Eger - hetilap, 1872
1872-02-01 / 5. szám
34 tak. De az örökösödés és szétosztás által mindig kisebbekké lettek, mialatt a családok szükségei folyvást szaporodtak. Ha ezen öregbedö szükséget most is azon kis jószágból, tán néhány kapásra olvadt szőlőből kell orvosolni, úgy a birtoknak ma sokkal többet kell jövedelmezni, mint előbbi időkben, és most sokkal nagyobb szorgalom és szélesebb ismeret szükségeltetik , ha bővebb hasznot akar az ember a földből vagy szőlőből venni. A kezdő szőlészt nem igen édesgetik munkára egyik első rangú nemzetgazdászunk következő szavai : „Nem altattam magam hiú reményekkel. A szőlőmivelés hazánkban urféle embernek régen megszűnt jövedelmező foglalkozás lenni, miután szölötelepeink átalá- ban már igen régiek, a régi szőlők pedig teremhetnek jó, de nem teremnek sok bort ; a jó bornak azonban nálunk, mert biztos kivitelünk nincs, megfelelő árakat találni nem lehet. Vegyük ehhez aztán még az exorbitans munkabért, s könnyen megfogjuk érteni, hogy szőlőmivelésünk megfelelő hasznot csak ott adhat, ahol a mivelést a tulajdonos teljesiti jobbára saját erejével, vagy ahol nem jó ugyan, de annál több közönséges bor terem.1' De mi tapasztalásunknál fogva úgy módosítjuk ezt, hogy a szőlő okvetlen kifizeti a ráfordított költséget úrféle embernek is, csak az személyesen gondozza szőlőit, s ö legyen mint fő vincellér, és elnézni tudja a szőlő pihenéseit, s bevárni megjövendő terméseit. És valóban mennyire fontos és nevezetes ága a gazdászatnak hazánkban a szőlőmivelés, könnyű megítélni, ha tudjuk, hogy a föld területe, melyet nálunk szőlő föd, hetven Q mértföldnél többet tesz, Fényes szerint 48 előtt Magyarországban 1,344,108 hold szőlő létezett; s ha tudjuk, hogy a külföld legjelesebb szakférfiai elösmerése szerint is, földünk s éghajlatunk a legnemesebb bortermesztésre alkalmatos, s végre ha tekintetbe veszszük, hogy hány százezer embernek ád az élelmet s biztos jövedelmet, célszerű kezelés mellett pedig mennyire szaporítaná az mind egyesek, mind pedig az egész ország jövedelmét.-4 T A ti A japáni taikun. (Beszély.) Memel kis város kikötőjének napsugaras partján, 1802-ben június tizedikén, két szép, magas növésű férfi sétált föl és alá. Hogy a magasb rangú tisztekhez tartoztak, azt első tekintetre észre lehetett venni, bár egyszerű egyenruhát viseltek, rangjel nélkül, mintha ezzel minden megzavaró etikettől távol akarták volna magukat tartani. Csak az előkelő, és méltóságos tartás járásukban, gyanittatá magas állásukat, melyet valódi hatáskörükben, úgy látszik, elfoglaltak. A kikötő üres volt, csak a távol eső parton látszott néhány halász, kik kiváncsi szemekkel vizsgálták a tiszteket. Azon néhány hajón is, melyek horgonyon voltak, csend uralkodott. Itt-ott ült egy matróz a födélzeten, rövidszárú pipájából sűrű füstöt eresztve, vagy tiint föl egy halászsajka, mely csendesen úszott tovább a part hosz- szában, egy vagy két evező-legénynye), anélkül, hogy ez emberek a parton sétálókról legkisebb tudomást látszottak volna venni. A magasb férfi, nemes alakú arcával lélekteljes szikrázó szemeivel legélénkebb beszélgetésbe merült. Elragadva a gondolattól, mely uralkodott fölötte, néha megállóit, s ezzel társát is kényszerité a megállásra. Erőteljes és mélyértelmü szavak voltak, melyeket hallatott és hatással kellett lenniök a hallgatóra, mert a beszélőnek szelíd tiszta szemei gyakran oly csodálatosan villogtak, mintha e tüzes beszéd rokonsugarát gyújtotta volna meg lelkében. Végre fejét rázva mondá:„Magasan fekszik ez nekem,egyszerű utón hamarább a célhoz jutok. Beszéljünk másról. A hajók egyikéről most egy férfi orosz kapitányi egyenruhával tartott feléjök, hosszú felöltönye nyakig volt begombolva, s három- szegletü kalapja mélyen szemére huzva. Erősen szíva szivarét, haladt el a férfiak mellett, a nélkül, hogy észre látszott volna venni. A partnak legszélső határát elérve, megfordult, s a sétálók mellett elhaladván, valódi orosz szemtelenséggel hatalmas füstöt bocsátott ki száján és orrán, a sétálók arcába. A ki többnyire csak hallgatott, megfordult, s komolyan nézett e vakmerő orosz után a nélkül azonban, hogy a társalgás fonala megszakadt volna. A másik ellenben észre sem látszott venni, sőt még élénkebben és folyékonyabban