Eger - hetilap, 1866
1866-02-15 / 7. szám
56 Már jóval az ülés kezdete előtt, míg a képviselők nagy része az akadémia elnöke,gróf Dessewffy Emilért tartott gyászistenitiszteleten valának, számosán siettek £ hó 8-án a múzeumi épületbe, tanúi akarván lenni a hatásnak és minélelőbb óhajtván hallani ama felirati javaslatot, melyet hazai viszonyainknak ily elhatározó és sokat Ígérő con- stellatiói közepette, a nemzet választottjai jónak, helyesnek, törvényszerűnek és czélra vezetőnek találnak. Mind ez, mind pedig azon körülmény, hogy a felirati javaslatot az utczákon árulgató hordárok annyira jó vásárt csináltak, hogy olykor saját szakállukra az árt is fölemelni és némely helyen plane 20 krajczárért is árulgatni előnyösnek találták, csak azon élénk érdekeltség mellett bizonyít, melylyel a nagy közönség1,hazai ügyeink rendezését, függő közjogi kérdéseink megoldását, és az országgyűlés működését kiséri. Most mindenki a felirati javaslatról beszél, és egyéni felfogása s véleménye szerint majd bírálja, majd dicséri és magasztalja. Egyik hosszúnak, a másik rövidnek találja; ennek ismét nem tetszik a polemizáló hang, mig a másik erősen akarja vitatni, hogy bizony még hosszasabban is kellett volna a megyei autonómiát stb. fejtegetni. A haza szeretetében keresendő-e ez érdekeltség gyökere, vagy pedig a követi igazolásoknál tanúsított eljárás szoktatta-e a nagy közönséget a birálgatáshoz ? nem keressük és nem vitatjuk; hanem örvendünk azon, hogy a közönség ily éber figyelemmel és érdekeltséggel van, mert ez a képviselőház tájékozására is biztos kalauzul szolgálhat. Midőn Csengery Antal, a válaszfelirati bizottmány előadja, az emelvényre lépett, mély csend lön, és fokozódó érdekeltség s helyeslés között olvasó fel a felirati javaslatot, melyet a t. olvasók e lap mai számához mellékelve vesznek. Némelyek napi rendre kitűzését már pár nap múlva óhajtották volna, a többség ellenben hosszasabb időt óhajtott a megfontolásra, azért az ülés f. hó 15-ig elhalasztatott. A lapok többnyire elismerőleg szólnak e javaslatról; a hang loyalitását a bécsi centralista lapok is kénytelenek elismerni és dicsérni. A „Wiener Abendpost“ hivatalos közlöny hosszasabb czikket szentel annak, melyben ismerteti, s bár teljesen méltányolja a hangot, melyen az szól; mindamellett indíttatva érzi magát, már most kijelenteni, „hogy a felelős minisztérium és a megyék visszaállításának követelménye túlmegy az elérhető dolgok mértékén.“ Mások ellenben, nevezetesen a „Pester Lloyd“ mai rendkívüli lapja is, azon véleményt táplálják, lxogv a korona mégis hajlandó lesz az 1848-iki törvények szükségelt revisiója és a koronázás előtt is legalább a miniszterelnököt és a belügyminisztert kinevezni. Bizonyos irányban nem kevés megrovásokra ad alkal- I mat, hogy a főrendi tábla ebbeli jogával akar élni, és kü- | lön feliratot szándékozik adni. Ez iránt már 10-én egy kisebb körű, ma 11 órakor pedig tágasb értekezlet tartatott, A R C Z A. Liliom és vérpad. — Kép a franczia forradalomból. — Éj volt. A notredame-i toronyban épen most ütötte el a tizenegyet. Egy köpenybe burkult sötét alak sietve haladt a Saint- Honoré-i utczán át a Rivoli-utczába. Ez utczában nem messze a városháztól állott az időben egy háromemeletes ház, mely