Eger - hetilap, 1867
1867-02-28 / 9. szám
66 Miniszteri rendelet az ország valamennyi hatóságaihoz. Alkotmányunk visszaállíttatott. Az alkotmányos szabadságnak legerősebb támasza s legbiztosabb őre a rend; ennek fenntartása tehát épen oly szoros feladata a magyar felelős minisztériumnak, mint az alkotmány megvédése. Oly tárgyak fölött, melyek vagy a törvényhozásnak, vagy a törvényes kormánynak, vagy egyéb más alkotmányos testületeknek köréhez tartoznak, önhatalmával senki nem intézkedhetik ; ha ezt teszi, ha tettleges erővel avatkozik köréhez nem tartozó dolgokba: zavarja a rendet, sérti a törvényt, s bűnt követ el az alkotmány ellen. Ily kihágásnak volna tekintendő a czimerek, jelvények színek és feliratok erőszakos letépése, eltávolítása vagy bemocsko- lása is, miután ezek fölött intézkedni a törvényes kormány feladata. Ugyanazért oda utasítom (czim), hogy e rendeletet közzétenni, a lakosságot ez irányban felvilágosítani, s ha mindemellett is rendzavarások fordulnának elő, azok ellenében a törvényes eszközök alkalmazása mellett kellő szigorral eljárni szíveskedjék. Kelt a magyar királyi minisztériumnak 1867. évi február 23-kán tartott üléséből. Az összes minisztérium nevében Gr. Andrássy Gyula, s. k. miniszter-elnök. B. Wenkheim Béla, s. k. belügyminiszter. Fővárosi tudósítás. Pest, febr. 25. (H. L.) Most, midőn a távirda huzaljai a haza minden tájaira röpítik az ország fővárosából az egyre-másra toluló örömhíreket, a fővárosnak méltán oly szerep jutott, mely élettörténetében kétségkívül forduló-pontot képez. A főváros most a gyúpont, Béesböl . ide gyűlnek össze a sugarak, melyek alkotmányos életünket a 1 haza földjéből, gyüléstermeiből fölcsiráztatják, s az országházá- j nak teremében végbement örömteli eseményeket úgyszólván ne- i hány pillanat alatt lelkesülten beszélik el északnak úgy, mint délnek. Múlt levelemben az idő rövidsége megfosztott azon szerencsétől, hogy tolmácsolója lehessek azon öröm kifejezésének, melylyel a felelős magyar miniszterelnök kineveztetését az ország fővárosa fogadta, azokra pedig már most visszatérni fölösleges volna, miután a napilapok szorgalmas munkatársai ebben sokkal megelőztek; de különben sem volna most szükség erre, miután jóformán minden óra, minden perez meghozza most a maga gyümölcseit. A szombaton, febr. 23-án tartott országgyűlés történetét a nemzet Cliója aranyos betűkkel fogja följegyezni lapjaira; a felelős magyar minisztérium kineveztetett. Egy legmagasb kir. kézirat egyenkint jelöli meg azon neveket, melyektől az ország alkotmányos jogainak helyreállítását, a közigazgatás megkönnyebbítését, az ipar és kereskedelem fölvirágoztatását, az egész haza boldogságát várja. Ez természetesen nem egy perez, vagy nap müve lesz, sok kinövést keilend a haza emez újabb kertészeinek lemetszeniük, sok sajgó sebet behegeszteniök, ehhez idő kell, — de hisz mi megtanultunk már tűrni, saját szenvedéseink árán sajátitánk el egy erényt, melynek neve türelem, várakozás. Hazánk nagy fia, Deák Fe- rencz Lévay püspök üdvözlő beszédére is azt feleié, hogy a növény, melyet nagy fáradsággal kikelteniök sikerült, még gyenge, s óvakodjék a nemzet e lassankint fejlődő fát megrázni, nehogy a lehulló gyümölcs fanyarsága újólag megkeserítse azon arezo- kat, melyeken csak önelégült mosolynak