Eger - hetilap, 1866

1866-11-01 / 44. szám

362

lelki körén belől, az oltárnál tartózkodjék. — Legyen, bogy a -dolog igy van: de ebből esak az következik, bogy a papság megmenekülve azon költségektől, melyeket neki politikai hivatása s kötelességei okoztak, csak annál többet forditbatand birtokai, jövedelmeiből azon eredeti czélokra, melyekre azok tulajdonképen alapítva voltak; az pedig csak nem szolgálhat okul egy forrás bedugasztására, mert egy viz-szegény Vidéknek valamivel még több vizet szolgáltat most, mint azelőtt.

De a papság hanyatlott jellemben, tudományban, tekintélyben : alig van némi befolyása. Nem képes tehát megfelelni a rendeltetésnek, melyet az alapítók, öt birtokkal megadományozva, elérni akartak. Súlyos vád, ha igaz! A közelebb lefolyt 17 év nem nyújt támpontokat e vádnak igazolására , — erkölcsi erejének sulyja majd csak akkor tünendik ki, ha ennek kifejtésére az ok és alkalom meglesz. A fenn elősorolt beruházások és alapítványok egyébiránt világosan szólnak, hogy közczélokra ez idő szerint is tudott áldozni. Hanyatlásnak trónok, birodalmak, nemzetek csak úgy vannak alávetve, mint az egyes családok. S az állampolitikai bölcseség azt hozza magával, hogy egyetlen-egy valódi társadalmi erőt se hagyjon elveszni, hanem ápolja azt okosan és gondosan, mig ismét összeszedi magát. Ha létezik ország a világon , melyben a papságnak az egyházin kívül van még más hivatása is betölteni való, úgy ez Magyarország. A politikai nemzetiség egysége legnagyobb részt az ö müve. Birtokai s polgári kitűnő állása által mélyen lévén a magyar államtestbe oltva, érdeke az ország érdekével azonos volt. Egészen természetes dolog tehát, hogy minden ajkú híveinél a családi összetartozás azon érzetét fejtette ki, melyről az ugyanazon-egy haza fiára minden nyelvkülönbség mellett, ráismerni lehet. Említettük már másutt, hogy a prémontreiek hazánkba való telepítésénél árpádházi királyaink hihetőleg ezen momentumra is voltak figyelemmel. S valljon

azok-e a mostani idők, melyekben az egyháznak ezen összetartó actiója már nélkülözhető, vagy legalább kevésbbé jelentékeny volna, mint volt a régi időkben? . . . Úgy hiszszük, s csak kis reflexió kívántatik hozzá, hogy a mit mondunk, azt minden értelmes ember is belássa: miszerint, ha a papság csakugyan hanyatlott, úgy nincs társadalmi erő, melynek fölemelésére magyar államférfiunak annyi gondot kellene fordítania, miut az egyház.

Igen, fogják erre a haladás emberei válaszolni, — csak hogy épen ez az, a mit a kor államférfiai az egyház említett politikai jelentősége mellett sem tehetnek: mert a papság javíthatatlan reactionarius, ki a mai társadalmat kárhoztatja, az zal teljességgel meg nem fér; következőleg erejét nem csak nem szabad nevelni, ellenkezőleg a befolyás minden anyagi eszközei tői kell azt megfosztani, hogy ne legyen kezében fegyver, mely- lyel a haladásnak ellenszegülhessen, s annak a minden polgárosít népek által jóknak talált s törvényhozásilag szentesített vívmányait a lelkismereti béke folytonos háboritásával továbbá is fenyegesse.

Ha a szenvedélyes szólamot a történeti igazság színvonalára leszállítjuk, ezen egész vád oda esik vissza: hogy hazánkban a papság a fenntartás politikáját követte, a nélkül azonban, hogy valaha hazafiui bűnbe keveredett, vagy az alkotmány korlátainak tágítását szenvedélyesen ellenezte volna. A törvényeket, ha egyszer létesültek, soha semmi osztály sem tartotta mégoly pontosan és lelkismeretesen, s nem viseltetetett irányukban annyi tisztelettel, mint a papság. Áldozatokban a haza védelme körül ki sem múlta fölül ... Sajó, Várna, Mohács tanúságot tesznek róla, hogy a veszélyeztetett hon érdekében nem csak megtakarított vagyonát s összegyűjtött kincseit, hanem életét is kész volt feláldozni. A haza ellenségeivel soha nem czimborált, önállásának elnyomására soha senkinek segédkezet nem nyújtott, idegenek

T A R C Z

A fegyencz.

