Eger - hetilap, 1870
1870-10-20 / 42. szám
VIII. éri folyam. 42. szám. Oktober 20 án 1870. Előfizetési díj: Egész érre . . 5 ft - kr Félévre . . . 2 ft 50 kr Negyedévre . . I ft ül' ki Egy hónapra . — 45 kr Egyes szám . — 12 kr Politikai $ vegyes tartalmi hetilap, megjelenik minden csütörtökön. Kiadó-hivatal: a lyceumi nyomda. Előfizetéseket elfogad: a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 26. sz.) — Jentsch 6. könyvkereskedést s minden kir. postahivatal. — Hivatalos hirdetésekért előre befizetendő : egyszeri közzétételért bélyeggel együtt 1 frt. 30 kr. Hirdetésekért minden hasábzott petit sorhely után 4, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 8 kr nzettetik. A hazárdjáték káros hatása társadalmi szempontból. Nem hiszszük, hogy a könnyelmű hanyag egyszer-másszor pirulva ne legyen kénytelen érezni, minő tömérdek sok az, amit ö nem tud, s minő parányi csepp, a mit a tudomány forrásából merített akkoron, midőn még nem nyomták vállait a családtáplálás gondjai, midőn a férfikor nehéz küzdelmeit még csak távolból szemlélte. — És midőn megragadott bennünket az önparányiság érzete, ajkaink oly lángolón szomjasak az elhanyagolt forrás után, s ha föltűnnek az emlékezet tükörében leélt napjainknak álomképei, görcsös kínokkal ragadja meg keblünket az elvesztegetett tömérdek órák emlékezete. És borús homlokkal zúgolódásra fakadunk : mié*rt kellett időt becsülni csak akkor tanulnunk, midőn naponta komorabban cseng füleink- ben e szó: „m ár késő?“— és zúgolódásra fakadunk: minek a határtalan vágy a szűk kebelben ? minek az istenszikla az egynapi féregben? minek ily rövid életnek oly hosszú czél ! ? Nézzünk csak szét az életben: hol ütötte föl legvészesb tanyáját az idörablás ? Egyhangúlag fogjuk kiáltani: amott a játékasztalnál ! melyet a nap hősei görcsös indulatokkal ülnek körül, az élősködők két-három körben, a telhetlen vágytól kinzott pénzetlenek pedig más körökben, lábujhegyröl, vagy székekről ágaskodva körtil- gylirüznek, napokon és éjeken át. Tudjuk mindnyájan, hogy a hazárdjátékot a gondos okosság kárhoztatja ; a jóakaró emberszeretet erkölcstelenségnek kiáltja; a közvélemény e drágán fizetett gyönyörre föliité a gyalázat bélyegét; a törvényhozás pedig büntetést szabott reá. Látjuk, naponkint látjuk, mikor dúlja föl családok boldogságát; miként vezet bűnre, vétekre, őrültségre, öngyilkosságra. Tok, ecset és színházi oktatás mestervonásokban kisérik a magános, családi és socialis szerencsétlenséget mindennemű elágazásaiban; de az iszonyú rémalak kikaczag minden törekvést! Nézzük csak az ifjúság tömött sorait e s ama játáktanyán, és látni fogjuk, miként hervadt el bimbójában az ifjú erő, melyhez auy- nyi sok nemzeti remény csatlakozott: 1 ebet-e föl nem szólalni ? Nem szólunk a fonnyadt arczu vén bűnösökhöz ; veszszenek ! hasznukot e hon többé úgy sem veheti; nem szólunk agyalázatos rablókhoz, kiknek a kopasztás kenyérkeresetök, — ezek pirulni rég nem tudnak már : hanem az ifjúsághoz, honunk reményeihez van szavunk ; de szavunk nem a pirongatásnak éles szava, hisz az ifjú fogékony kebel a kor bűnének csak áldozata, nem a hűn maga. Ok örömek után vágyódnak ; mi nemes örömtért akarunk nekik mutatni, mely, kivevén talán ezerek közül egy-két rendkívüli jellemet, örökre zárva mara- dand előttük, ha egyszer a játékszeretet utján szenvedélyig he- vültek. Megbecsiilhetlen helyhatósági rendszerünk mindenki előtt kaput tárt, a nemzet sorsára közvetlen hatással lenni; valljuk meg: lehet e nemesebb, lehet-e tisztább öröm, mint azoknak sorában állani, kikben a nép védeit tiszteli, kik jövendőnknek bű vezérei? Erre pedig nyitva az ut, csak akarni és tudni kell.