van helye. Hazánk jelen állapotában kétségkívül ez a legjózanabb politika, melyet a kormány élén álló férfiaknak követni szent kötelességük, és úgy j látszik, államéletünkben csakugyan e politika vergődik uralomra. I Legalább Tisza pártjának és pártközlönyének a „Hon“-nak ma- I gatartása újabb időben szintén erről tanúskodik; Jókai szin-4 T Á R P—hoz. Mig ragyogva fénylik a nap Boldogságod tiszta egén: Nem bánom, ha feleded is, Hogy a világon vagyok én ! De ha egykor elborulna, Homályossá lenne talán . . . — Mentsen meg az Isten tőle — Akkor — akkor . . . számolj reám! Kürhy Jenő. A homályos ház. (Folytatás). III. Egy fölfedezés. Másnap Mandel Jakabot ismét könyvtárában találjuk. Csak most távozott tőle az orvos Starbat, ki tudatá vele, hogy Alva sokkal jobban érzi magát. Sokáig forgatta még az előtte fekvő lapokat, mig végre — mintha érzelmeit nem bírná fékezni, fölugrott. A beteg szobájába lopózott, hol csupán a négert találta a beteg körül foglalatoskodva. — Alva aludt. — Hogy van a szegény ifjú ? — kérdé tettetett részvéttel. — Az orvos azt mondja, hogy jobban van; de kétlem; mert igen gyönge. Mindössze is nem látszik annyit szenvedni, mint előbb. Félek, hogy ez a halál hírnöke. — De hallgass csak! mondá Mandel figyelő tekintettel — bizonyára a lovak. Igen, igen, már előbb is hallottam. Legjobb lovam elesett, hátha a többire kerül a sor. Menj le Simon. Én itt C Z A. {*foglak várni. — Az öreg szolga elsietett, s Mandel egyedül maradt mostohafiával. Figyelmesen nézte az alvó halvány arczát, de a részvét minden jele nélkül. Hirtelen elővett egyet az asztalon álló csészék közöl, s egy üvegcséből, melyet magával hozott, fehér folyadékot öntött abba. E pillanatban zajt hallott, a beteg nagyot lélekzett, s midőn Mandel az üvegcsét ismét elrejté, belépett az öreg néger, jelentvén, hogy a lovak egészen nyugodtak. Következő reggel Alvának nagy étvágya volt, s elég erősnek érezte magát, hogy az ágyban felülhessen, — sőt fölkelt, s az ablakhoz ült, a friss reggeli levegőt élvezni. Simon a szobába rohant, s az ajtót bezárta maga után. — Sebesen az ágyba! — kiáltá — ne kérdezze miért. Itt az orvos. Oh ha mindent tudna uram, bizonyára azt tenné, mit mondok — De hát miért ne lássa az orvos, hogy jobban vagyok? A néger nem felelt, hanem megragadta karjait, s az ágyba nyomta. E pillanatban lépett be az orvos. Az izgatottság következtében Alva egészen elgyöngült, s úgy nézett ki, mint nehéz be - teg, — szemeit lezárta, és a lélekzetet igen nehezen szedte. Az orvos fejét rázta. S minthogy a beteget az elöbbeni állapotba visszavetve látta, új gyógyszereket rendelt neki, Simonnak pedig a legnagyobb éberséget köté lelkére. Alig távozott az orvos, s Alva rögtön kényszerité az öreg szolgát, hogy födözze fel neki, mit oly soká elhallgatott. Itt elbeszélte a néger, hogy a mostohaatya — valahányszor a beteget meglátogatta — gyógyszereibe öntött valamit, de ő az orvosságot kiöntötte, mert mást nem akarhatott az apa, mint őt meg- ' mérgezni. 1 — Ez embernek útjában vagyok. Nem Alice itt az egyedüli | ok — gondolta Alva, midőn ijedtségéből magához tért. — Pénz I nek kell kezei közt lenni, mi törvényesen engem illetne; hisz • atyám az alabamai kereskedők egyik leggazdagabbja volt! — Én is igy gondolkozom, mert midőn Mandel a kegyed
