat a völgy árnyas ligeteibe ozsonnához, honnan azonban fiatalságunk csakhamar visszavágyott a tó partjához, sujra kezdetét vette a táncz, melynek csak az öreg este vetett véget, A jelenlevő hölgykoszorú bájos virágai közül a következőknek neveit jegyeztük meg: Kiss Ilona és Szeréna, Fülöp Berta, Tarnay Mariska, Mészáros Kornél és Szidi, Szimáczius Piroska, a Gröber nővérek, Brünaner Czeczilia, Táuiár Etel, a Janik nővérek, Mistét Izabella, Kliegel Pannika, Sír Rózsika, Székely Mariska, a Szuhányi nővérek, Bartheldy Mariska, továbbá Martonffy Lászlóné, Vecsei Mik- lósné, Danilovics Pálné stb. A távozás nehéz perczeiben nem egy fiatal kebelben támadt azon óhajtás: Vajha mielőbb újra találkozhatnának a tárkányi tó hüs fasorai alatt. * Fölhívás. Többször akartam már jelen felhívásomat e helyütt közzétenni. Azt hiszem azonban, soha sem tehettem volna kedvezőbb időben, mint jelenleg. Ugyanis a múlt héten annyira fenyegetett tűznek mindenkiben azon meggyőződést kelle megérlelnie, hogy a tűzoltó- intézmény fennállása, illetőleg gyarapítása városunkra nézve létkérdés. Ézen meggyőződésből kiindulva felhívom Egerváros mindazon lakóját, aki arra, hogy tűzoltó lehessen, képességet érez magában, mikép közénk állani szíveskedjék; mert minél nagyobb a létszám, annál több eredményt vagyunk képesek felmutatni. — Alkalmat veszek magamnak ezúttal az egyleti tagsággal járó kötelezettségeket röviden körülirni. Minden működő tag tartozik: 1 ör a rendes gyakorlatokon megjelenni. Ilyen van egy éven át mintegy 6. 2-szor minden hóban egyszer esti 8-tól éji 12 óráig tartó őrszolgálatot teljesíteni. Ez is azonban, mihelyt a tagok száma szaporodik, nagyobb idöközönkint lenne teljesítendő. 3. a vész helyén a rábízott teendőket teljesíteni. Magától értetvén, hogy a ki nem akar, mászó nem lesz, s igy az épületeken fent nem dolgozik. Ezek a terhek s kötelezettségek. Csekélyek tehát azon benső örömhöz képest, mely jól végzett munka után kebleinket eltölti. Meg vagyok győződve, hogy ezen felhívásom nem marad eredmény nélkül; mert hiszen városunk, embertársaink érdekében ily csekély munkát végezni senkitől sem áldozat. — A belépni
