Eger - hetilap, 1868

1868-01-09 / 2. szám

13

közügy azáltal, ha e pályára rendszerint nem a legderekabbak s tehetségesebbek vállalkoznak, hanem csak azok, kiket erre a szükség kényszerit ? Rósz néven vehetjük-e aztán, ha a hivatali teremben családi gondokkal ül munkája mellett, s alig várja a hivatalos óra végét, hogy szőlőjébe — ha tán azzal bir — siessen dolgozni, hogy családjának s önmagának öreg napjaira egy pár forintocskát félretehessen ?

Nem, ennek tovább igy maradni nem szabad. Ez mindnyájunk közös érdeke, az igazság és méltányosság ügye ; miért is a képviselő testületnek első teendője lenne, bizottmányt kiküldeni, mely egy, kezdetül szolgáló bármily csekély forrást felkutatna, mely aztán a keletkezendő városi nyugdíjintézetnek alapját megvetné. Ezen alapot aztán magán-utón nyilvános előadások, hangversenyek, sorsolások, gyűjtések által bővíteni, feladata lenne azoknak, kik a nyilvános életben bármiként szerepelnek. Egy pár ezer forint egy-két év alatt ily utón is csak összegyűlne. Ez lenne az alap, melyet jó kezelés mellett p. o. tiz év alatt megkétszerezni vagy háromszorozni is lehetne, és akkor kezdődnék el a rendszeres nyugdíjazás. Addig talán a váro3 pénzügyei is javulván, a rendes nyugdíjazás nagyobb mérvben is szerveztethetnék. Addig is tegyünk, a mennyit lehet, s ne hagyjuk el ez ügyet városunk hátrányára és szégyenére.

Ha t. polgármester ur ez ügy élére áll, s a kiküldendö bizottmánynyal czélszerüen és kitartással működve, K—s eszméjét megvalósitandják, feledhetlen nevet vivandnak ki maguknak Eger város történetében, s az utókor hálásan fog visszaemlékezni nevükre.

Fölkérem egyúttal mindazokat, kik ez ügy előmozdítására valami helyes javaslattal föllépni tudnának, el ne mulaszszák azt a közügy érdekében nyilvánosságra hozni. Dixi.

Politikai hetiszemle.

III. Napoleon császár újévi beszédét meglehetős kíváncsi- ' sággal várta a politikai világ, mint rendesen tenni szokta. Most !

már ismerjük e beszédet, de abban bizony semmi különös nem foglaltatik. A pápai nuuciusnak a dipiomatiai testület nevében mondott beszédére igen röviden válaszolt, azon óhajtását fejezvén ki, hogy a hatalmasságokkal folyvást a legjobb viszonyban kíván lenni. A porosz király szintén békés nyilatkozatot tett, a jövő békés kifejlése iránti szilárd hitét fejezvén ki, azonban nem felejtette el a hadsereg jelességébe helyezett bizalmát is hangsúlyozni. Csupán az olasz király látja az időket súlyosaknak, de ő is reméli, hogy Olaszország kitartás és egyetértés által ki fog bontakozni a nehézségekből. Tehát csupa békés nyilatkozatok; csak az a kérdés, hogy őszintén tétettek-e azok? Kételkedünk beune. A politikai constelíatiok épen nem mondhatók nagyon békéseknek, sőt egyrészről az északnémet szövetség haderejének mozgósítása, másrészről a franczia haderő tetemes szaporítása s Oroszország fegyverkezése, Szerbia és Montenegro aggasztó magatartása sat. eléggé harczias színben tüntetik föl a helyzetet. — A franczia törvényhozó testületben az uj hadseregi törvényjavaslat felett folytatott viták alatt Niel tábornagy kereken kimondotta, hogy a törvényjavaslat elfogadása eikeriilhetien, mert Franezia- országnak nagy és erős hadseregre van szüksége, s készen kell magát tartania, s inkább maga támad, mint megtámadtassék. A franczia félhivatalos lapok nyilatkozatai is e tárgy fölött, inkább aggodalmat gerjesztők, mintsem megnyugtatók. Többek közt a „France“ azt Írja: A háború nem Olaszország helyzetéből fog kifejlődni, hanem Németország átalakulásából származhatnék az legfökép. Francziaország elfogadta a bevégzett tényeket: nem a mi dolgunk megmondani: mit cselekednék Francziaország azon esetben, ha Poroszország átlépné a Majnát, mert a cselekvés ily esetben magától érthető.“

De ha Poroszország a délnémet államok bekeblezésél elhalasztja is, ott van a keleti ügy. A franczia kormány, úgy látszik, még ez évben bonyodalmak kitörésétől tart Keleten, s talán nem alaptalanul. Oroszország még ez évben minden áron előtérbe akarja tolni a keleti kérdést. Az „Invalide“ orosz félhivatalos lap

le, s ö, jóhirneve veszélyeztetése nélkül, a fenyitő-törvényszékkel érintkezésben levő egyéneket nem tűrhet meg házánál: hurczol- kodjék ki lakából. A meghökként szegény leány ezt meg is tévé azonnal, s a legközelebbi vendégfogadóban egy kis szobácskába vonult. A törvényszéki bírónak bevallá: hogy Hugó az elkövetett gyilkosság napján, ép délelőtt ő nála volt. A biró gyanakvólag azt kérdé: hogy mit csinált ott Hugó? Johanna válaszolá, hogy Hugó az ö és atyja bizalmas barátja. Itt megáliapodék aztán a vallató biró, s tudakozódék: van-e atyjának vagyona, mi a foglalkozása, kikkel társalog leginkább, mely nyilvános helyeken szokott megfordulni, s hol tartózkodik jelenleg ? Johanna ezen kérdésekre minden tartózkodás nélkül megfelelt, s az eskületétel után elbocsáttatott. Ezek után több hét múltéi, és Johanna sem Hugó sorsáról nem értesült, sem atyjától levelet nem kapott. Pénze már fogyatékán volt, miért is el kelle hagynia a vendégfogadót, és az ápolónő lakásán a külvárosban meghúzódni és csekély fizetésért varrással keresni kenyerét.

