Eger - hetilap, 1878

1878-04-11 / 15. szám

— 1.14 —

vával — búsan lecsüggve áll egyedül; lobogója szárnyai lankadtan simulnak a föld felé, s áll elhagyatva, elhanyagolva magánosán.

Nem lebegteti a lelkesiiltség, nem környezi az érdekeltség, s nem sorakozik mellé a pártbuzgalom, s dacára, hogy követői többségét képezik városunkban a politikai pártok bármelyikének, mégis úgy tűnik fel kárhozatos indolentiánk mellett, mintha a zászlót elhagyták volna hívei.

És itt van a csaták dübörgő zaja, a politikai küzdelmek id je ismét feltámadt; s már látszanak az orkán, és zivatar előjelei a láthatáron, s az előhírnökök!, egyegy porkeverö forgatag meg is lebegteti, s néha meg is cibálj i a zászló szárnyait: meg-megrengeti a lobogó lefűzött nyelét, s a zászlótartó alszik, vagy elbújt a förgeteg elül, s a szabadelvű párt tömege híjába lesi a jelvény meg- hordozását, magasra emelését, hogy kövesse hordozója nyomait. Mind hiába! a zászló folyton elhagyatva áll magában.

Megvárjuk-e, mig a szelek megingatják alapjában, megvár- juk-e, még a zivatar ledönti, s azt várjuk-e s várjuk talán nagy lelki nyugalommal azon bekövetkezhető időt, mig a sárból kell azt majdan fölemelnünk, holott most fönnlebegtetve, önérzettel hordozhatnék meg s önbizalommal, s a győzelem reményével csoportosulhatnánk körülötte?!

Vagy hát mit akarunk tenni ? Mert nagyon itt már az ideje a tevékenységnek, s az idő, és események megelőznek, s nem váratnak magokra; a pártok rég sorakoztak ellenünk, markolaton tartott kézzel várják a jeladást a támadásra, s nekünk még hadrendünk sincs, vezéreinket nem tudjuk mit csinálnak, mit akarnak, mit szándékoznak, de még azt sem tudjuk, mire képesek.

És hol vannak azon férfiak, pártunk vezérei, akik a nagy horderejű bizalmat elfogadták? Elhaltak-e, elhagytak-e bennüuket, vagy elpártoltak tőlünk ? Senki sem tudja.

Vagy mit tettek három év alatt? Semmit, vagy igen keveset

arra nézve, hogy a pártot összetartsák ; s semmit, legkevesebbet sem arra nézve, hogy a lelkestiltséget fentartsák, s a megrendült sorok ziláltan, a megüresedett helyek betöltetlen maradva, e nagy politikai párt a lanyhaság és indolentia miatt martalékul készül esni a bomladozás és fejetlenség okozta enyészetnek.

Ez a helyzet képe most; s hallgatnunk tovább bűn volna és árulás; s ha nem kívánunk is önfeláldozást, tehetséget fölülmúló munkát; de kívánhatjuk, sőt követeljük a szabadelvű párt vezéreitől, hogy vagy feleljenek meg a párt bizalmának, és lépjenek acti- óba a politikai csaták sorompói közé, vagy tegyék le tisztöket, melyre a párt bizalma őket felemelte, de szétbomlani engedni a pártot, napról-napra fogyni. önbizalmát enyészni engedni tovább nem lehet, tovább nem szabad.

Egy -nagy diadallal uralomra jutott, s egyesülés által tekintélyre emelkedett hatalmas politikai párt tagjai voltunk harmadfél év előtt; politikai ellenfeleink eltörpülve, megfélemeitve álltak velünk szemben, s nekünk csak meg kellett jelennünk a küzdtéren, hogy győzelemre jussunk, És most hova jutottunk?

Nem a pártösszeíartás hiánya , nem a meggyőződés ingatagsága; nem a politikai érzék, és belátás nemléte, de nem is a meggyőződés -ingatagsága juttatott bennünket eme zilált helyzetbe; mert hiszen a párt zömében magában megvolt a lelkesiiltség és politikai helyes érzék: de hogy a hibát a pártfök követték el, az eltagadhatatlan tény.

