Eger - hetilap, 1876
1876-10-19 / 42. szám
331 karékpénztár, — mig Zürich kantouban minden s/4 Q mértföld és 7007 lakosra ismét egy-egy pénztár jő. Mig nálunk mai nap 95 takarékpénztár létez, vagyis 50 Q mértföld és 150,000 lakosra esik egy. Népbankunk, a statistikai adatok hiányában csak hozzávetőleg határozható meg, —■ úgy hiszem nincs több, mint leg- felebb 30. Ha már most a közlött adatokat összehasonlítjuk, látnunk kell az óriási különbséget, mely a mi viszonyaink s a felhozottak között létezik, s ha saját viszonyainkat e tekintetben, ha nem mondom is szomoritónak — de kevésbé kielégítőknek találjuk — a csüggedés érzetét leküzdve, — vájjon nem kell-e minden kitelhető erővel oda hatnunk, hogy mi is megközelítsük — legalább annyira, mennyire szegényesebb körülményeink megközelíteni engedik,— azon kedvező állapotot, melyet előttünk idegen népek kitartó munka és takarékosság árán tényleg kivívtak maguknak. Néha nem árt, ha az ember a „laudator temporis acti“ szerepére vállalkozik, nem ugyan azért, mintha azok az elmúlt „régi jó idők" visszavaráz8oihatók volnának, hanem mivel emlékeik nagyon alkalmasak arra, hogy gondolkozásra késztessenek s megfontolva azon különbséget, mely a hajdan és most viszonyai között fönforog, fölhagyva az avult régiségek másolásával, oly intézmények felé tereljük vágyainkat, melyeknek célszerűségét — valamint a tudomány elmélete nem tagadja, úgy a gyakorlat sem ingatta még meg. Vékony pénzű állapotunk is nagyon sokszor sohajtoztat bennünket az elmúlt jó idők után, különösen midőn az uzsora pusztításait látjuk, mely meg voit ugyan miudig s meg is lesz, mig az ember ember marad, azonban jelen nagy elterjedettségénél fogva méltán ejt bennünket aggodalomba. Sajnos, hogy aggodalmunk sokszor oly nagy fokra hág, hogy a vízbe haló ember módjára a szalmaszálat is mentő gerendának nézzük, noha már százszor láttuk, hogy senkit sem menthet meg az elmerüiéstől. Csak innen tudjuk magyarázni azok véleményét, kik a közép és kisbirtokosság üdvét egyedül az uzsora-törvény visszaállításában látják, meg nem gondolva, hogy még alig hat éve annak, hogy a tőkét felszabadítottuk, felszabadítottuk pedig nem csak azért, mert mindenkinek jogában áll saját vagyonának becsét, árát megszabni, hanem azért is, mert az uzsora-törvény teljesen alkalmatlannak bizonyult a hitelre szoruló polgárok érdekének megóvására, más partján sétált, midőn a csizmáján észrevett kis folt egy fiatalkori barátját juttatá eszébe, ki jómódú cipész lett, s a kinek egy vakon született testvére volt, kinek szép dallamos hangja Bonnban ismeretes volt. — Beethowen azoDual látogatásra határozta magát. Ferene cipész mester szívélyes örömmel köszöntő egykori iskolatársát. — És mit csinál Erzsébet, a szegény jó Erzsébet ? Ferenc vállat vont. — Egyetlen örömét a zenében találja; ez pótolja néha a természet elzárt szépségét és a nélkülözött világosságot, s mégis növeli vágyait minden iránt, mit a vakság tőle megtagad. Legújabb kedvence „Mignon" dala. — Úgy ? Itthon van-e ? — Igen a hátulsó szobában van. — Jól van, meg fogom lepni. Beethowen a közel álló zongorához ült, egykét ütemet vert, és elkezdé a dal zenéjét, melyet az öreg zenemester Zelter, oly elra- gadólag komponált. Kevés pillanat múlva kinyílt a mellékszoba ajtaja és egy fiatal szép növésű leány, kellemes arcvonásokkal, csendesen belépett. A vak Erzsi volt. Mintegy átszellemülve kezdé el a dalt. „Ismered-e a hont, hol a narancs virúl? . . .“ Beethowen arca felvidúlt, gyöngéden bólintott a kedves énekesnő felé, és háboritlanúl tovább játszott. Teljesen és tisztán szállt ki a dal hangja a nyitott ablakon a langyos esti légbe. Az elbűvölt bonniak megálltak az utcán és hallgatóztak. A hallgatók közt volt egy szép, magas ifjú, udvari öltözetben. A dal még nem ért véget, midőn a házba lépett, a lépcsőkön felment, és a cipész szobájába hatolni bátorkodott. — Bocsánat, — szólt szép csengésű hangon, midőn Beethowen játékát félbenhagyta, — lelkesültségem mentse ki tolakodásomat. Érdekelt a dal, mert egy bizalmas barátom irta. — Tehát ön jól ismeri