Eger - hetilap, 1866

1866-11-01 / 44. szám

363

uralkodását nem pártolta, — ellenkezőleg nem hiányzanak példák minden korból egész napjainkig, hogy a haza közjoga érdekében mindig a nemzettel érzett és tartott. Ha olykor egyesek netalán véleménynyel vagy tanácscsal léptek föl, mely a közönség ismert irányától eltért, — ezek épen egyesek voltak, milyenek egy osztályban sem hiányzottak. S ezek közt is a legtöbben tették ezt jóakaratból, nehéz időkben, nem hogy ártanának, hanem hogy segítségére legyenek a nemzetnek, melynek életét és fejlődését vélekedésük szerint az általok terveit módon legjobban hitték biztosíthatónak. Hallottunk ugyan a mily ildomtalan épen oly illetlen nyilatkozatokat, melyek a haza legujabbi erkölcsi győzelmét, — mely az egész nemzetnek érdeme, egyes felekezeteknek szeretnék tulajdonítani; feledvén, hogy ha specialis vallásfelekezeti küzdelmeiknek volt némi sikere, azért volt, mert a közvélemény, mert maga, a létező törvényeket mindig tiszteletben tartó kath- papság is támogatta őket ezen küzdelmekben. A lelkesedés, mely ügyök mellett nyilatkozott, más központból indult volt ki, s már egészen kész is volt, midőn a debreczeni s eperjesi beszédek tartattak. Az eszmék, melyek e lelkesedést gyújtották , nem felekezeti, hanem átalános hazafiui érdekkel és értékkel birtak. Ezt feledni, és feledtetni akarni, legszelídebben szólva, háladatlan, történeti hiba. -- íme tehát a papság reactionarius szerepe nagyban: védeni a hazát, oltalmazni a nemzetet, megtartani a törvényt! Ha aztán e három nagy elv korlátáin belől némely egyes kérdésekben vannak nézetei, melyek hazafi- társai nézeteitől eltérnek, tisztelni kell a vélemény-szabadságot, — bizonyára erkölcstelenitö politika az, mely hamindjárt csak er kölcsi terrorismus által is oda akarja vinni a dolgot, hogy egyesek vagy testületek mondjanak le a lelkismeretről. A ki mindenre igent mond, az bizonyára nem valami nagyravaló ember; s a társadalomban, melyben nincsenek csalódások, kevés az élet, és sok az unalom.

Azok a „gyűlöletes“ valiásegyházi kérdések , melyek miatt legtöbb neheztelés van, sem oly hiábavalók, a mint némely materialisták vélik. Legalább nolle-velle kényszerítik a közönséget,hogy magasabb lelki élet azon eszméivel is foglalkozzék olykor-olykor, melyekkel a mindennapi élet szórakoztató feladatai közt vajmi keveset szokott gondolni, és a melyek mégis az ember egész életére oly nagy befolyással vannak! Tartsuk csak magunkat ezen ügyek megvitatásánál szorosan a kérdéshez; vitassuk ezt meg elvek szerint, kerüljük a criminatiókat — és szándok-gyanusitá- sokat; s bizonyára ezen súrlódások is nem csak hogy elvesztik i a gyülölöletességet, melylyel rendszerint járni szoktak, hanem még épületesekké is válhatnak. Jót akarunk mindannyian; úgy j kttzdjünk tehát a jóért, hogy küzdelmeink csak is ezt eredmé- í nyezzék és ne egyebet.

Azon igen problematikus hátrány, melylyel némelyek elöálla- | nak, mintha a fekvő birtok egy részének „holt k é z b e n i“ reke- I dése, vagyis a közforgalomból kizárása a szerezni képes egyesek | jogainak és jólétének praejudicálna, figyelmet sem érdemel. A bir- ' tok egy részének ilyetén lekötöttsége valamint nem teszi az angol társadalomnak az ö leggyarlóbbik oldalát, úgy annak korlátlan mozgósítása a francziának bizonyára az ö legerösebbikét. Nálunk még igen sok idő kell hozzá, hogy a birtokszerzés vetélkedés I tárgya legyen, s igy ingó értékkel való kicserélése az elveszte- ; getés s pazarlás bélyegét ne viselje magán. Az államjavak meg- kisérlett eladása eredményre nem vezetett. Es széttörni a clerus | országos nemzeti egységét, tájfractiokra robbantani egységes I hazafiui érzületét, s ezen kiszámithaílan horderejű erkölcsi kárt | azon anyagi veszteségen vásárolni meg, hogy az egyházi javakat í oly tőkéért tékozoltuk el, melynek kamatjaiból még a cultus-költ- j ségek sem kerülnének ki, — ez, gondolom, oly ész- és politika-ellenes művelet fogna lenni, melyet az egyház legelszántabb ellenenincs fa, nincs egy fűszál sem ; mindössze egy kis erőd van rajta j a rugdalózó foglyok ideiglenes börtönéül.

