Eger - hetilap, 1867
1867-09-26 / 39. szám
317 pénz, ez pediglelke a jólétnek , — és ez úgy is van kétségkívül. De emlékezzünk csak vissza amaz 1843-ik évre, midőn 42 krért adtunk egy pozsonyi mérő rozsot, és 1 frt 20 krért ugyanannyi búzát; emlékezzünk csak vissza, hogy mostanában 3—4 annyi ára van, és pedig átalában véve nem igen kevesebb termésünk, sőt hajói emlékezem, holdankint még annyival több, amennyivel értelmesebben és szorgalmasabban kezeljük földeinket, vagy a mennyiben némely legelőket feltörettünk. Emlékezzünk csak vissza, hogy 3—4-szeres a föld értéke és a haszonbér; hogy 2—3-szoros ára van a marhának, szénának, szalonnának, fának sat. Emlékezzünk vissza csak, hogy most 3 annyit fizetünk a napszámosnak, a fuvarosnak, a mesterembernek és a boltosnak. Hja barátom! de ám most minden drága — kiáltoznak sokan — a lovak, az öltözékek, a kelme, a szűr, a guba, a kocsi, a bútorzat, sőt a divat igénye tiz annyi és szükségletünk igényeinkkel arányos! Igen ám, de ha aránylagosak szükségleteink az igényekkel, kevesbítsük igényeinket, és megkevesbülnek szükségeink, panaszaink ; legyünk önállók Ízlésben, öltözetben és mindenféle igényekben ; alkalmazzuk igényeinket nem egymáshoz, hanem egyenkint összes szegénységünkhöz, ipartalanságunkhoz, és érezni fogjuk, hogy pénzünk sokkal több van, mint elég, bogy a „pénzhiány“ nem „szegénység,“ hanem szegénység az igények égető vágya, az oktalan pénzszomj, az ipartalan kényeleuivágy, a tétlen dicsvágy és mindenekfölött a roszakaratu „egymás fölé kerekedés.“ Most 6, 10, 20 krt kivetni közönséges szokás, holott 15—20 év előtt egy-egy kisebb s nagyobb napszámot fizettünk ennyi pénzzel, ... s ha tömegben nem találkozik 5—6 kamatos pénz, ha most nem halljuk országszerte fölemlegetni, ennek ennyi, annak annyi pénze van, oka, mert ezelőtt a „pénzes“ emberek in- 1 gyen szolgálatokat igényeltek a pénztelenektől, sőt örülnie kellett a szegénynek, ha szolgálhatott ; most pedig pénzesnek, úriembernek síb. nevezzük csak azt, ki pénzeit jól szétosztogatja, sőt reá sem ügyelünk, ha ezt nem teszi . . . Hajdan a pénz egyeseknél hevert leginkább, most szétoszlott ezerek meg ezerek között, tudniillik mindazok közt, kik azt megkeresni illetlennek nem tartják . . . Hajdan nemnemesi életmódnak tartatott, „pénzt érdemelni“ . . Emlékezünk-e, mennyien kisebbiték a nagy Széchenyi Istvánt, midőn egy „Világiért, egy „Hiteléért sat. pénzt fogadott el? Most, igaz, még mindig legkevesb költenivalója van a „költőnek,“ legkevesebbet szerezhet a „szerző,“ és legtöbbet vesz be a „kiadó“ . . de el kell ismernünk, hogy a magyar nemzet és különösen a nép 10—20 annyit ad irodalomra, mint 15—20 év előtt, mi pedig igen ismerjük a „pénzességnek“ és különösen ama pénz megoszlásnak okát, miszerint az egyesek nagy vasas ládáiból a kisebb birtokosok zsíros zsacskóiba szivárgott át.... és minthogy szerepelni megszűnt, sokan azt vélik, hogy végképen eltűnt! Igenis! a pénz nem semmisült meg, csak megoszlott. Megoszlott az azt keresők kezei közt, és cseppekkint hullván szét e nagy hazában, bizonyos átszivárgás után bizonyos helyeken bizonyos gytiíhelyeket képez, a honnan aztán forrásként tör elő, hogy enyhítse a szomjazók égető vágyait. Ámde mint a vizforrásokat, oly kemény sziklarétegek fedezik eme gyiilhelyeket,... nehéz ezeknek napvilágra hozatala, és a szomjat nem oltják el csak pillanatra,... a felhasznált cseppeket pedig 30—60 százalékos kamatokkal igénylik visszafizettetni... Ama cseppek pedig veritékcseppek: a munkás-osztály, a kis birtokosok verítékéé! Akarjuk-e, hogy ezek ne ama kérges sziklák alatt gyülje„Bolond!" kiáltá a király, vigyázz magadra, s ne bo- szants.“ Angely egy spékelőttit vett föl az asztalról, s mintha kard lett volna, állásba helyezé magát. „Én nem félek tőled, Lajos, mondá, — jer, ha mersz.