Eger - hetilap, 1869

1869-11-11 / 45. szám

354 várt gyorsasággal elért magaslatán, s önimádó észistenités által töm- jénzett önhiuságának. Ez önbalványozás egyedüli megszüntetöje a művelődési jelen­ségek történeti fölfogása, csak e módszer van hivatva, kiirtani az ész elbizakodott önzését, s megismertetni az ember szerepét egy ma­gasabb vezető kezével, s ezért fog a tudományunkban uralomra ver­gődött történeti irány áldást terjesztöleg befolyni az emberiség egész jövőjére. Az ész e történeti folytonos fejlődésére kellett előbb fölhívni a figyelmet, mielőtt a czimzetben jelzett vállalatról, melynek hordere- jét még gyanitni is alig vagyunk képesek, érdemlegesen szólanánk; mert épen nem szándékunk jelen sorainkkal az ész mindenhatóságára dicséneket zengeni, hanem csupán a haladásvágy s törekvés érzetét akarjuk táplálni, a mit átalán a nagy siker példaszerű fölmutatása rendesen eredményez is. S vájjon mi emelé az embert fejlődési menetében, mi dajkálá az ész eredeti gyöngeségét, s mi erősiti oly bámulandó gyorsasággal majdnem ellenállhatlan hatalommá? kétségkívül nem más, minta mindig élénkebb s élénkebb társulás. Nagy művelődéstörténeti igazságot mond ki ez okból Carey H., a szellemdús amerikai nemzetgazdász, midőn művében az emberi társulás tekintetében e szavakra fakad: ,Szigeteld el (az embert), s elveszti szólási képességét, s ezzel együtt gondolkodási tehetségét: vezesd vissza a társaságba, s beszéde visszatértével gondolkodó em­ber leend!' E társulást, az ész ez érintkezését és súrlódását s ezáltal esz- közlött tökélyesbülését, legfőkép a közlekedési eszközök (előbb fo­lyók, és tengerek, később kőutak, ma vaspályák, jövőben talán lég­hajók) teszik s tették lehetségessé, s azért valahányszor embertár­sainkat közlekedési eszközök létrehozásán látjuk fáradni, joggal rajok mutathatunk, mint a polgárosulás előőrseire. Hisz egyedül a közlekedési eszközök bámulandó tökélyesiilése hozta elő napjainkban azon eredményt, hogy most legalább az egész művelt világ a legélénkebb összéletet mutatja föl; hogy az anyagi érdekek szálai mindinkább egybefüződhetnek; hogy a társadalom ez anyagi egybeolvadásának gazdasági életünk egy- egy intézményé­ben már is nemzetközi zálogait bírjuk; hogy idővel e világgazdásza­-4 T Á R Fallieri Marino. V. (Folytatás.) Nem soká kellett a szerencsétlennek e titkot őrizni; reggel a szolgák ágyában meggyilkolva találták; a tőr egész a markolatig mellébe volt szúrva. — Az öt szökevény Velenczébe érkezve, aDona- to-palotában talált menhelyet. A két sbirr a padra bujt. Steno a palota egyik szárnyába helyeztetett el. Pelizzare pedig azt mondá, hogy vele ne sokat gondoljanak. Levágta bajuszát, álarczot tett föl, s nyugodtan sétált a herczegi palota körül. Egy órát várakozott, s miután nem látott gondolát megérkezni, azt következtette, hogy a dogé már megjött, a mi igaz is volt. Ekkor a főkapu körül kezdett járkálni, gondolván, hogy a titkos ajtókat úgy is csak más alkal­makkor veszik igénybe. Jól számított. Alig járt itt tiz perczig, midőn a szerzetest látta a palotából kijőni, ki este a dogé társaságában volt. Tizenegyóra volt, azt pedig tudjuk, hogy Velenczében az éjjeli találkozásoknak gyakran rósz következései vannak. — A szerzetes, a mint Pelizzart észrevette, gyorsította lépteit. A kovács, miután csak azért tette föl az álarczot, hogy az admirál rá ne ismerjen, most lerántá azt. Különben is kevésbbé vonzó arcza, most a halvány hold által megvilágítva, épen nem gerjesztett bizalmat. A szerzetes azt hitte, hogy banditával vagy bravoval van dolga, — köztünk legyen mondva, nem is csalódott. — Pelizzare sokkal ügyesebb volt, mint­sem emberét elszalaszsza. Azért oda ment a szerzeteshez, s a leg- tiszteletteljesebben szólitá meg: — Az ég küldé