— „Tudni!“ itt a bökkenő. Nem éljük többé bitorlóit tekintély korát, s az üres hangok szakának imumr vége van. Ész a hatalom, ész és tudomány. S ész és tudománynyal erkölcsös jellemnek kell párosulnia, mert annak e nélkül nincsen hitele. Pedig kinél a játékosság szenvedélylyé fajult, annak nem marad ideje, annyi tudományt szerezni, a mennyi kell, hogy az említett nemes örömet valaha megizlelhesse. Méltó-e már most, a legfőbb, legtisztább örömet, melyet az élet nyújthat, a kitti- nöleg teljesített polgári kötelesség örömét, egy oly indulatnak föláldozni, melynek hátterében annyi bűn, annyi gyalázat, annyi lélek- aggály, annyi jellemfolt van rejtve : hogy a ki csak vagyonát játszotta el, az magát még szerencsésnek vallhatná ? Igaz ugyan, hogy sokan vannak, kiknél a játék csak időtöltés és nem szenvedély; de még úgy is káros foglalkozás, mert a kártya legjobb esetben is a leghaszontalanabb idővesztés s a legkeserlibb satyra az emberi nemnek annyi kedélyes éldelettel kínálkozó társalgási tehetségére. Azonban itt még csak bagyjánt mondhatnánk, ha nem tudnók, hogy a ki egyszer a kártyaasztalhoz ült, az egy oly széditő örvény szélén ül, mely száz közül kilenczvenet minden bizonynyal elsodor. Ezt mi magunkról tudjuk. Ne tartóztasson vissza bennünket álszemérem , hogy kimondjuk, miként mi a játékasztal veszélyeit tapasztalásból ismerjük ; mert volt idő, hogy ifjúságunk gondatlan éveiben minket is megkísértett a körülünk uralgó divat és kínálkozó alkalom; és habár elég szerencsések valánk is, a borzasztó szédelgésből kijózanodni, még mielőtt a szenvedély örvényébe merülnénk; habár e korán sem könnyű győzelem némi nemes önérzettel tölti keblünket : meg kell mégis nyiltan vallanunk, hogy még most is borzalom fut végig idegeinken, ha meggondoljuk, minő örvény szélén állottunk. És minél inkább érezzük, mily tömérdek sok az, a mit nem tudunk, s mit korunk állásához, nemzetünk állapotához képest szégyen nem tudnunk : annál inkább fájlaljuk a botorul s mondhatni, örömteleniil elvesztegetett órákat, úgy hogy irtózattal fordul vissza emlékezetünk a játék napjaitól, és sokat adnánk, ha az elpazarlott, örökre vesztett órákat kipótolhatnék. A szabadulásnak azonban csak egyetlen egy eszközét ismerjük, ez: „amunkaésaszorgalo m.“ Kit a játékasztal me- dusafeje kővéválással fenyeget, födje be magát a vérttel, melyet a mythoskint egykor Minerva Perseusnak ajándékozott; évért: a munka és szorgalom, mely oly édes gyönyöröket nyújt, minőkről a játékosnak még csak sejtelme sem lehet. Árviz ellen küzdünk, jól tudjuk: de talán a játékosok százai közül egy vagy két kebel megnyílik gyönge szózatunk előtt, melybe önsziviink melegének szeretetszavát obajtanók önteni. Legyen egy- kettő megmentve a honnak, szülőinek és önmagának: már is nyereség. — A kik hathatnak az ifjúságra, igyekezzenek velők megismertetni az idő becsét, izleltessék meg a tudás és cselekvő élet kelle- meit, s ez utón többet tehetnek a játékszenvedély kiirtására, mint minden feddéssel, minden büntetéssel s a törvények minden fenyegetésével. A közmondás szerint: „a szerelmesek esküit nevetik az istenek;“ de sokkal több joggal mondhatnók: „a törvény fenyegetéseit nevetik a játékosok.“ Lörinczfi János.
