Eger - hetilap, 1876
1876-11-16 / 46. szám
362 nálunk ez egészen naás. Nem a róuuság látköre, nem a kegyek ismert körrajzai, nem a folyó vagy csöndes falu, mely partjain áll, s melynek minden háza egy jó barátként néz reánk; nem ez tölti vágygyal lelkünket, nem ez az, a miért szivünk feldobog. A róna lakója az esős Mátrán az erdélyi völgyek fi ú vadon erdeikben, valamint az, ki a széles Duna partján nevelkedett, a csöndes Tisza füzesei alatt, vagy a Balaton bájló vidékein, egyiránt otthon érzi magái. A magyar nem földjéhez, ö nemzetéhez ragaszkodik, s ez az oka, hogy nálunk a helyi az úgynevezett falu tornyának pa- triotismusa, alig található, s mégis azon érzelem, mely az egész népet egy nagy egészszé Összefűzi, erősebb, mint bármely európai nemzeteknél. Hisz az érzéketlen bércet s rónaságot ki szeretné úgy, mint azt, ki érzelmeit viszonozhatja? Az az oka ennek, mert keletről jövénk, s miként őseink, más vándornépek módjára nem egyes helyiségek, vagy falujokhoz való ragaszkodás, hanem az egység által lettek nemzetté, úgy mi a haza létezését, imádandó tárgyát szintén C3ak a „nemzeti egységben11 szemléltük és öleltük át lelkünk legszebb lángjával. Ah, de hol vannak most ama boldog régi napok, midőn a nemzeti egység fönséges érzelmét még a földes ur, és jobbágy közötti patriarcbalis viszony is hevitgeté, midőn, habár tényleg egy szűk körű, csekély számú aristokratia uralkodott, s a nép sok milliójain, csak egy hazáért, egy szabadságért egy emberi célért dobogott minden honfikebel? Eltűntek, elenyésztek, s talán örökké. Napjainkban a nép és aristokratia között nincsen töhbé egység; mint a ketté hasadt földgömb, a társadalmi viszonyok, jogok és célok által, csaknem áthidalhatlan örvény választá el azokat egymástól. A hazaszeretetnek nem azonos ösztöne lelkesité őket. Aristokratiánk tulnagyossága és egyetemes műveltsége által elér- hetlen magasságban áll néptömegiink fölött, melyet a tudatlanság, pztik látkör, a természeti nyerseség s vezértelen állapot ellenállhat- lan erővel köt a mélységhez, a röghöz, a haza kenyértermő földihez. Aristokratiánk pedig, mint a felhők közt lebegő léghajó, nem bir ellenállani a mindinkább terjedő világpolgári eszmék áramlatának; neki hazájává kezd váini az egész világ, mart pénze és műveltsége által mindenütt nyitva áll előtte az indig matin, mig ellenben a nép, mely iránt ő a hűbériség megszűnte óta, minden atyafiságot, kazafiui s emberi kötelmet tagadni látszik, önmagára hagyottén, tesped mint az álló viz, melynek iszapja növekedik. Innen az egység, innen az erő hiánya nemzetünkben. Azzal, a mi erőt kölcsönözne a népnek s igy a nemzetnek is, a közoktatás terjesztésével, a polgári nevelés ápolásával, az úri osztály mai napság még annyit sem gondol, mint hajdanában. Az alkotmány szabadságot, az 1868 XXXVIII. iskolatörvény lehetőséget nyújtott a tovább fejlődésre; —-az 1870—71-iki törvények meghozták népünk számára az önkormányzás jogát; de hol az a képesség, a szellemi és értelmi fejlettség, mely mindezeket kamatoztathatná? Sehol, valóban, a szem csak ugar földeket lát mindenfelé népünk szellemvilágában. Ez okból a társadalmi érdekek iránti tájékozatlanság fönn és lenn; innen a hazaszeretet különböző cultusa polgártársaink