önt, tisztelendő atyám! Egy szerencsétlen, a legnyomorultabb ember áll előtte . . . mentsen meg a kárhozattól. — Nem bírom e hatalmat, mond a szerzetes, s ezzel tovább akart menni. De Pelizzare megfogta ruháját, a mit pedig ő megfogott, az ugyan jó kezekben volt. ti egyesületnek, — mint átalán minden gazdasági jelenségnek,— po­litikai külformábani nyilatkozását bizton előre láthatjuk. S ha közlekedési eszközeinket ily művelődési jelentőségükben fogjuk föl, úgy e nézetteriinktöl azon megjegyzés: miszerint az eze­ket előállító mérnöki kar a jövendő világköztársaság első hivatal­nokserege, sem áll igen távol. A jelen században a közlekedésügy kiváló fontosságát szivükön viselők egyik leglángelméjübb képviselője, a suezi csatorna-válla­lat tervezője s létrehozója, a 65 éves, erőteljes, nyílt arczu Lesseps Ferdinand. A Keleten már atyja igen jártas, nagymüveltségü követségi sze­mélynek ismertetett, s fiában mind e tulajdonok a leghatványozot- tabb mértékben újultak meg. Hazája közügyei szolgálatára szentelve életét, közpályját, mint cairoi (Egyiptomban) franczia kereskedelmi ügynök kezdő meg, de csakhamar Európa legelső udvarainál váltakozva képviselő, részint mint ügynök, részint mint követ, hazája ügyeit; mig végre Romából 1849 ben, mert az olasz tevékenységi párt iránt igen engedékeny volt, visszahivatott. De e nagy elme nem soká maradt foglalkozás nélkül, mivel ugyanis már 1854-ben Said egyiptomi pasa udvarába hivá, hol ö lá­zas munkásságot fejtett ki a suezi csatorna tervezése, s az eszme ki­vitelének a vállalkozó közönség előtti megkedveltetése ügyében. E végből 1856-ban egy munkát is irt, mely a jövőjét amúgy is Afrikában kereső franczia fajra, úgyszintén az olasz, német és ma­gyar kereskedelmi világra oly befolyást gyakorolt, hogy ennek kö­vetkeztében müve't, az angol féltékenys’ég által eléje gördített aka­dályok s az európai tőkepénzesek egy részének kétkedése daczára, 1859-ben 80 millió forint tökével, mely 400 ezer 200 forintos rész­vény utján gyűlt egybe, megkezdheté. (Folyt, köv.) Parlamenti rajzok. Együtt van tehát ismét a honatyák gyülekezete.. mit mondok? együtt van ? alig fogja ezt elhinni a figyelmes hallgató, ki az ország­gyűlési karzatról nézegeti a nagyon isi ritka padokat, melyek arról C Z A. |k — Tudja meg tehát, mond a szemtelen kovács — hogy egy nemes engem a legérzékenyebben megsértett, engem, ki jobban sze­retem becsületemet, mint életemet. Majd megbolondultam, hogy meg nem boszulhatom magam, a csatornába akartam ölni megbecsteleni- tett életemet, midőn az ég önt küldötte ide. Egyedül ruhája láttára eszembe jutott, hogy az öngyilkosság roppant bűn, melyet megbo­csátani nem lehet. — Áldom Istent, mond a szerzetes, hogy gyászos szándékod­ban meggátolt. ígérd meg, hogy többé meg nem kisérled azt. — Esküszöm — kiálta Pelizzare természetes hangon. — Ne esküdjél fiam ! Isten tiltja. S nem mondhatnád meg, mi­féle bántalmat szenvedtél? — Atyám! ön kegyetlen; már csak e sérelemre való vissza­emlékezés is a legszerencsétlenebbé tesz. De megmondom. Egy ne­mes egész házanépe láttára megbotoztatott. — S miért? kérdé a szerzetes. — Mert nem akartam boszuja végrehajtója lenni egy erényes nő ellen. — A nevét e nemesnek ! — Ön megboszulhatna engem ? — Talán. — Donato Angelo gróf. — Különös! mond a szerzetes. — Én hiszem , hogy a gróf ké­pes minden roszra. Nem csak, hogy téged biintelentil megveretett, de egész Velenczében leggonoszabb. Képes vagy-e daczolni minden­nel, hogy boszut állhass ? — Testestől lelkestől öné vagyok. — Jó ; kövess! Egy pár szavam van. Csöndesen haladtak a ferencziek zárdája felé. — Csak az admirállal ne szembesítsen — gondolá Pelizzare. Különben Morellitól nincs mit félni. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom