Eger - hetilap, 1870
1870-03-10 / 10. szám
horvát képviselő a közlekedési minisztert interpellálta: mikor fogja már az alföld-fiumei vasút Eszéktől Sziszekig, illetőleg Károlyvárig terjedő vonalának kiépítésére vonatkozó törvényjavaslatot a ház elé terjeszteni? Mindkét interpellatio kiadatott az illető minisztereknek. Csiky Sándor hosszas indokolással határozati javaslatot terjesztett elő az egri vasúti szárnyvonal kiépítése iránt. E javaslat kinyoma- tása elreudeltetett. Ezután áttért a ház a napi rendre, s folytatólag tárgyalta a cultusminiszterium költségvetését. Ösztöndíjakra megszavaztatott az előirányzott 79,601 ftnyi összeg. Simonyi Ernő inditvá- nyozá: utasittassék a cultusminiszter, hogy az irodalom terén kiváló érdemeket szerzett, de elszegényedett hazaiirók tisztességes, de mérsékelt évi jutalomban részesítése iránt javaslatot tegyen. Ez indítványt a ház elfogadta. Következtek a közművelődési czélokra előirányzott összegek. A nemzeti múzeum rovatánál Pulszky Ferencz hosszas beszédben sorolá föl a múzeumnál mutatkozó hiányokot. Szóba jött az Eszterházy képtár is, melyre nézve b. Eötvös kijelenté, hogy a kormány, mindent megtesz annak megmentésére, meg is becsültette már, mert nem hajlandó többet adni érte, mint a mennyit valóban ér. Roppant nagy és éles vitát idézett elő ezután Hodossiu azon indítványa, hogy az erdélyi román irodalmi és népnevelési, valamint az aradi román népnevelési egyleteknek egyenkint 5000 ft szavaztassák meg. Paulini Tóth Vilmos sem akart hátramaradni, s inditványozá, hogy a tót maticza is segélyeztessék. Jókai pedig azzal állt elő, hogy az országban létező valamennyi tudományos társulatok segélyeztessenek. Számosán beszéltek még, s végre a tett indítványokat a ház mind elvetette. A márcz. 3-iki ülésben végre befejezteiett a részletes tárgyalás a cultusminiszterium költségvetésének még hátralevő része fölött. Azután megkezdetett az igazságügyminiszterium költségvetésének atalános tárgyalása, melyben a szélsőbal különösen kitüntette magát az igazságügyminiszter elleni vádjaival. Szemére hányták Horváth Boldizsár miniszternek, hogy a codifioatió igen lassan halad, hogy az u) perrendtartás fölött mind a bírák, mind az ügyvédek pálczát törtek, s hogy a miatt a törvénykezés igen rósz lábon áll; mulasztással vádolták, hogy a codificaíó egyének, valamint a bírák számát nem szaporította; sőt részrehajlást és pártoskodást is vetettek szemére, hogy Böszörményinek, akarata ellenére is, kegyelmet nem eszközölt. A jobboldal részéről Perczel Béla és Latinovics Vincze szóltak röviden és velősen a tárgyhoz. Miután a följegyzett szónokok elmondák mondókájokat, Horváth Boldizsár kért szót. Most hosszas vita támadt a fölött, szabad-e a miniszternek utolszor szólni. Végre a miniszter elállt a szótól, s a ház a budgetet részletes vita alapjául elfogadta. A márcz. 4-iki ülésben részletesen tárgyalták az igazságügy- minisztérium költségvetését. A tárgyalás elég gyorsan folyt, s bár az ellenzék részéről több vád és roszalás hozatott föl az igazságügyminiszter ellen, — ki azokra derekasan megfelelt — a vita mérsékelt jellegét mindvégig megtartotta. A ház a pénzügyi bizottság javaslata alapján megszavazta a következő összegeket: a központi igazgatásra 198, 500, a semmisitöszékre 161,300, a legfőbb itélöszékre 309,900, a pesti és marosvásárhelyi kir. táblákra 443, 800, a váltófeltörvényszékre 62, 600, a kir. közvádlói hivatalra 31,500, a fölállítandó orsz. vegyészi műteremre 6000, a kerületi vegyeä bíróságokra 46,600, az első bírósági váltótörvényszékekre 157,800, a kerületi bányabirósá- gokra 25,348, a sajtóbiróságokra 21,301, a pénzügyi törvényszékekre 45,300, a törvényszékekre Erdélyben 723,200, az orsz. fegyintézetékre 819,100, a központi telekkönyvi hivatalokra 10,050, a magyarországi telekkönyvi kirendeliségekre 80,000, az erdélyi telek- könyvezésre 300,000 ft. Az ülés folytán az igazságügyminiszter letette a ház asztalára a következő törvényjavaslatokat: az első folyamodása bíróságok szervezéséről; a békebirákról; a bírósági végrehajtókról, a kir. ügyészekről, az ezekkel kapcsolatban álló költség- vetéssel együtf. A márcz. 