Eger - hetilap, 1867

1867-01-03 / 1. szám

4 szövetséget kötött Francziaországgal. Ricasoli e szövetség fölté­teléül azt akarta kikötni, hogy Napoleon császár Róma birtokát biztosítsa Olaszországnak; de a király — úgymond a „Monde“ — szent borzalmat érez a capitolium iránt, melyhez oly közel fek­szik a tarpéji kőszirt. Tonello küldetésének a „Monde“ római le­velezője szerint csak fél sikere lesz a vallásos téren, politikai te­kintetben pedig minden megoldás lehetetlen. — A „Giornale di Roma“ szerint, ezideig 53,750,000 frank gytilt össze Péteríillérekben. — Mint Rómából Írják, a pápa azon szavazatnak az olasz parliament általi megsemmisittetését sürgeti, mely által Ró­ma az olasz királyság fővárosául nyilváníttatott. — A „France“ megerősíti azon hírt, hogy a pápai kor­mány egy pár hét óta municipalis reformterv kidolgozásával fog­lalkozik. Oi •oszország. A szent-pétervári lap meghazudtolja a gács- országi lapok azon állítását, hogy Gácsország határai orosz csa­patok által fenyegettetnek, hozzátévén, hogy ezen állítással el­lenkezőleg, a lengyelországi csapatok valóságos béke-lábi lét­számra szállíttattak le: — Szép, szép! de azért ne nagyon higy- jünk a szent-pétervári hivatalos lapnak, szép szavai aligha egyebek mézesmadzagnál. Németország. Mint a „Corr. Havas“-nak Berlinből írják, az észak-német szövetség részérei alkotmányterv azt javasolja, hogy a szövetségi sereg létszáma béke időben a népesség 1 pere emeltessék. A szövetség 29 millió lakosból állván, 295,090 főnyi sereggel fog bírni, mi 98,400 főnyi évi ujonezozást teend föl. A porosz rendszer szerint a szolgálat a zászló alatt 3, s tartaléknál 4 évig tartand. A tartalékbeli katonák a hadügyminister rendel­kezése alatt maradnak. E szerint Poroszországnak mintegy 650000 főnyi serege lesz, a landwehrt nem számítva ide. Az el­ső kiállítási landwehrnél a szolgálati kötelezettség 5 évre terjed. A békelétszámhoz hozzátévén az 5 évi landwehrt, mindegyiket 98,300 fővel, az összes sereg 1,218,000 főből állana; nem szá­mítva ide a második kiállítási landwehrt, mely zászló alá hi­vathatok. — A „Journ. des Déb.“-ban is találunk egy érdekes közlést.- Ez az újon alkotandó szövetségtanácsról szól. Szerinte Porosz- ország 17, Szászország 4, Mecklenburg, Oldenburg és Braunsch­; weig 2--2, a többi államok pedig egyenkint 1 szavazattal fog­nak bírni. A döntő végzések szavazattöbséggel fognak hozatni. E közlést a „Köln. Ztg. is jól értesiiltnek nevezi, s hozzáteszi még kiegészitöleg, hogy alkotmányváltoztatásokra a szavaza­tok két harmadrésze szükséges. Űjjmutatásokat ad aztán arra nézve, hogy a vámokon kívül még bizonyos más adóknak is con- centráltatni kell. E jövedelmek azonban még mind nem lesznek elégségesek a hadsereg, tengerészet, diplomatia és consulatus j stb. költségeit födözni. Hol a bevételek nem elegendők, matricu- laris pótlék leend szükséges. A meghatalmazottak azonban ke- vésbbé foglalkoznak ez ügyek elintézésével, mint inkább csak a szövetségi hadsereg kérdésével. — München, decz. 31. A király elfogadta b. Pfordten minisz­ter lemondását. Utódává Hohenlohe hg. neveztetett ki. Lengyelország. Azon körülmény, hogy a pápai szék és Oroszország közt a diplomatiai viszonyok megszakittattak, és hogy ennek következtében a pétervári cabinet felmondotta a Rómával 1847 ben kötött coneordatumot, mély és igen fájdalmas benyomást okozott a katholikus lengyel királyságban, hol attól tartanak, hugy az orosz kormány most már erőszakosan behozza a görög vallást Lengyelországba, mely czél elérése végett egyébiránt a katholikus lelkészek üldöztetése és számos görög egyház építése által már a concordatum alatt tetemes előmunká­latok történtek. Hogy az orosz kormány e kihívó lépése nem fog komoly összeütközések nélkül véghez mehetni, azon senki sem kételkedhetik, ki a lengyelek mély vallási érzületét ismeri. Lub­lin kormányzóságában, mint hallani, az orosz tisztviselők ismét telve kijelenték, hogy végre elérkezett az időpont, midőn Len­gyelország vallásilag és politikailag Oroszországba olvasztatik. Aggodalommal