alsóbb rétegeiben ép úgy, mint a felsőbb osztályokban. A nép nem tudja magát utilizáltatni, sem az állam korszerű intézményei által nyújtott elöayöket élvezni; aristokratiánk pedig nem akarja őt magához közelebb emelni, s kimerithetlen erejét a haza közjavára fordítni. Mindezeket megfontolva, valóban kétségbe kellene esnünk % magyar nemzet jövője fölött, ha a remény folytonos gyakorlása által lelkünkre nem kényszeritenök, hogy azon felsőbb osztály, mely önként, páratlan nagylelkűséggel oldi le a nép szolgabilincseit, mely azt szabad földdel ajándékozta meg, elvégre is belátandja, hogy tudatlan és koldnsnép közö't semmiféle aristokratia sem állhat fönn, s ha nem hinnök, hogy az 1848-iki áldozatok U'án fölis- merendi azon másik dicső hivatását is, miszerint e dajka s gyámnélküli tömeg köznevelésének vezetését s támogatását is honfiúi kötelességének ismerendi elvállalni. Mindezeket hiszsztik, várjuk, sőt követeljük a tizenkilencedik század nevében. Mert az nem lehet, hogy aristokratiánk kivonva magát az európai emberiség ama nagy mozgalmából, melynek főcélja a népnevelés,— lemondjon szerepéről, melyre mint társadalmi tényező hivatva van, az ily lemondás öngyilkosság lenne, egy neme az erkölcsi halálnak, melyet nemzetünk javának, ez időben sem Isten sem ember nem kíván. S ha volt valahol reméuy és biztos kilátás arra, miszerint nemzeti egységünk újra felviradjon, mo3t, midőn alkotmányunk, szabadságunk s nemzeti önkormiayzatuak némileg visszaállítva lett, — most polgári jogegyenlőség minden osz- tálykülönbségét nivellirozó h it&sa alatt vau, s lehet csak igazin. — Legyen tehát aristokratiánk szellemi mozdonya a gépnek, s véséssé ki azt azon sötét alagútból, melyben századok óta tévelyeg; mert a haza é3 lakói csak ekkép szerzendik meg a társadalmi műveltség azon örök alapjait, melyek a nemzeteknek egységet, az egységben erőt, s az erőben halhátatlanságot és boldogságot kölcsönöznek. Lörinczfy János.-4 T A R G A. fcLáz-képek. Kürthy Jenőtől. VI. Hah, segítség ! meg kell fúlnom! . . . És nem apad a vízözön ! Recseg a lánc, melylyei rozzant Bárkámat összekötözöm ! . . Merülni kezd! . . fejem szédül! Oh segítség! — A hang elvész. Most feltűnik ö, — szavára Lecsillapúl, nyugszik a vész. Hozzám siet. . . Te itt? gyorsan Szálj le hozzám ! érted jöttem. — S fehér kezét mintegy áldva, S óva nyújtja ki fölöttem. Megragadom, s csókjaimmal, Borítom a mentő-kezet . . . Felnézek szép arcába. — Hah ! A rém itt van ! megérkezett ! Eltávozik a szelíd arc . . . Ijedten rejtőzném tőle, De jée:-keze mint vas szorít . . . S feivillámlik fénylő tőre ! — Válaszsz halált! — Véred ontsam? Avagy ez árba fojtsalak ? — Dörg iszonyú tompa hangon, S óriássá nő az alak. — Te félszs ! — kacag — te gyáva por ! Egy perc gondolkozást adok. . . . . Beszélj ! haha ! Vessz el tehát ! — Oh segitség ! megfúladok! V. Mért fonsz gyöngyöt hajad közé ? Mért mosolyg úgy édes ajkad? Mit jelent a fehér-fátyol ? S csipke-ruhád mért van rajtad ? És nekem ezt mért kell látnom ? Nézd, látva, szivem mint remeg! — Vagy azért, hogy nem a kintól, De gyönyörtől repedne meg! . • Vagy még egyszer látni jöttél ? Oh, te kedves áldott lélek ! — Egy perc előtt halni vágytam. S téged itt hagyi most — félek !