5-iki ülésben a codificatio nagyfontosságu kérdéseivel foglalkozott a képviselöház. Az igazságügyminiszter 15,000 l'tot kért a megkezdett codificationalis munkálatok folytatására. A kért összeg megajánlása ellen senkisem nyilatkozott ugyan, de Hudossy és Irányi külön-külön indítványt adtak be azon módok ügyében, melyek szerint az óhajtott törvények elkészíttessenek. A szonokok hosszú sora szólt ezen indítványokhoz, köztük az igazságügyminiszter is, kinek beszéde élénk tetszéssel találkozott. A vita azzal végződött, hogy a codificatio módja iránt beadott indítványokat a ház elvetvén, a kért 15,000 ftot a ház megszavazta. Az igazságligyminiszter beJulesburgban az egész vasárnapot e család körében, névsze- rint Livy-vel töltőm, amint Oliviát bizalmas körben nevezni szokták. Livy még néhány sort irt jegyzőkönyvembe, midőn másnap reggel elbúcsúztam, stirgeíöleg tanácsolva az öreg Karsonnak, hogy sebesült fia érdekében maradjon még néhány hétig Julesburgban, mig fia eltört csontjai . összeforrnak, s az indiánok fölhagynak rablókalandozásaikkal. 0 ezt megígérte, remélhettem tehát, hogy Livyt még egyszer láthatom, s később talán elkísérhetem a vándorlókat Cheyennesig. Tizenegy nap műit el kemény munka közt. Századom egy részével Danverbe küldettem az indiának üldözésére, kik két-három ízben is megrabolták a postát. Oly szerencsesek voltunk, hogy az egyik rablócsapatot utolértük, s az utolsó emberig fölkonczoltuk. Csupán egy éretlen suhanczot kíméltünk meg, hogy törzséhez visz szatérve, elbeszélhesse, mikép boszultuk meg rablásaikat. Csütörtök este volt, midőn visszatértünkkor Julesburgot először megpillantottuk, s gyors ügetéssel lovagoltunk a város felé. Hányszor gondoltam a prairie-k magányában a szép Livyre, s mennyire örültem most, hogy végre viszontláthatom! — Hogy vannak Karsonék? — kérdém az úgynevezett „Pacific Railway“ szálloda vendéglősét, hol nem rég a vándorcsaládot elhelyeztem. — Oh, azt hiszem, szerencsésen megérkeztek Cheyennes-be, kapitány — váiaszolá Larrue ur, egy kanadai; — kedden reggel, tegnapelőtt, útnak indultak, vezetve az ugató ebtől, a kémtől, melyet ön ismer. — Elutaztak, daczára a súlyosan megsebesült Bili aggasztó állapotának?! — Kiáltékföl majdnem rémülten,s lelkemben kimond- hatlan aggály támadt. — Jem Kárson maga sürgette az elutazást, hogy ne vesztegessék itt el a drága időt, — mondá Larrue; — hallod-e Magdolna, add át a kapitány urnák a levélkét, melyet Livy kisasszony elutazásakor számára hátrahagyott. A levélke csak néhány sort tartalmazott, melyek bucsuzásul szives köszönetét s a jövő iránt reményt fejeztek ki, mindamellett szivem összeszorult, úgy tetszett, mintha a levélke a sirontuli üdvözlet volna. Másnap reggel tovább utaztunk Sedgwick erdő felé, hol azon utasítást nyertem, hogy egész századommal a Sziklahegység tövéhez induljak, s Cheyennes és Lamarie erőd közt foglaljak állomást. Cheyennesben tudakozódtam a Kárson család után, de senkisem tudott felőle semmit, — még akkor nem érkezett ide. Az nap este egy trapper (vadász, ki tőrrel fogja az állatokat) jelent meg nálam, névszerint Chilblay, ki, elmondá, hogy ö reggel a prairie-en Muddy Creek és a Lone Tree közt két, félig elégett szekérre s 7 vagy 8 iris csontvázra, melyekről a húst a prairie állatai tisztára lerágták, s ezek mellett, néhány indián ló hullájára és csontvázára bukkant. A nyilak tolla, melyek még a bullákban voltak, odamutatnak, hogy pahnie indiánok voltak ama fehérek gyilkosai, kik közt bárom nő is volt. Lelkem megrendült az ijedségtől ez elbeszélésre, mert sejtelmem most már csaknem a bizonyosságig emelkedett. Két nappal később Bawd altiszt fölkereste ama szomorú maradványokat, s aztán engem odavezetett. A csontvázak még egészen frisek voltak, de tisztára lerágva; fejbőrüket az indián rablók kétségkívül lenyúzták, mert a hajnak sehol nyoma sem volt; de némi ruhamaradványok, melyek a holtestekről letépett öltönyökből ott maradtak, s egy kis börtopány azonnal meggyőztek, hogy gyászos sejtelmem teljesült, s hogy a fehérlö csontváz}, mellében két nyíllal, volt mindaz, a mi a legszebb leányból, kit életemben láttam, még fönmaradt. Szivem vérzett, s könyeimet nem farthatám vissza. Az egész család meg volt gyilkolva. Lovasaim tajtékzottak a dühtől, midőn a szerencsétlenek földi maradványait eltemettük, s visszalovagoltunk a századhoz, hogy azokkal, kik egykor Karsonékat velem Julesburgba kisérték, szomorú fölfedezésünket közöljük. Két héttel ez esemény után megrohantuk egy kis pabnie-indi- án törzs tanyáját. Legelőször is Olivia shnwlja tűnt szemembe egy öreg indián harezoson, melyet ez poncho gyanánt viselt. Egy golyó puskámból ledönté ez indiánt nyergéből, s miután a harcz bevégzö- dött, leoldám válláról a vérrel áztatott shawlt s paizsáról egy csomó aranybarna, selyemlágy, hosszú női hajat, mely véres diadaljelek azóta tábori ágyam fölött függnek, s folyvást fölelevenitik bennem fájdalmas emlékét ama tragoediának a prairie-n, mely egyikét képezi viszontagságos életem legmegrázóbb eseményeinek. Egyébiránt szégyenpirral kell megvallanom, hogy nem tudtam magamat elhatározni emberim dühének fékezésére, midőn ezek az egész törzset nőkkel és gyermekekkel együtt kiirtották.