Mi, a párt, nem akarunk tovább elhanyagolva existálni, s kívánjuk , bogy a pártfök emeljék fel azt az elhanyagolt lobogót s gyűjtsék össze a párthiveket. Mert hiszen győzök és erősek mellé, nyert csata után csatlakozni nem kell valami hősi bátorság és erény: hanem csaták előtt, vereséggel szemben tűnik ki, hogy kinek van meggyőződés, lelkesültség, és határozottság szivében.

4 T Á R G A fóliái lottam a kóbor szellő . . .

Hallottam a kóbor szellő Haldokolva siró hangját,

Hallottam a messzeségből Kis kápolna est-harangját,

Hallottam az erdő árnyán A nevető vadgalambot,

Oh de soha nem hallottam — Mint a tied — olyan hangot.

Hozza ide kínban égő Fájó szivét minden ember,

Csalódástól ütött sebbel,

Megátkozott szerelemmel;

Fájó szivét, a mit a bú Tépett egyre véresebbre:

A te vigasztaló hangod Balzsam lesz az égő sebre.

Tudom én azt jó angyalok Csodatévö hatalmára!:

Hogy nyomukba áldás, béke,

Bizalom és vigasz járul;

Letörlik az árva könyét,

Enyhítik az Ínség gondját,

Oh mert ők is a bűvös szót A te lágy hacgoddal mondják.

Ha az évből kimaradna A tavasz vagy a dalos nyár,

Azt se venném zokon épen,

Azt se bánnám nagyon most már; Mert elég az, ha megcsendül Édes hangod fájón, lágyau:

Újra hallom a bölcsödalt Gyöngyvirágból vetett ágyon.

Majd ha egykor el kell válnunk, Majd ha elzár tőled egy mély Gyászbajlék a ciprusággal Elborított néma begynél :

Ne kövessen gyásakiséret,

Ne húzzák meg a harangot;

Lesz kísérőm : egy bús felhő . . .

Lesz harangszóm : megtört hangod.

Csornai Kálmán.

Ínség és nyomor között.

Két, valódi életkép.

Kopogtatnak. Gyönge, félénk kopogás, s az egy ujjnak használása a kopogás közölt még némi tisztességtudásra is mutat.

Szabad! — Egy vékony képű, beese't arcú, szegényesen öltözőit asszony lép a szobába; félénken és szerényen megáll a kályha mellett, oda támaszkodik, csendesen meghúzza magát, nagy fekete szemeit rám függesztve vár szótalannl. Bizonyosan engedélyt les arra, hogy beszélhessen.

— Mi a kívánsága, mit óhajt előadni ? Szóljon! — És kívánsága nagyon kevés; de előadni valója, oh, az nagyon sok, több mint egy emberre való fájdalom az, — s a kintiak és gyötrelemnek oly halmaza, mely elég lenne elosztva egy egész nemzetségre, megemlegetné egész életére. De hát hadd beszéljen maga.

Lefoglaltak nálam mindent. Egy kis röfös kereskedésem ösz- szcs áruit, melyet férjem két év előtt történt halála után magam kezeltem.

Joguk volt rá, mert az árúkat hitelbe vettem át azon kereskedőtől, ki azt lefoglaítatá, hogy megmentse értékét más foglaltatok elsőbbsége elöl.

Lezártak, lepecsételtek mindent; a pecsét ott maradt, a kulcsot elvitték s én maradtam egyedül. Dehogy egyedül! mert az még sem lett volna oly nagy baj; hanem maradtam nagy bánatommal, töprengésemmel, és két árva, kisded gyermekemmel!

Fütetlen volt a szoba; gyermekeim fáztak, sírtak; s én velők fáztam sírtam és jajveszékeltem. Éheztek, és újrasirtak, és én velők éheztem és zokogtam.

De hát végre is az ö sírásuk nagyon fájt nekem. Csak az tudja azt, aki anya, hogy milyen fájdalmas gyermekének ínséges siralma akkor, midőn nem segíthet rajtok. — Mit tegyek? Elmentem egyik-másik rokonomhoz. Néhány darab fával, néhány darab kenyér segített a kiáltó szükségen; enyhítette a siralmas Djomort néhány napra.

De hány nap van csak egy hónapban is, és mily hosszak