Eger - hetilap, 1876
1876-03-02 / 9. szám
66 Te állj ! s ha kell, e templomot Lerontom érted : ez az igazi hazafiság! És volt-e valaha valaki érdemesebb e szép névre, mint D. F. V Küzdötl-e ifjú éveiben valaki inkább, mint D. F., hogy hazájának munkás polgára lehessen ? Nem ! Nem mondom ezzel, hogy korunk, sőt intézetünk nem mutathat föl a jelenben is ifjakat, kik sz. lelkesedésükben a munka iránt érteni és érzeni látszanak az irás szavait : „Munkára születik az ember, mint a madár a röpülésre.“ De a messze múltban levetkőzni — hogy úgy mondjam — a kasztnak sorvasztó nyűgét . . . ifjúhoz „nagy és szép gondolat. “ Midőn a közép-nemesség századunk elején azon kár- hozatos tévedésben élt, hogy a meglevő vagyon célja az embert a komoly munkától fölmenteni, hogy a vagyon cim a semmittevésre ; igen ! midőn ezen osztály feledni látszott, hogy a munkátlanság, mint titkon rágódó féreg, aláássa a legbiztosabb alapra épült szerencsejavakat is ; és ügyeimen kivül hagyni látszott, hogy a renyheség folytán lett annyi nemes családok tönkrejutása, annyi nagy név lesülyedése, elsatnyulása, képtelensége valaminek föntartására, a veszély idején megvédésére, és végre halála órájának kondúlása; pedig jaj azon nemzetnek, melynek nemes családjai lesü- lyednek vagy kivesznek ! Igen ! ezen korban , melynek renyheségén, mint Jeremiás próféta a hajdanta hires zsidó nemzet satnvulásán, keseregve mondja Kölcseynk : Nincs magasra vívó szenvedelme. Jégkebelben fásult szivet zár! Völgyben ül a gyáva kor, s határa Szűk köréből őse sas-lakára Szédeleg, ha néha felpillant. . . ezen korban nemesi dineréből D. F. a tollat és könyvet választva intő jelül, az önképzés szép mezejére lépett, és rajta a nagykanizsai és pápai gymnasíutnokon, majd Győrött a bölcsészeten és jogon oly dicsőséggel haladott, hogy midőn majdnem minden tárgyból „eminens primus" kitüntetéssel Pestre, innét pedig az ügyvédi szigorlatok dicső befejezése után megyéjébe, Zalába visszatért, itt mint megyéjének tiszteletbeli ügyésze, nemsokára á rvaszéki jegyzője, majd elnöke és táblabirája, tágas és alapos tudományával, emberséges lelkületével és vasszorgalmával annyira tiszteidé tette a Deák-nevet, hogy a munka nemessége már is homályba borította azon sokakét, kik cimöket csupán a rég elhunyt derék atyák érdemeinek nyomán hangoztatás E közben halt meg I. Napoleou, a rabóriás; és sok jogart tartó kéz, mely a rab láncainak csörrenésére is megreszketett, ismét azon népek szabadsága ellen emelkedett, melyek a nemrég múlt csatákban a trónok támaszai valának. De különösen nemzetünk, mint a pálmának fája, ha agyon nyomni akarják, mikor gondolnád, hogy a ráhalmozott súlyt már nem bírja és leroskad alatta, nem lefelé, hanem visszafelé görbül, úgy nemzetünk is az 1825-ki országgyűlésen s a megyei gyűléseken nyilván kimutatta. hogy a nyomás nemcsak meg nem töri, hanem belerejének teljes kifejtésére ösztönözi ; mert alig merült föl később egy-egy termékenyebb reformeszme, melynek első gyökérszálait föl nem találhatnék ezen országgyűlés, továbbá a megyék könyveiben és irományaiban; a szükség belátásától pedig csak egy a lépcső, a létrehozás módjának megismerése, és ezen lépcsőre az 1832—36-ki országgyűlés rá is lépett. Itt látjuk a 29 éves D. Ferencet is tárt karokkal fogadtatva