Eger - hetilap, 1872
1872-07-18 / 29. szám
- 227 kisérte, melyek közöl annak jelzése sem maradt ki, bogy ő „kalapos." A választások ide s tova befejezve lévén — most már alig gondol valaki az iparos-mozgalmakra. Mi épen most látjuk helyén némelyeket, nem ugyan a biressé vált iparos-mozgalmakról, mint inkább az iparosok érdekéről elmondani. Ezt most sokkal higgadtabban és részrehajlatlanabbúl lehet tenni; mert most már nincsenek sem circulusok, sem számítások melyeket megzavarni lehetne — és az ügy még is elég érdekes a megbeszélésre. Az egész volt iparos-mozgalmak alkalmával — amennyiben azok iparos országos-képviselők megválasztására irányultak — szerintünk csak egy jogos és megszívlelendő eszme merült fel. És ez, hogy emeljünk fel néhány iparost, hogy ez által fölemeltessék az egész osztály tisztelete és társadalmi becse. Ezen társadalmi becsülés pedig szerezzen az iparnak több tehetséges művelőt és barátot. Tagadhatlan, hogy e gondolatnak van egészséges magja. — Nem lehet azt tagadni, hogy ez a mi országunk arisztokratikus ország, melyben az értelmiség becsülése, ha tisztán csak magára áll — nem nagy hódításokat tett még. Naponta mondjuk, panaszoljuk, sürgetjük — hogy művelődésünket, tanultságunkat kell emelni. — S ime e tudomány s művelődés-szomjas országban mit tapasztalunk ? Nézzünk szét csak a vidékben. A jeunesse dorée, a nemes fiatalság — igen ritka kivétellel — alig végzi el a gymnasiumot, de azért sallango8 fogata, megjelenése, lovának szalagba font sörénye s hát természetesen ezekkel ö maga is — a feltűnésnek, a szerencséltetés- nek tárgya. Hazánk s vidékeink ezen nagyreményű ifjai adják a tónust, — feléjök szállnak a sóhajok, a társadalmi előnyök — s egy amolyan lateiner, vagy plane üzleti-ember, vagy iparosra nézve kimagyaráz- hatlan szerencse, ha velők kezet fognak, vagy egy fényes társaság előtt fölismerik. Ez régi nóta, — nem is azért hozzuk fel, mintha irigyelnők e kivételesen privilégiait helyzetet, — hanem csak azért, hogy mig egy oldalról föltüntetjük ama divatos nevelési sóhajtásokkal szemben e nevetséges anomáliát, — más oldalról megtaláljuk tisztességes okát annak, ha az ily aranyos előnyökben s illetőleg külsőségekben nem részesült, de különben alaposan készült, s müveit emberekben is lábra kap a vágy — egyébbel is birni belső, nemes és szellemi tulajdonoknál, — mint a melyek a társadalomban vagy semmire, vagy csak alig becsültetnek valamire. Indolens, arisztokratikus természetünk mellett kétségkívül ez is sokat tesz arra, hogy nálunk az iparnak tőkéje az iparból nem képződhetik. Mig más nyugati országokban egy-egy családfő milliót, vagy százezreket hagy fiaira ugyanazon üzletben, melyet maga s talán már tizedik nagyapja is folytatott — lett légyen az bőrgyártás, vagy serfözés . . . nálunk, ha egy iparos némi jobb-létre tett szert — fiát azonnal „urnák" nevezteti sőt maga is hacsak szerét teheti, hivatalt vállal, szöllöt, vagy földet vesz s azt müvelteti. E szerint természetes, hogy tőkék —mégpedig szellemiek is — nem igen képződhetnek az iparban. (Folytatjuk.) Eger, jul. 18. 1872. (Scliw. ) — Nagyra törekedni, . . minden áron kiemelkedni a köznapiság paraszt illatú légköréből, . . e jelszó, mióta alkotmányos életünk mindegyre nagyobb tért és erőt nyer, divatosabb, hangzatosabb lett, mint valaha. E dicséretes törekvésnek, a nyíltak közöl kétségkívül leghatalmasabb két támasza és eszköze a p én z és az és z. A pénz, ha egy kis szerencse is támogatja, bizonyára erősen egyengeti a nagyratörö- nek hol göröngyös, hol sikos pályáját, s ekképen nem is jár valami nagy nehézséggel az emelkedés egy bizonyos fokának elérése, honnét az illető, mint aféle pünkösdi király, mosolygó hetykeséggel szokott rend szerint, korábbi sorsosaira, de még másokra is, letekinteni. „Hány tornya van a Károlyi palotájának ?