Ezalatt a vizsgálóbíró, a meggyilkolt azon ismerősei által, kik neki ama vendégfogadóban rendes asztaltársai valának, arra lön figyelmeztetve, hogy egy alacsony, zömök, kopasz férfin nem rég feltűnően igyekvék a meggyilkolttal ismeretséget kötni, s föl is kére azt, engedné meg, hogy látogatása alkalmával nehány ritka ékszert hozhasson megtekintés végett. Johanna vallomása folytán az ékszerkereskedő Prágában és Brünnben csakugyan nyomoztatott, de hasztalan. Egy szerencsétlen házaló, ki V. ékszerészhez meglepően hasonlított, ez alkalommal Bécsben el is fogatott ugyan, de szoros vizsgálat után — s mert a meggyilkolt ismerősei is bevallák, hogy nem azonos a gyanúsított egyénnel — szabadon bocsáttatott. Hugó már bárom hóig ült a vizsgálati börtönben. Egy alkalommal, midőn a vallató-terembe vezettetik, legfőbb meglepetésére ott találja az öreg V. ékszerkereskedőt, ki azonnal a legvidorabb mosolylyal fölkelt ülőhelyéről, s öt köszöntve feléje közelgett, s régi ismeretségökről , Johannáról, nagybátyjáról s több efféléről akart vele beszélgetni; de a biró hirtelen közbekiáltott: „Egy szót sem egymáshoz“! V. erre látszólagos sajnálkozással visszatért ülőhelyére, Hugó pedig, ki azt hivé, hogy az ékszerkereskedő az ö érdekében lépett föl tanukép, pirulva süté le szemeit, mert eszébe jutott, mennyire ámította ő el e becsületes embert, s annak an gyallelkü lányát, s ez annálinkább lesujtá, mert észrevevé azt is,

hogy az öreg — ki véleménye szerint bizonyára már mindenről értesült — mégis daczára ennek, barátságosan közelgett feléje. A dolog azonban máskép állt. Görcz városában egy férfiút fogtak el, ki, amidőn egy bizonyos úri egyénnek fogait vizsgálgaíá, gyanús mozdulattal fogóját nyelvére alkalmazá. Ezen férfiú V. volt. A hatóság a már Görczben nem rég megfordult nyomozó-levél személyleirása után figyelmessé lön, s Y.-et fogva Bécsbe kisér- teté ; s mert a meggyilkolt ismerősei a személy azonosságát bi- zonyiták, s mi több, Y. még ellenmoudásokba is bonyolódott, szoros őrizet alá helyeztetett. Hugó, 2 nap uralva a V-eli találkozás után, a bírák legcsekélyebb nyilatkozata nélkül, szabadon lön bocsátva. Ártatlannak találtatott-e, vagy csak azért bocsáták-e szabadon, hogy távolról folytonos figyelem alatt legyen, s őrszemmel kisérjék, vagy helyébe gyanusb egyént fogtak-e el? minderről mit sem tudhatott meg. Hugó most ezek után, igen levert, kedélyhangulatban, egy egész napot töltött régi lakásán, melyet a háztulajdonos irántai ragaszkodásból számára fenhagyott. A Johanna utáni vágy, öt ismét láthatni, leküzdött, benne minden egyéb érzelmet, még a szégyent és szegénységet is. Felöltözködék tehát, s V. ékszerkereskedő lakására ment. Itt senki sem tudá Johanna tartózkodási helyét. Most egész napokon át fürkészve és kérdezősködve járta be Bécs utczáit, átolvasta az ujságlapok hirdetési rovatát, de hiában, Johanna hollétéről mit sem tudhatott meg. Fáradozását egyrészt az is nagyitá, hogy az öreg V. álnevet vett föl. Hugó tehát nemsokára felhagyott a kereséssel. Szomorú helyzete nyomasztólag hatott reá, mert miután pénze elfogyott, barátot sem talált, ki rajta segíteni hajlandó lett volna, sőt mi több, mindenütt jobbára csak lenézést és tartózkodást tapasztalt maga iránt.

Rendkívüli, kétségbeeséssel határos benyomást tett reá, midőn egy alkalommal ismerőseinek egyike alamizsnával kinálá; teljesen lealázva érzé magát, annyira, hogy mint egy örült, úgy rohant kifelé az óriás városból, odahagyván azt, minden hiú gyönyörei és aljas bűneivel. Teljesen zavart eszmélettel a Dunapar- ton ment Mölch felé. Az emlékek, képzeletek, szemrehányások és átkok egész tömkelegéből, melyek lelkét eltölték, most egyszerre egy fontos kérdés látszott előtte feltűnni, s elméjében fő helyet foglalni,sönmagától kérdé: „nyomorult! mi tevő légy most e világon?“ (Folyt, köv.)

*