sötét, komor kinézésével s barna falaival valami rósz hatást idézett elő a szemlélőben. E házban lakott Fouquier-Tainville, a rémuralom alatti közvádló. Az elitélendök s halálra szántak vádját ö készité el, ő olvasá föl a forradalmi törvényszék előtt; szóval, ő élet és halál ura volt, ki az aristokratákat, vagyja gyanús és a forradalom romboló eljárását ellenző egyéneket kémei által kikutatta, bevádolta, s mint a forradalom ellenségeit, kivégeztette. O Robespi- errenek nélkülözhetlen eszköze, jobb keze volt: ő vérebeivel tartotta a hajtóvadászatot, s midőn a vad, az áldozat kézre került, akkor Robespierre, másik kezével, a bakóval, sújtott. Az idegen csengetésére az ajtó kinyílt, s az ama biztossággal haladt föl a lépcsőkön, mely ez épületbeni otthonosságot áruiá el. Az előszobába érve, egy ott álló inas készséggel tárá föl a terem ajtaját. Az idegen belépett. A teremben egy középkorú férfiú járkált föl s alá. Vonásainak vad kifejezése s szemeinek baljóslatú villogása azonnal föl- ismerteték benne a halál ügyvédét, a rettegett közvádlót. Kezében levelet tartott, melybe olykor egy futó pillantást vetett, s mindannyiszor ördögi mosoly ült ki vonásaira. Egész lénye elá- rulá a harczot, mely elméjében dúlt. „Vatrin, Vatrin — mormogá olykor — e név oly ismeretes előttem.“ Erre Íróasztalához lépett, s egy nevekkel beirt könyvet véve elő, abban sokáig keresett valamit. „Megvan! — kiálta föl,s fenhangon olvasá: „Vatrin: állása: nyugalmazott őrnagy ; lakhelye: Verdun; érzelme: köztársaságellenes; dühös aristakrata, és Özvegy.“ A kinek — tévé hozzá Fouquier-Tainville — három csodaszép leánya van, amint a levélből olvastam. Hohó, őrnagy ur! ön oly udvariatlan volt, s még be sem mutatá nekem az aristokratiae szép rózsáit. Pedig a sok embervér gőzétől már szaglásom is’eltompult, s jól esnék egy kis üde rózsaillat. Ha, ha, ha! Szegény őrnagy! no ne félj, nem sokáig leszesz özvegy, majd összeházasitlak én azzal a derék özvegy- asszonynyal, kit úgy hívnak hogy: guillotine. Hacsak — hacsak — folytatá elgondolkozva. E pillanatban lépett be az idegen. Fouquier-Tainville a léptek zajára fölrezzenve gondolataiból, sietett az érkező elé, s vele szívélyesen szorita kezet. A tigris és hyéna találkoztak egymással. „Jó estét Fouquier !“ mondá az idegen, ledobva köpenyét s a pattogó tüzti kandalló előtt egy támlányra dobta magát. „Atkozott hűvös éj van, szinte átfáztam.“ „Minek köszönhetem e késő látogatást?“ kérdé Fouquier. „Sürgős és igen fontos ügynek, barátom. A közbiztosság, bizottmány rendeletét hozom.“ „S miben lehetek a bizottmány szolgálatára? „A nép — válaszold az idegen — unatkozni kezd. Többé mi gyönyört sem talál egyesek kivégeztetésében. Elfásult érzékeit nagyobbszerü látványokkal kell felvillanyoznunk.“ *) „A legördült fők iszonya még nem elég? Még több vér kell?“ kérdé Fouquier. „Több, több. S azért úgy intézkedjél barátom a vádak szerkesztésével, hogy ezentúl naponkint százötven fő gördüljön le." **) Fouquier tagjait a borzadály merevité meg. „Borzasztó, borzasztó! A Szajna kiárad a vértől, a temetőkben már nem fér a sok hulla, a bakók elfáradtak véres mtité- teikben, s a nép mégis vért kíván.“ *) Történeti. **) Szóról szóra. Lásd Lamartine : Girondiak történ. 5. kötet, 56 fej. T|
