Eger - hetilap, 1868
1868-12-24 / 52. szám
443 politikai s társadalmi sulyegyenére nézve. Oroszország kötelességét vélte teljesíteni, s nem vezette gyűlölet, mit mutat azon mód, mikép ama sajnos összeütközés történt.“ — Őrizkedjünk a medveölelgetésektöl. A Spanyolországból érkező tudósítások nem igen megnyug tatók. A cadixi fölkelésről részleteket közölnek a lapok. Ezek szerint több napon át elkeseredett harcz volt a fölkelők és a katonaság közt. Csupán f. hó 7-én, a csapatok részéről 600-au estek el. A fölkelők csak nyolczadnapra adták meg magukat. E fölkelés köztársasági volt, s összefüggésben állt egy átalános republicans fölkeléssel, melyben 7 zászlóalj rendes katona is részes volt. Rivero fölfedezte az összeesküvést, s elfogta a fővezetőket. — Egy decz 18-iki madridi távirat szerint, Navarrában carlista összeesküvést fedeztek föl. Levelezés. Miskolcz, decz. 20. Városunk követei, V a d n ay L. és Horváth L. urak, e hó 16-án érkeztek meg körünkbe. Daczára a kellemetlen, sáros és sötét esti időnek, igen sok tisztelöjök ment ki az indóházhoz. A vonat megérkeztével a megyei Deákpártnak központi alelnöke, Kun Istvánur, rövid lelkes beszéddel fogadta a szerencsésen megérkezetteket, melyre Vadnay Lajos röviden, elérzékenyült hangon válaszolt, örömét fejezve ki számos, régen látott barátai megjelenésén. Másnap a városházánál gyűlt egybe a a választó-közönség, ismét a „Magyar Korona“ vendéglőbe zászló alatt menve, hogy ennek tágas teremében üdvözölje őket, s egyszersmind megköszönje ernyedetlen s fáradhatlan buzgalmukat, melyet az ország- gyűlésen a haza s városunk érdekében kifejtettek. Innét egy küldöttség ment Beller József apát élén,a két ünnepelt férfiút meghívni, hogy engedve a két választó-kerület kívánságának, a „Koronádban megjelenni szíveskedjenek. Mondanom is fölösleges, hogy megérkeztükkor harsány és szívélyes „Isten hozta!“ és éljenekkel Udvözöltettek. Először városunk főbírája, Lossonczi Farkas Károly ur, Miskolcz városa nevében gyönyörű beszéddel üdvözlé őket, megköszönvén nekik a városnak tett szolgálatjaikat, majd fölkérvén, hogy a legnagyobb I polgári kitüntetést a jövő országgyűlésre is legyenek szívesek , elfogadni; aztán Lévay József megyei főjegyző ur a neki szokásos klasszikus beszédével csaknem az elragadtatásig vil- lanyzá föl a zsúfolásig megtelt termet. Gyönyörű hasonlatai, költői képei oly találók, oly érzékenyitök valának, hogy nem egynek könyben úsztak szemei. E két üdvözlőbeszéd után Vadnay L. hosszas, majdnem egy óráig tartó remek szónoklatával köszönte meg az irányukban nem csökkent bizalmat, elszámlálta 8 fejtegette a korszakot képző hongyülés vívmányait, erős érvekkel s kézzelfogható okokkal czáfolgatta az ellenzék részéről fölhozni szokott bombasztikus és kivihetetlen szólamokat, stb. stb. Horváth Lajos pedig, mivelhogy követtársa egészen kimerité a rájok bízott Ugybeni mikénti eljárásukat, nehogy annak ismétlésével a közönség türelmét kifáraszsza, rövid, talpraesett szavaival köszönte meg válaszó közönségének irányában mutatott ragaszkodását. Ezzel vége lett volna az ünnepélynek. Azonban nem úgy lett; mert az összegyűlt polgárság , hogy tisztelete irányokban annál csattanósb legyen, mind az egyik, mind a másik képviselőt testületileg, éljenkiáltások között, kisérte haza. Este ugyancsak a „Koronádban 300 személyre banquett egészité ki az ünnepélyt. Nem volt hossza-vége a sok felköszöntésnek. Első a a fels. uralkodópárra mondatott, majd a nap két üunepeltjére, Deák Ferencz a nemzet vezére s bölcsére, a magyar kormányra stb. stb .melyek kitörő kedvvel és léget reszkette- tő éljenzésekkel fogadtattak. Remek volt különösen azon toaszt, melylyel jeles költőnk L. J. a borsodi és miskolczi Deákpárt jelvényét fejtegette, mely nemzeti csokor s fehér toliból áll, s melyet a banquetten mindnyájan fövegeinkre tűztünk. így állunk mi, t. szerkesztőül-; meg vagyunk elégedve képviselőink eljárásával, nincs nekünk szükségünk idegenekre, van városunknak két oly egyéne, a kikre bátran, minden kétely nélkül bizhatjuk legszentebb jogaink és igazainknak megőrzését. Nincs is kétségünk, hogy Miskolczon mások legyenek a követek, bár mozognak a demokrata atyafiak is a vargaszinben. Mint halljuk, a déli kerületben Mocs áry L. alispán ur akar föllépni Horváth L. ellenében; az