beszélt, mint azelőtt. „A roppant ország benső kifejlődése, melyet isten kormánypálcám alá rendelt, mondá ö hangsúlyozva, — ez lesz föfeladatom, és Minden fontossága mellett is azonban ezen ága a gazdászatnak a jelen időig annyira el volt hanyagolva, hogy azon valóban sajnálkozni lehet; tessék megtekinteni az ezelőtt 40—5o évvel diszlett urasági szőlőket, most vagy parlagon hevernek, vagy épen kukorica terem helyökön ! Hogy pedig a célszerű szőlőmivelés s bortermesztésnek gondatlan elhanyagolása által milliókat jövedelmező nemzeti kincs van veszélyeztetve, mutatja nemcsak hazánk több nagyérdemű jeles férfiúnak ez ügybeni felszólalása, de az idők szerinti fejedelmeknek is e tárgyra fordított figyelme. Ide vonatkozólag ir Koriznics L. egyik levelében : Lettem pedig szőlős gazdává több rendbeli oknál fogva. Először is egészségi szempontból szükségesnek láttam magamra nézve a nyáron általi folytonosabb kivül tartózkodást; másodszor erezvén bortermelésünk közgazdasági fontosságát, annak keretében magam is tettleges és tevékeny részt akartam venni ; végre mint egyik igénytelen tagja az orsz. gazd. egyesületnek, igen erősen éreztem, hogy e fontos hazai termelési ágnak úgy tehetek inkább megfelelő szolgálatokat, ha magamat tettleges e téreni működés által a hozzászólásra alaposabban följogosítom. Felcsaptam tehát szőlős gazdának, dacára az ösztövér kilátású jelennek. Szemeim előtt álltak egyrészt a külföldi, más természetű példák ; szemeim előtt állt továbbá a meggyőződés, hogy a szölőmive- lés terén hazánkban is lehet idővel jobb állapotokat és eredményeket kitartás és okszerűséggel előállitani. De meg voltam arról is győződve mindig, hogy ezen jobb állapotok és eredmények csakis úgy fognak bekövetkezni hazánkban is, ha a szőlőmivelés és pincekezelés ügyét azon osztály karolja fel főleg, mely állása és értelmiségénél fogva a szükséges javaslatok megtételére fogékonyabb, mint akár a nagybirtokos, ki birtokai terjedelme mellett kicsinyli a szőlőt, akar pedig a kis mivelö, kit mindennapi gondjai, terhei és értelmiség tekintetében rendesen az alantabb fokon való állás — zár el az e téreni uttöréstöl. C A. I*erre fogok törekedni életem utolsó leheletéig. Nagy Péter müvét akarom hűséggel folytatni, s törekvéseimet a mindenható bizonyára meg fogja áldani. Iskolát, sok iskolát, — ez a fődolog; a papi állást emelni kell, az én országomban a papok tudatlanok, ez oly hiba,, melynek károsan kell hatnia a társadalom minden rétegére. Papnöveldéket alapitok a papság kiképzésére és —“ „Ki ez az ember voltakép, kivel minden percben találkozunk, s oly illetlen irányunkban — szakitá félbe a másik a beszélőt ; e szavaknál újra megállt, és a feléjök tartó oroszt éles tekintettel, nézte végig. „Ej, hisz ez egyike oroszaimnak, válaszolá a másik — egy cor- vette-kapitány, s hozzá meglehetős kotnyeles. Wladimir rendjele is van, mint látom. — Hallja-e barátom, nem jőne egy percre ide hozzánk ? Az orosz, ki épen hosszú léptekkel haladt el mellettök, visszafordult, sűrű füstöt fújt a levegőbe és nyers hangon kiáltott vissza ï „Az uraknak ép oly messze van tőlem, mint nekem önökhöz. Ha önök akarnak velem valamit, úgy alázzák le magukat hozzám.11 Egy percig mosolyogva nézett a két tiszt egymásra és fejőket rázák. De egy pillanatnyi gondolkozás után mindketten az idegen féle mentek, ki egész nyugodtsággal várta be őket. „Mondja csak, tisztelt uram, kérdő az előbbi beszélő, mint jutott e szép érdemjelhez, melyet itt öltönyén feltüzve hord?" „Mit tartozik az önre ! pattant föl hevesen az orosz. Mi köze ahhoz, hogy viselek-e érdemrendet, vagy sem ? talán irigyli, mert önnek nincs? Azt hiszi, minden jöttment henyélőnek elmondom, mily nehezen jutottam ö felsége Pál császár e hitvány kegyelmi bizonyítványához. „De uram ! szakitá félbe a másik sétáló az idegent, ön bizonyosan nem tudja, kivel beszél. Ez az ur, ki önt kérdezte, I Sándor, orosz- ország császárja." „Oh Istenem! hebegett az idegen elsápadva, én tengerész vagyok, és ritkán voltam a fővárosban, tehát ö felségét nem ismerhettem." „Hagyja azt barátom, mondá Sándor cár jóakarólag, hisz én sem ismerem önt. Különben nemcsak tőlem kell bocsánatot kérnie, hanem itt ez úrtól is, ö a porosz király, III. Frigyes Vilmos." (Vége köv.J Margit.