Goethét? Kérdé Beethowen. részről pedig a váltók mellett egészen értelmetlenné lett Attililusz Regulusz korában egy római senátorra nézve nagyobb magasztaiást nem tudtak mondani a cenzorok, mintha öt mint jó gazdát és jó családapát tüntették ki. Ez ma is igen helyén lehetne. De ha valaki azt tanácsolná, hogy a korinthoszi Küpsze- losz példájára o|y bizottságot kell fölállítani, mely arra ügyeljen, hogy senki se költsön többet, mint amennyit évi jövedelme elbír, azt csakugyan valamennyien kikacagnók; pedig lényegileg ugyanazon állami gyámkodást javasolná, melyet más formában az uzsoratörvény barátai szintén érvényre kívánnának juttatni. Azt várnók tehát mi főleg a követjelöltektől, hogy ne simogassák, ne takargassák a társadalom bajait, s ne keressék az orvosszereket másutt, mint a hol azokat a dolog természeténél fogva épen keresni kell ; ne hitegessék a népet azzal, hogy az uzsora-törvényt majd vissza állítja a jövő képviselöbáz és szaporítani fogja azon csodaszülött anakhronizrsusok számát, melyeket már régóta szeszben tartogatnak a müveit világ régiségtárai, hanem hirdessék a munkásság és józan takarékoskodás egyedül üdvözítő tanát, hirdessék, hogy tartsa meg a nép azt önként, amit csaknem 2000 évvel ezelőtt a korinthoszi Küpszülosz államhatalom utján tett törvénycyé : senki se kölcsön többet, mint a mennyit évi jövedelme elbir. Ez az egyik és legbiztosabb óvszer az uzsora ellen. A másikat egyedül hitelintézeteink nyújthatják. Szükséges azért, hogy a rendkívüli viszonyokat tekintetbe véve, ezen intézetek oly rendkívüli rendszabályokat kövessenek, — melyeknek főcélja a kis- és középbirtok felsegitése legyen. Ez képezvén a nemzet nagy zömét, minden figyelmünket arra kell fordítani, hogy ezt megmentsük, mert ennek buktával a milliomosok korántsem fogják feltartóztathatni az ország bukását. Azért tehát mig van idő, szükséges oda hatnunk, hogy legalább minden 5 községnek egy takarékpénztára legyen. A szegénységi törvények, melyek különösen a dúsgazdag Angliában oly annyira számosak, mindig csak pallíativ gyógyszerei voltak a pauperismus terjedésének, s mindig elérhetlen utópiái a nemzetgazdászati tudománynak. S ez igen természetes, — mert miután minden államférfiunak különböző elméletei vannak a társadalmi nyomor okai s gyakorlati kérdéseiről, ez természetesen oda vezet, hogy a gyógyszerek is, melyek ajánltatnak, szintén felette különbözők. így Malthus, a maga hírhedt doctrinájában, Nicholas kormányi intézkedésekben, Greg az önkormányzatban, Mac Culloch a véd— No, úgy meglehetősen. — Mily nagy örömem volna nekem is, ha én a „Werther" és „Vilmos mester" hirneves szerzőjét ismerhetném. Goethe mosolygott. — Szabad-e még egy dalt meghallgatnom ? — 0 szívesen, uram; maradjon ön, ameddig tetszik — válaszolt Ferenc. Erzsi! akarod-e Adeiaidet énekelni? A leány helyeslő leg intett. Beethowen oly elragadó művészettel kiséré a dalt, hogy Erzsi könnyezett ; Beethowen az „Adelaide" utolsó accordjaiból azonnal egy ábrándba ment át, melynek motívumát e dal melódiája képezé. — Istenem ! — szólt Goethe elragadtatással, midőn Beethowen bevégzé — lehetetlen, hogy a költőn kivül más halandó létezzék, ki a költö eszméjét úgy fel tudja fogni, mint ön ! — Mért lehetetlen ? válaszolt Beethowen — kit incognitója mulattatni látszék. —• Nem ! — mondá a vak leány hangosan — az lehetetlen ! Bűnnek tartom, hogy valaki, aki nem is létezik, megrabolja a költö hirét. . . . Uram! ön Beethowen Lajossal beszél ! — Hogy? ön Beethowen! Ó szép játéka a sorsnak, mely egyszerre két embernek teljesiti vágyát. Én Goethe vagyok, kit kis dalai egyikének varázs-előadása a világ legnagyobb zongoraművésze közelébe csalt. . . Ezer köszönet, szeretetreméltó Érzsi- kém ! Üdvözlégy Beethowen Lajos ! Kezet nyújtott a megszólítottnak. Ferenc megilletödve nézte a csoportot. Beethowen aztán Endimionja és legelragadóbb sonátái egyikének észméit ekkor játszá először. A búcsúzásnál megígérte Goethének, bogy egy még megírandó tragoediájához zenekiséretet fog írni, és „Egmont-“tal fényesen váltotta be szavát. ford. K. M.