északiban pedig még nem tudjuk biztosan, miután már igen sok jelölt hallatszott, de kik mindnyájan jónak látták abbanhagyni vélt praetensióikat. Kölcsönözhetne nekik a heves Hevesmegye; mert mitölünk nem nagyon telik. Hogy küzdelmünk lesz, arról nem ringatjuk magunkat csalképek- ben, de utoljára is csak azt mondjuk a legújabb kortesdallal: Nem kell nekünk már Mocsáry, Ötét Miskolcz jól ismeri, Vadnay s Horváth kell nekünk , 0 lesz nekünk a követünk. Éljen a Magyar! Sajó. Hasselt város a hollandiak kezébe került. A parancsnok huszonnégy órai rablást engedett, Wiggers is résztvett a rablásban, hogy vagyonra tegyen szert, mint többi társa; de csak azután fogott e munkához, miután egyik halálosan megsebesített főtisztjét — ki segély nélkül a csatamezőn maradt — a kórházba vitette volna, mi legalább is négy órai időtt vett igénybe. Egyik pajtásával az első jó külsejű házba lépett. De abban nem találtak mást, mint egy bölcsőben alvó gyermeket. Tovább mentek. Alig értek ki az utczára, midőn egy másik katona rohant be ugyanazon házba, ki azonban vad orditás között csakhamar visszajött eg), szuronyára szúrt kis gyermekkel, kit — mivel a házban semmit sem talált — dühének föláldozott. Borzadással fordult el e jelenettől a tizedes és társa; egy másik házba mentek, hol jobb zsákmányt reméltek. Ott egy öreg nőt találtak, kitől pénzt és drágaságot követeltek. Reszketve és fogvaezogva nyitott ki az asszony egy csukott szekrényt, s egy jó nagy s nehéz, lepecsételt erszényt adott át nekik. Szerencséjük fölötti örömükben a laktanyára siettek, hogy a kincsen osztozzanak, előre számítottak a mesés osztalékra, mi a pénzből és a drágaságokból egy- nek-egynek jutni fog. Azonban, a mint fölnyitották, a várt arany és ezüst helyett csak rézpénzt találtak abban, mi legfölebb tizenkét forintot érhetett. Ez vala minden hasznuk. Miután a belgákkali háború befejezetett, a hollandiak ismét komolyan indiai telepitvényeik felé forditák szemeiket, és már az 1831. év vége felé mintegy százötven ember érkezett Su- rinamba, kik közt volt Wiggers is, kinek szerencsecsillaga az idegen földön szépen kezdett fényleni. A hollandok birtokait rengeteg erdőség környezte, melyet bennszülött ellenséges vadnégerek laktak. Az ültetvényekben használt néger rabszolgák mindig azon voltak, hogy szabaddá lett testvéreikhez szökhessenek; hogy tehát ez, s az ellenséges betörés megakadályoztassék, a hollandiak erős őrhelyekkel rakták meg a határokat, s gyakorta fölkutatták az erdőséget. Fáradhatlan buzgalmat és nagy önföláldozást tanúsított Wiggers e nehéz szolgálatban ; bebizonyitá ugyanis, hogy komoly s megbízható katona. Egykor számos rabszolga szökött meg, kiknek elfogatására egy kis csapat élén ö küldetett ki. Azon erdőségben, hova a rabszolgák menekültek, mintegy százötven fegyveres négerre bukkantak, kiket egy bátor, vad és ravasz néger vezényelt, ki a telepitvényen ép oly ismert, mint rettegett volt. Harczra került a dolog, melyben a feketék legyő- zetvén, szétverettek, Wiggers minden áron a rettegett hőst akarta kézre keríteni. A szerencse kedvezett is neki; egy jól czélzott lövéssel földre terité, s miut sebesültet elfogta. A parancsnok szerfölött megörült a portyázók szerencséjének. A vitéz tizedes jutalmul az akkor szokásos „lánezról függő czüsttüt nyerte, mely katonai rendjel volt. De Wiggers még egy valódi lovagrend tulajdonosa is lett. Mintegy évvel az antwerpeni és hasselti hőstett után, az ezred előtt, Európából küldött Vilmos-rend másodosztályú lovagkeresztjével, és egy — a Hasseltnél elfoglalt ágyukból öntött — kereszttel diszitettetett föl, és őrmesterré léptettetett elő. Az antwerpeni ágyukért azonfölül még százötven forint jutalmat kapott: Wiggers tehát a legkellemesebb helyzetben volt, melyet álmodni sem mert volna, s gyakran hálásan emlékezett a tobor1 zó tiszt szavaira és-----------hazájára. É venkint fölváltatott a határőri sereg a Paramaribóban állomásozó csapattal. 1832. februárban Wiggers mint önálló parancsnok egy kis határ-erődbe ment. E bizalmi állásban is kifogástalanul viselte magát, mint csak egy derék parancsnoktól követelni lehetett. 1833. januárban fölváltatott, deczemberben ismét visszajött, hogy az egész 1834. évben ott parancsnokoljon. 1835-ben pedig újólag Paramaribóba tétetett át. (Vége köv.)