Áthaladva a földszoroson, az igazgató figyelmeztetett két torlaszra s két örbázra, melyek után két vonalban a vérebek apró fülkéi következtek. E szerint a foglyok kettős őrizettel vannak körülvéve: az egyik emberekből, a másik ebekből áll. Hát még a sziget! Itt miuden lépésnél örlakot s kutyaólat láttam. A sziget közepén emelkedik az erőd, magas falával s kettős, mély sánczával. Meg nem állhattam, hogy ne kérdezzem az igazgatót: mire való ennyi fölösleges óvatosság? ő azt felelte:

— A gazficzkók még igy is megszöknek.

Beléptünk az erődbe. Az udvaron egy néger katona sétált, ingben s meztelen lábbal. Majd elnevettem magam. Az ing fölé mindkét vállán egy nagy csomó gyapjú volt varva: ez volt a vállrojt, Fején ellenben rendörsipka volt. Valami tiszt lehetett. Az igazgató elöhivatta vele Balcomb Bertát. Ez szép ifjú volt, ertelmes, büszke arczczal, s kinek homlokán rémitö elhatározás bélyege iilt. Angol könyvben olvastam, mennyire kifakadnak a szerzők a súlyos golyó ellen, melyet a gályarabok vonszolnak. En nem védem a gályarabok súlyos golyóit, de úgy vélem, hogy e kifakadások csak tréfás cnyelgések. Szegény Berta nem cze- pelt golyót maga után : de e helyett elkékült karjai aczélbékök- ba, nyaka pedig rémitö nyakvasba \ olt szorítva.

Az igazgató igen udvariasan megengedte, hogy öt perczig órával kezemben, egyedül beszélhessek az elitélttel. Meg mondtam Balcombnak, hogy anyjától jövök; szemei könyekkel teltek meg. Kérdeztem, ha tehetek-e érte valamit? ő, mintha tagadó és csűggeteg feleletet mondana, vállat vont; (mert az igazgató minden mozdulatát leste) mialatt lassan sugár „Az ég nevére! ártat- [ lan vagyok, s inkább meg akarok halni, mint ily kínzásokat 1

| szenvedni. Ha Ön atyám és anyámnak barátja, tartson készen egy lovat egész éjjel a sziget déli részén levő bokrokban.“

— Meglesz, feleltem én halkan.

Aztán fenhangon folytatám, mivel az igazgató már közeledett :

— Bátorság és türelem !

Megszoritám kezét s elváltunk.

— Fogadok, hogy ártatlanságáról beszélt! mondá az igazgató átfonva karomat. Egy jó gyerek dohányt meg egy üveg rumot kért volna ... ki nem állhatom az ily Ízetlen áldozatokat... Akarja ön látni a helyet, hol JohnSmithet kntyáink'megczirógat- ták? . . oh ezek derék állatok.

— Megczirógatták . . . nemde ez annyit tesz, mint felfala- tott? kérdém.

— Nem egészen ... A négerek megmenték csontvázát . . . Ah! ah! Lelkemre ! John Smith derék egy ficzkó volt. Ismeri ön. a londoni zsebmetszöket ?

Megvallám tudatlanságomat.

— Elég rósz! Legalább mulathatott volna ennek a gazkópénak bámulatos hunczfutságain ... Itt van la!

E szavakkal az igazgató egy újonnan felhányt kis homokdombra mutatott. Ez volt John Smith sirja.

— Sikerült átszöknie a két örházon, folytatá az én igazgatóm. Csak az volt még szegénynek hátra, hogy szárnyakat szerezzen magának, hogy a sánczokon is tullegyen. Egyszer csak a kutyákra bukkant. Az a néger káplár, kit az udvaron látott, épen abban a pillanatban zúzta be fejét, a mint a kutyák két kezét, meg két lábát már felfalták . . . Szegény John! ... Ez legalább nem ölte meg az embert ártatlanságának kiabálásával.

Ez volt a John Smith fölött tartott gyászbeszéd. (Folyt, köv.)