Eger - hetilap, 1869
1869-09-09 / 36. szám
283 6) Tűzszemle. Minden városnegyedben egy tüzszemle- bizottmány alakíttassák, mindegyik egy városi képviselőből és azon negyed néhány polgárából állván; ennek kötelessége legyen, egy építőmester vagy kőműves, egy ács és egy kéményseprőmesternek meghívásával évenkint kétszer, t. i. őszkor és tavaszkor, a hozzátartozó városnegyednek minden házát megszemlélni, s magának meggyőződést szerezni arról, vájjon a házak nincsenek-e az építkezési rendszabályok ellen építve, vagy azokban önkényes tűzveszélyes változtatások vagy intézkedések nem tétettek-e, s a kutak jókarban vannak-e? köteles figyelemmel lenni a tűzveszélyes cselekvényekre s ily tárgyakra, a tűz s égő világ használata körüli elővigyázat neta- láni mulasztásaira; megszemlélni, vájjon a rendtartásban parancsolt vízkészletek és tűzoltó-készületek mindenütt kellő számban és jó állapotban megvannak-e, — és különösen arra ügyelni, hogy a tűzhelyek, konyhák, s azon műhelyek, hol a tűzzel dolgoznak, nem fenyegetnek-e vcszélylyel, és hogy a kéménysöprők kötelességüket pontosan teljesiték-e? Oly hiányok, melyek könnyen eltávolithatók, a bizottmáuy által azonnal a helyszínén kiigazitandók, s azon bűnös cselekvények és mulasztások s mindazon esetek, melyeknél hatósági segély szükséges, följelentendök. 7) Vásároknál, ünnepélyeknél sat. való elő vigyáz a t. Vásárok alatt, nagyobb ünnepélyeknél és hasonló alkalmakkor a városi községnek különös elővigyázati rendszabályokhoz kell nyúlni, a vásári bódéknál külön éji ölöket rendelvén, és közeliikben vizi fecskendőt tartván készen, egy vizhordó- és tűzoltó-szerekkel megrakott kocsival. 8) Községi tűzoltó-készületek. A városi községnek kötelessége lenne, a helyviszonyokhoz mért számban nagy és kézi vizfecskendőket tömlők s fordítható csövekkel, tüzkosarakat, vizhordó kocsikat s kádakat, nagy létrákat, hosszú fejszéket, lapátokat, csákányokat és lámpákat, elfojtó-szereket a pinczetűz elnyomására, és más készleteket megszerezni, és azokat a magánoltó-szerektöli megkülönböztetés végett alkalmas jegyekkel ellátni. Hasonlóan kellő szerekkel ellátott szükségheli vagy mentő-szekrényeket, ládákat s foszkő-zsákokat is kellene szereznie. A vizfecskendök előállítására nézve a városi képviseletnek oda kellene hatni, hogy minden városnegyednek külön fecskendői legyenek, sőt nem csak ezek, hanem minden népesebb czéh, u. m. csizmadia-, szabó- s t. iparostársulat, ha nem több, legalább egy vizfecskendővel bírjon. (Debreczenben még a tannló-ifjuságnak is van vizfecskendője.) Az ily fecskendők föliigyelete s kezelése szempontjából egy elöljáró választandó, ki azt az előre betanított fiatalság, különösen az iparoslegények segélyével, a tűz kiütésekor kezeli. Ugyancsak a nevezett elöljáró kötelessége lenne, a készületek tisztántartásáról, kellő állapotbani föntartásáról gondoskodni, s a tapasztalt hiányokat a tanácsnak azonnal följelenteni. És hogy e fecskendők jókarban léte iránt teljes bizonyosság legyen, azokkal egy tanácsi tiszviselö és negyedmester jelenlétében, évenkint négyszer kísérletek tartandók. Kimondandó volna, hogy minden lótulajdonos köteles tűz kiütésekor a tűzoltó igazgatóság fölhívására lovait annak rendelkezése alá adni, s hogy főleg a bérkocsisok s fuvarosok tartoznak mindjárt a legelső ttizlármára lovaikkal a kijelölt helyre sietni. (Vége köv.) A delegatióról. Adelegatiók, mint már jelentők, szerencsésen befejezték mti- ködésöket, átvizsgálták s a törlendők törlésével megállapították a közös ügyekre vonatkozó költségvetést. Ha a delegatiók eddigi három évi működésére visszatekintünk, megnyugvással constatálhatjuk ezen intézmény életrevalóságát. Három évi tapasztalat meggyőzhette volna baloldali hazánkfiait is arról , hogy a delegatio még sem oly szörny-intézmény, a minőnek ellenzéki lapjaink folytonosan íöltüntetgetni szeretik; a tapasztalás, mely minden intézménynek legilletékesebb s legigazságosabb ítésze, eloszlathatta volna az ellenzék aggodalmait, annál is inkább , mert ez évben már a törvény által kijelölt legszigorúbb eljárás is alkalmazásba vétetett, a nélkül, hogy érdekeinkre nézve károsnak bizonyult volna be, sőt ellenkezőleg, a magyar delegatio fényes győzelmével végződött. Értjük a két delegatió közös ülését, melyet azoknak két pont fölötti eltérő megállapodása tett szükségessé. Mindkét kérdés szótöbbséggel, a magyar delegatio megállapodása szerint döntetett el. A győzelmet a magyarok részére azon körülmény biztosította, hogy mig a mi delegátusaink egyhangúlag szavaztak, addig az osztrák delegátusok közül néhányan (lengyelek, bukovinaiak, tiroliak) a magyar nézethez csatlakoztak. Képzeljük, mennyire boszankodnak baloldali hazánkfiai,hogy az első közös ülés ránk nézve ily szerencsésen végződött. Ok jobban szerették volna leszavaztatásunkat, hogy e körülményt uj érvül használhatták volna föl a delegatio intézménye ellen. — De méltán kérdezhetjük : vájjon, ha jövőre is egyszer-mászor netalán közös ülést tesznek szükségessé az eltérő nézetek, nem fog-e az vereségünkkel végződni ? Okunk van reméleni, hogy nem ; mert a magyar országgyűlés jövőre is gondoskodni fog arról, hogy megbízható, szorosan összetartó delegatiót válaszszon, mig a reichsrath heterogen alkatrészeinél fogva ezt bajosan teheti. De ettől eltekintve sem félünk a vereségtől. Mi az igazság és méltányosság határain túllépni sohasem fogunk, s méltán föltehetjük, hogy a lajthántuli delegatio- ban is mindig fognak akadni egyesek, kik a jog és méltányosság E szavakkal Lancil egy kötelet bontott ki, melyet ruhája alatt viselt. Malescot elhalványult. Lehet, hogy talán csak most fogta föl ellenfele szándékát; lehet, hogy a kötél bűnténye annyi éven át elmosódott emlékét fölidézte; reszketni s mentegetni kezdé magát, kijelentvén, hogy a fegyverek nem egyenlők, s a fogadás nem érvényes. „Semmi fogadásról sincs szó, kiáltá Lancil, kinek hangja most már inkább a düh, mint a gúnytól remegett. Szólj, egyenlők voltak-e a fegyverek, midőn te egy szegény, fáradt hajótöröttet viharban, hullámokon gyilkoltál meg?“ E kötélen még most is azon csomó van, mely akkor volt, csakhogy most rajtad a sor.“ „Kegyelem, Lancil úr, kegyelem, mindent visszaadok! Lancil vállat vont, s fölemelé kötelét. „Könyörüljön, könyörüljön !“ kiáltá a fenyegetett. A halálfélelem mindinkább elrutitá vonásait, s fönmaradt erejét is elvette. A mint Lancil öt ily kétségbeesetten látta, eldobva kötelét, segélyére sietett, de mielőtt megfoghatta volna, egy habzó hullámtorlat tovasodorta. Lancil most a partra úszva, az ellenfele utáni kérdezösködés- re, a fókáknak azt feleié, hogy St. Juan bátran állott ellen; de rendkívüli önmegerőltetése következtében elsülyedt. S arra kérve őket, hogy a netalán partra vetett hullát tisztességesen temettessék el, haladéktalanul útnak indult. * * * Körülbelül hat hét múlva jelenték a párisi hírlapok, hogy St. Juan marquis visszatért száműzetéséből. A marquis külföldön megnősülvén, magával hozta nejét és anyósát. A fóka-klubban esetleg sir Jan Blanke akadt e czikkre: „Ki lehet ez a St. Juan marquis ?“ kérdó Smitsonhoz fordulva. „Fogadjunk,“ kiáltá ez, hogy ez a semmirekellő Lancil, Párásban szerencsétlen barátunk nevével takarózik, és hogy a lewesi köd sok nevezetes dolgot zárt el előttünk.“ A társalgás megszűnt. „Szegény St. Juan, kezdé újra Smitson, az ő idejében egy fogadás sem üttetett el. 0 kitűnő játékos volt. És m ily pompás úszó, sir Jón, nemde?“ „Igen; de Lancil jobban úszott. Jobban ám..............én azt vélem, Smitson úr.“ „No jól van, 50 font St. Jüanra!“ E dörgő hangon mondott szavak oly hatást gyakoroltak a fókákra, mint a trombita harsogása az eke elé fogott csataménre. Az egész klub ösztönszerüleg fölugorva, két pártra oszolt, épen úgy, mint St. Juan és Lancil urak boldog idejében; ezután a jelenre emlékezve, csendesen néztek egymásra. Ez a kimondhatlan gyász pillanata volt ...........„Nincsenek már ők itt többé,“ sohajtá Smitson. h elyére dőlve, mialatt ideges taglejtéssel egy széket döntött fel- Látszott rajta, hogy ünnepélyes határozat fölött gondolkozott. S való, ban, kutyáját nyakörvénél megfogva, a gyülekezet közepébe lépett, és méltóságos komolysággal mondá: „Két nagy fóka volt, béke lengjen emlékükön, és mivel már nincsenek köztünk, a dicsőség ideje is lejárt. Uraim, fáj kimondanom , de gyülekezetünk túlélte magát...........Éljenek boldogul! Én és Pitt elbocsáttatásunkat k érjük.“ Smitson lassú léptekkel hagyta oda a szobát. E váratlan esemény halálcsapást adott a klubnak. A tagok elbátortalanodva, Smit- sou példáját követék, és az emlékezetre méltó intézmény ledőlt, és ettől kezdve a „fóka“ név használata újra a természettudomány kizárólagos joga lön. *