“ kérdé egy pesti pénz- aristokrata az építésztől. „Négy" — viszonzá ez. — „Az enyimre nyolcat csináljon." — Nehezebb, de diszteljesebb a pálya, hol a férfiúnak szellemerejére támaszkodva kell a cél magaslatát kiküzdeni, bár tagadhatlan, hogy mint ész, úgy a pénz utján is ernyedetlen szorgalom és kitartás képezik a haladás főrugóját. Az, ki magasabb szellemi tehetségei, s gazdag ismeretei, e valódi, elenyészhetlen s megingathatlan kincsek árán vívott ki a társadalomban magának magas állást, s messze körben fénylő tisztelt nevet, — az, méltó önérzettel tekinthet vissza küzdelmes múltjára, jelenének dicsteljes nimbusza köréből. Az ilyen ki- válólag megérdemli, hogy az értelmiség s az összes nemzet kalapot emeljen előtte. Parlamentaüs életünk folyamán azonban a nagyratörekvésnek egy harmadik eszközét is kifürkészték azok, kik a társadalomban valamely tisztességesebb feltűnőbb állást könnyűszerrel, mondhatnók minden fáradság nélkül óhajtanak elnyerni. Ily életmódnak szemelték ki némely iparlovagok, egyebek közt, a magyar országgyűlési képviselői állást. Hiszen a képviselőség nem nehéz, de azért eléggé jövedelmező mesterség, mert a parlament kormányozza a nemzetet, már pedig Montesquieu világosan megmondta, hogy: „L’art de gouverner les hommes n’ est pas si difficile, qu’ on le pense." Azután (Kométa a földhöz járván közel, Úgy tartják, hogy viz-párákat lövel) Eszembe jut a vizbefúlt barát, ííoé bárkája és az Ararát . . . Oh ! a poéta verset ir sokat, S aztán fülel, vár hangos tapsokat S mivel mellőzik — nem sokat kapott: Újult erővel intéz rohamot. Fásult kedélyek ! nincsen figyelem, De irok ismét a mig fölverem ; Igaz, hogy nem sok, mit közzé tevék — Csak egy kötet, de mily vaskos, derék! S a tartalom mi szép, mi isteni, Minden sorából füstöl a zseni; Van itt magasztos, főnkéit gondolat, Mit istenektől költő lopogat ; Vagyon merengés, lázas szenvedély; S ha kell sziporka, gyújtó elmeél; De a mi fő: költészet mindenütt! Ember beszél — de általszellemült! Reál alapból elvont ideál, Egy szebb való, ini itt előtted áll . . . Es a közönség? Oh, az jéghideg! Ily égi tűz sem olvaszthatja meg; Mit ér az élet, a hő sziv-verés, Ha nincs ki értse, nincs elismerés ? !. . S vélnéd, földhöz vág lantot, citerát? (Menykő, csapás ez ugyhiszem reád) A vers özönlik mint a vízesés, S da capo, újra hogyha még kevés. És van merengés, van elégia, Amaz m e rengés, ez e 1 égia ; Van érdekes, pikáns kis „töredék" A cime jó : hiányzik a derék, A láb köszvényes, sántikál nagyon, De a mellékest bátran elhagyom, Csak azt említem még meg ami fő : Hiányzik a fej — nincsen agyvelö ! Van még idyll, és madrigal, sonett, Románc, epigramm, gnóma, triolett, És sok humor, tömérdek komikum, Nevethetsz is hát jámbor publikum. Most rajtad a sor — légy elismerő, Erős tapsokra vedd kezed elő, Ha nem kívánod a vers-vizözönt, Mert biztositlak újra nyakon önt, Mig igy elérve, a miért epedt, A zöld babért — a hárfa szétreped .. Én sem leszek hát hozzá mostohább, Vig tapsolással ballagok tovább ; De a beszéd, im, torkomon akad, Pedig üres még a kép-kirakat. Csak egy fajt hoztam eddig még elé, Pedig van annyi, hogy nem fér belé ; De én meg úgy, csak akkor folytatom, Ha a közönség tapsát hallhatom .... Kardos Pál. *