— Ausztráliái történet. —

Három éve lehet, hogy Londonból elindultam. Szándékom volt körülutazni a világot. Hajónk meglehetős utat tett már, s minden jól folyt Sz. Ilona szigetéig; de itt hirtelen oly roszul lettem, hogy kénytelen voltam a szigeten egy angol kereskedő házában keresni ápolást. A vén angol különben enni való kedves ember volt. Neve Balcomb Ödön, s hozzá tehetős egyén. Csak az az egy fájt, hogy e becsületes családot épen akkor egy nagy fájdalom érte, s hogy hajónk még növelte e fajdalmát. Volt az angolnak egy fia, ki derék s reményteljes fiatalember volt, s Londonban lakott. Már régóta nem irt szülőinek, s ezek majdnem kétségbe voltak esve az egyetlen fiú sorsa fölött. Hajónk levelet hozott a bús szülőknek Londonból, melyben jelentik, hogy a fiú nagy vétséget követett el, s ennélfogva Ausztráliába deportál- tatott. Midőn jobban lettem, megígértem e derék embereknek, miszerint mindent megteszek, hogy fiukat megláthassam, s helyzetén könnyithessek. Dolgom volt Ausztrália déli részében, mely angol gyarmat, s hová a fegyenczek szállíttattak. Hogy Ausztráliának e része valami paradicsom volna, arról szó sincs. Az angol kormány mindent elkövet ugyan, hogy Európából oda gyarmatokat küldjön ; újságokban nagy betűkkel hirdeti Ausztrália boldogságát, mint a gyógyszerészek, kik valami tapaszt találtak föl a nátha ellen; könyveket adat ki, melyekben e világrész földje és égalja a legmosolygóbb színekkel festetik, de az igazat megvallva, én egy ausztráliai gyarmatost sem találtam, ki sorsával meg lett volna elégedve. Hanem láttam hajtóvadászatot — nem állatra, hanem ' emberre. A bennszülött feketék azt találták mondani: Sápadt em- •

berek! e haza földe a miénk. Adunk mi nektek abból, hogy élhessetek, de hagyjatok minket is élni.

És az a nagylelkű angol azt felelte: Te fekete kutya! majd pusztulsz innen ! Földedet majd elfoglalom fegyverrel, s véredet megitatom ebeimmel.

Az ősz egyik forró napján érkeztem meg a szigetre. Délben bevezettek a fegyenezház igazgatójához. Megmutattam ajánlólevelemet, mely elkerülhetlenül szükséges, mihelyt az ember angol területre lép. Az angol, ha ajánlóleveled nincs, szóba sem áll veled, s úgy tekin’, mint egy irlandit vagy egy kutyát. Az igazgató jól fogadott, mert leveleim jók voltak, s tudakozódtam az ifjú Balcomb felöl.

— Ah! ah!mondá—igen jól. Balcomb Berta nagy kópé, ki mindig csak azt állítja, hogy ö ártatlan. Még rósz vége lesz ennek a ficzkőnak. Lássa, uram, én jobban szeretnék egy tuczat fekete de nyílt gazficzkót látni, mint csak egyet is eme sápadt gonosztevők közül, kiket Európában láthatni, s kik az önök képtelen színdarabjainak hősei; érti ön? száz gyilkost többre becsülök, mint egy ilyenjhalvány uracsot, ki magát ártatlannak kiabálja.

— Hátha mégis a törvény csalódott s ő .. . vágék közbe.

Az én igazgatóm komolyan vállat vont, s kérdezte, vájjon

oly igen érdekel-e engem ez a Berta, ki a törvényszék által elítéltetett, mivel, mint segéd, több ízben jelentékeny összeget lopott el egy kereskedőház pénztárából. Igenlő feleletemre, fogta nagy szalmakalapját, s kiment, kérve, hogy kövessem.

Ez az igazgató különben valódi világfi volt. Udvariasau megkínált fiuom szivaraiból, s kérdezte tőlem azok neveit, kik ; az utolsó londoni lófuttatásnál nyertek. A fegyenczlak egy kis i földszoroson fekszik, mely egy félszigetre tekint. E szigeten