“ Angelynek volt ama kizárólagos joga, mindent megmondani a királynak; ő több volt, mint udvari bolond: ő a király bizalmas barátja volt. „Magyarázd ki hát magad, bolond ; de hamar.“ „Lajos, mondá a bolond, te, ki Lajos az igazságosnak hivatol, mert esetleg a mérleg-csillagjegy alatt születtél, mutasd meg, hogy méltó vagy e névre. Tegnap te, ki Francziaország és Navarra királya vagy, azt a Dyomoruságot követted el, bogy e szegény két zenésznek fizetéséből levontad a felét; már a ki csak felét kapja be fizetésének, az bizonyos, hogy csak félig ruház- kodhatik, s ha te ezen illetlen ruházat végett valakivel veszekedni akarsz, akkor veszekedjél velem, mert én adtam nekik e tanácsot. „Az egy bolond tanácsa volt,“ kiáltá Lajos. „Mindegy, a tanács eredményre számol.“ „Jól van, jól, mondá Lajos, hát megfizetem az egész illetéket.“ „Úgy Lajoskám, úgy! No most köszönjétek meg a királynak kegyességét.“ A két zenész meghajtá magát, s újra hozzálátott a munkához. A király ekkor körülnézett, hogy mikép foly a spékelés. A király környezete vetélkedve spékelt, s a király elégül- ten mosolygott. Pedig ez ritka dolog volt ám, mert Lajos egy évben sem nevetett kétszer, s két hónapban egyszer mosolygott. Hirtelen Baradas-ra esett a szeme. Ez volt a király legkedvesebb apródja; ez költé föl, s altatá el a királyt, ez játszott vele, szóval, a király egy perczig sem lehetett el nélküle. Baradas egy támlányban kényelmesen bintázta magát, s valami dalt dúdolt fogai közt. „Baradas, hát te miért nem spékelsz?" kérdé a király. „Hát csak azért, sire, mert az én kezeim tiszták, s nem akarom bepiszkolni; azután én nem szeretem a hússzagot, az mészárosnak való, én illatszert szeretek.“ „No itt van egy illatszer,“ mondá XIII. Lajos, egy illatszer- üvegcsét huzva ki zsebéből. „Mi van benne ?“ kérdé Baradas. „Eau de Naffe!“ „Jól tudja, sire, hogy én az ön eau de Naffe-ját utálom.“ Á király ennek daczára Baradashoz közeledett, s az üvegcséből nehány cseppet Baradas szemei közé öntött. Hirtelen mint villám ugrott fel a kedvencz apród, a királyra veté magát, s kicsavarva kezéből az üveget, a földre dobá, hogy ezer darabra tört össze. „Ah! uraim, mondá a király elhalványulva, mit tennének önök, ha egy apród ezt csinálná önökkel, a mit ez a ficzkó velem tett?“ A rémület mindenkinek nyelvét lekötve tartá. Csak a tábornok Bassompierre nem hallgatott. „Én megkorbácsoltatnám,“ feleié. „Ön megkorbácsoltatná ?“ kiáltá Baradas, s kihúzva a király jelenlétében kardját, a tábornokra rohant. Guise és Angon- léme herczeg alig tarthaták vissza. „Uram, mondá a tábornok, tudja-e ön, hogy a ki a király jelenlétében kardot húz, annak a törvény kezét levágatni parancsolja? De minthogy ön megérdemli a leczkét, hát majd megtanítom én önt. Georges, egy spékelőtüt ide! így. No már most bocsássák el, uraim, hadd jöjön Baradas ur !“ Baradast elbocsáták, ki a király intése daczára tajtékzó dühhel rohant Bassompierre tábornokra. A tábornok igen ügyes vívó lévén, nagy gyakorlottsággal kerülé ki a kegyencz csapásait, s felhasználva az első rést, odaugrott Baradashoz, s vállába szúrta a spékelőtüt, úgy hogy ez benne maradt. „így, kedves fiacskám, mondá a tábornok, ez épen annyit ér, mint a korbács, legalább egyideig meg fog rá emlékezni, hogy kell a király jelenlétében önmagáról megfeledkezni.“ Amint a király a kegyencz vállából megláttaelöbugygyan- ni a vért, fájdalmasan sikoltott fel. „Bassompierre, mondá a király, ön ne mutassa többé magát előttünk!“ A tábornok kalapját vévé. „Sire, mondá, én ezen ítéletet fölebbezem.“ „Kihez?" „A törvényhez s az igazsághoz!“ S mig a király orvosát kiáltá elé, a tábornok magasra emelt fővel hagyá el a termet, fogai között mormogva: „Ez a gyáva király volna a hős IV. Henrik fia? — Ah! azt még gondolni sem keil!“ B. J. *