a magyar akadémia eszméjé-<§ T Fi G A. lümlékbeszed Deák Ferenc fölött. (Kimondatott kettősmegyénk egyik nagyobb községének easino-lielyiségeiben közelebbről tartott Deák-emlékünnepélyen.) Deák Ferenc meghalt! . . . Sirja fölött elnémul a pártok szenvedélye ; megdöbbenve, a legmélyebb hazafiui bánattal az ország temetkezik. A jogegyenlőség, polgári szabadság gyászba borult a job- bágy-fölszabaditás egyik első bajnokának hamvainál ; hozza áldozatát a vallásszabadság. Bár árván ne maradt volna haláloddal. Törvényesség, az igazság, méltányosság és szeretet kisér. Lengyelország szelleme leng körül mély rokonszenvedért. A koronás király küldi, — szeretett királynőnk kezeivel te- - szí koporsódra a koszorút, — haláloddal a kegyelet adóját róni le irántad, kinek életedben szeretetet, tiszteletet nyújtott ; kisérnek az árvák, elagottak, mint jóltevöjöket ; gyászol egész Magyarország, mint egyik legnagyobb és leghívebb fiát; részvéttel környez a müveit világ, mint valódi embert. Nem pártvezért, — hazafit vesztett a nemzet; nagy szellemű, nemes szivü nagy embert az emberiség . . . 1833 — s így negyvenhárom év óta, — miután ez idő alatt, néhány év kivételével, folytonosan vezérünk volt : — Deák élettörténete, a nemzet históriája. Csak a történelem leend képes öt és korát nagyszerűségében teljesen fölfogni, részrehajtatlanul méltányolni; de jól esik, érzem, mindnyájunknak, — a nemzeti sülyedés, ébredés s nagy alkotások e gyászos, majd dicső korából, s Deák Ferenc ered- ménydus életéből néhány mozzanatot vigasztaló tanúságul fölem- íteniink. — Tetszhalottak voltunk a század elején : „Megrontva bűnöd és a régi átok, „Beteg valál, s nem érzéd, óh magyar ; „Nép, a hazában nem volt már hazátok: „Sirt még hogy adna, állt az ös ugar. „S mint lepke a fényt elkábulva iszsza, „ügy lön nekünk a romlás — élvezet; „Egv-két kebel fájt még a múltba vissza : „Nem volt remény már, vsak emlékezet. “ Keleti iudolentiával várta a nemzet valódi halálát, — néhány költőre hagyva a jelen kínzó fájdalmát, a vakmerő reményt egy szebb jövő iránt. — s csaknem a vértanusággal határos ön- feláldozást, — zengeni a dicső múltat megszégyenítésül, — biztatásul egy szebb jövőt ; — nélkülözve, kitéve Ínségnek, nyomornak, — senkitől meg nem hallgatva. Hányat temetett el reménytelenül a nyomor, mígnem a tetszhalott, a nemzet, életjelt mutatott; hogy áldozta föl a nagy Kazinczy élete minden óráját, vagyonát, családjának boldogságát; — leikével, — s mesebeli pelikánként — vérével táplálva nemzetét; — hogy Berzsenyi, ostorozó ódáinak hatalmas szavával fölrázhassa, — majd megértse fellengö szerelmét, hazafiságát a K isfaludyaknak, — s mi azóta fülébe zeng a harmadik öltőnek is, — Kölcsey vei énekelje végre : „De néked élni kell, óh hon ! „S örökre, mint tavasz, virulni — „Ali, mert omladékidon „Reszketve fognék szétomolni „Hazám, hazám !“ Szent előttünk nagy költőinknek emléke : hazafiui kötelességünk volna, saját érdekünk kívánná, hogy pantheont emeljünk szobraiknak, hogy legyen mi nemesítsen, lelkesítsen, emeljen, vigasztaljon, oktasson, biztasson bennünket. Nem akaratunkon múlik . . . — így ébredt a nemzet öntudatra, tetszbalottságából ; fájdalomra ébredt : — elmaradottságát, slilyedését ösmerte föl, de már tudott remélni és lelkesülni.