követtem őt, s csak jelentékeny távolban érhettem utol, midőn az örvény szélén ismét megállt. Egy mély sziklaöbölbe pillantottam le, mely a folyam futásában égj hirte- leni kanyarulat által képződött, s melyben egy örvény borzasztó erővel dühöngött. De arczom elhalványult e látványra, mert egyenesen, mintha még életben lett volna, de a viz által örökös körben forgatva, állt az örvény közepén az elveszett Leksho alakja! Alig mertem hinni szemeimnek, midőn a vidor fiút, kinek ke­délyes nevetését még nehány perez előtt hallottam, ama kísérte­ties alakban fölismerém. Tudtam ugyan, hogy hasonló tünemé­nyeket a Niagara-zuhatag örvényeiben is láttak, de én magam ily vérfagyasztó jelenetet még sohasem láttam , — s majd meg­állt a vér ereimben, midőn oda tekintettem. A közben Chechegva csendesen, hallgatva és elmélyedve ült, félig térdelve a havon, s több óra hosszat legkisebb mozdulatot sem tett. A jéghideg szél erősen fújt, de ö azt nem érezte; az est beköszöntött dermesztő hidegével, de ö észre sem látszott azt venni, és meg sem mozdult. Végre magam voltam kénytelen tüzet rakni, hogy a bennünket körülvevő sötétséget elűzzem, és a megfagyás ellen védve legyünk. A következő nap első sugarai még mindig láttatták velünk a rémitő alakot, mely az örvényben forgott, és Chechegva újólag elkezdte virasztását. Tudtam , hogy minden eltűnő óra növeli az indián fájdalmát, s az én reményemet, fivéremet még életben lát­hatni , mindinkább megfosztja a valószínűségtől; de nem voltam képes, a lesújtott apát a látványtól elvonni, bármily szörnyű volt is az. Harmadnap reggel végre nem volt többé látható a halott az örvényben. Ekkor Cchechegva hallgatva felállt, hogy az uta­zást folytassuk, s midőn előttem ment, lépése ép oly szilárd, és tartása ép oly büszke volt, mintha a szegény Leksho még min­dig velünk volna. Midőn azonban megálltunk, észrevettem, hogy képének fölső része egészen be volt mázolva feketére, mely szin az indiánoknál is a gyászt jelképezi; s midőn este tanyát ütöt­tünk, egy ünnepélyes éneket kezdett, az utolsó adót, melyet a vö­rösbora elhunyt kedveseinek hozni szokott, hogy a meghaltnak erényeit, és az élőnek búbánatát leírja; végre az; 'ö indián szilárdsága is megtört, s fejét némán térdére hajtá. Szomorú mulatság volt, ezen, búbánattól megtört indiánnal egyedül utazni a különben is szomorú vadonban; ö ugyan kala­uzszerepét lelkiismeretesen betöltötte, de soha egy szót sem szólt, kivéve, midőn este a tűz mellett gyászénekét újra elkezdte. Egye­düli vigasztalásom az volt, hogy a vándorlásnak már vége felé kellett közeledni, s már számláltam magamban a még hátralevő napokat, midőn egy nap reggelén ismét hangos zúgás ütötte meg fülemet. Megijedtem , mert attól tartók, hogy egy második erdei folyam áll utunkban; de nincs szó leírni, mit éreztem, midőn egy félórai menet után ama mélység szélére értünk, melyet négy nap­pal azelőtt elhagytunk. Chechegvára tekinték, ki nyugodtan állt ott, s csak most vettem észre, hogy szemei vadul tévedeztek , s hogy vonásainak büszke kifejezése tehetetlen ürességnek adott helyet. A kiállt ijedség és fájdalom kétségtelenül megzavarták a boldogtalan apa eszét, s ő, azon sötét gondolat által vezettetve, hogy gyermekét az örvényben még egyszer láthassa, oda visszatért. Ez borzasztó fölfedezés volt. Az ö kalauzolására többé nem bírhattam magam, s tehát e vadonban elveszettnek hihettem ma­gamat. Számos példa jutott eszembe, hogy emberek, hasonló kö­rülmények közt hetekig és hónapokig barangoltak, s végre oda­vesztek, és én most, a vidék teljes ismeretlensége mellett, hasonló sorsra el lehettem készülve. A következő egész éjt a ttiz mellett ülve töltém, menekvési mód fölött gondolkozva, és napkeltekor fölkeltettem a félig szu­nyadó indiánt, s tervem kivételéhez fogtam. Elhatároztam, foly­vást egyenes keleti irányban vádorolni, s magamat földrajzi is­mereteim s a fák és moh növése által vezettetni, azon remény­ben, hogy végre oly útra akadok, mely a gyarmathoz vezet. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom