Eger - hetilap, 1866
1866-08-02 / 31. szám
260 dókban volt Rothschild urat elfogatni, de ez elömutatta a Napoleon császár által kiállított franczia naturalisatióját. Rothschild úr párbeszédének Manteuftel tábornokkal egyelőre az az eredménye volt, hogy a sarcz 25 millióról 18 millióra szállíttatott le. Az uj ajánlat elfogadására 24 órai idő lett engedve. A polgárság ez ajánlatot is visszautasította. Erre a poroszok elhatározták az executiót, s a csapatoknak oly módoni beszállásolását a lakosságnál, hogy a senatorok s a többi előkelők nem kevesebb, mint 50 főnyi embert kapnak egyenkint. — A poroszok ezen hallatlan és semmi által sem igazolható eröszakaskodását egy souverain s a háborúban részt nem vett város ellen, az összes müveit világ a leghatározottabban kárhoztatja. Legújabb. München, jul. 29. Poroszország külön fegyverszüneti szerződést akar kötni Bajorországgal és a többi középállamokkal. Karlsruhe, jul. 29. Baden nagyherczegség tel jhatalma- zottja Mantenffelhez utazóit, azon megbízással, hogy Baden és Poroszország közt fegyvernyugvást kössön. A másik teljhatalma- zott Nikolsburgba, a porosz főhadiszállásra megy, hogy a fegyverszünet és békeelözetek fölötti tanácskozásban részt vegyen. Toulon, jul. 28. A pánczélos hajóraj távirati parancs foly- ' tán ma délben rögtön tengerre szállt; rendeltetése nincs tudva, j Manhe im, jul. 29. Frankfurtból mint bizonyost Írják, hogy I a hadisarcz fizetése meg lön szüntetve. Müller polgármester a király főhadiszállására hivatott. A „Debatte“ írja, hogy az osztrák terület kiürítése poroszok által azon mérvben fog bekövetkezni, mint a hadi kárpótlás fizetése előre halad, s ennek teljes lefizetésével befejeztetik. Levelezés. Miskolcz, jul. 30. T. szerkesztő ur! Miskolcz városa tanácsa a jun. hóban tartott közgyűlésében elhatározá, hogy a mostani gyilkos harezok- ban megsebesített hadfiak közöl 100-at elfogad ápolás végett, 27-én az esti vasutvonattal érkeztek meg a szerencsétlenek, kiket az indóháznál városunk ezrei fogadtak a részvét mindenféle- jeleivel. A merre a szem elláthatott, mindenütt emberi csapatokba ütközött. A kocsik számát nem nagyítom, ha 200-ra teszem. A ki nem tudta e nagy kocsivonat czélját, méltán valami nagy diadalmenetet forgathatott agyában. Az indóháznál tek. Bódog Bertalan megyei főorvos ur gondoskodott a sebesültek leszállítása, — kocsikra felrakása — s kijelölt helyeikre elszállításáról. 82 a város szélén fekvő sóházi épületben, melyet eddig is a cs. katonaság kórházul használt, telepíttetett le, 20 pedig a közkórházban. Nagyobb része — mint haliám — sárosi és szepesi származású, de vannak köztök borsodiak, sőt morvák is. Különösen kettő voná magára a nézők részvétét, kik segítség nélkül nem voltak Leültünk. Úgy ettem, mint egy éhes farkas, úgyszintén társaim is. Bort nem adtak, s az ajtókat bezárták, hogy sehonnan se szerezhessünk. Ez különben bölcs intézkedés volt, tekintve a munkát, melyet végzendők valánk; de azért zajosak voltunk. Bizonyos körülmények között a veszély, minta bor, lerészegiti az embi-rt; s mi tizennyoiczan, kik közül valamelyik még vacsora előtt szétzúzhatja koponyáját, ettünk, beszélgettünk , tréfáltunk s nevettünk bizonyos vad vidámsággal, mely némileg rémítő volt. Az ebéd sokáig tartott, s midőn már ki sem evett, az asztalok eltávolíttattak. Többen leveték magukat a földre vagy padokra aludni; Gasparo is ezek között volt. Ezt látván, nem fé- kezhetém magam tovább. Hozzá mentem, s durván megrugtam lábammal. „Gasparo ! Ismersz-e engem?“ Sötéten nézett rám. „Ördögbe! Azt hittem Toulonban vagy.“ „Nem a te hibád, hogy ott nem vagyok ! Halld. Ha te és én túléljük az éjszakát, felelni fogsz nekem árulásodért!“ Rám tekintett sűrű szemölde alól, s felelet nélkül fordult vissza arczára, hogy aludjék. „Ecco un maledetto!“ (Ez egy átkozott ficzkó!) monda egyik jelentőségteljes vállvonással, amint tova menék. „Tudsz valamit róla?“ kérdém mohón. „Teringettét! mit sem tudok; csak azt, hogy a magány egész farkassá tette.“ Ellenemtől lehető távolra kinyujtóztam a földön, s mélyen elaludtam. Hét órakor az őrök fölkelték a még alvókat, s mindenkinek egy kis pohár vékony bort adtak. Azután kettős sorba állíttattunk, megkerültük a székesegyház hátulját, s a dóm alatti tetőzetre vezettettünk föl. Innen a csigalépcsők hosszú során a dóm kettős fala közt haladtunk ; a fölmenetnél különböző álláspontokon állíttattunk föl. Gasparót fölöttem láttam. Mindnyájan elhelyeztettünk , s a felügyelők megtekintettek, s utasításokat adtak. Adott jelre mindenkinek ki kellett lépni az ablakon vagy párkányon, s egy erős kötélen függő szűk deszkára erősen ülnie. E kötél az ablakon belül volt megerősítve. A másik jelre égő fáklya adatik mindenkinek jobb kezébe, inig baljával a kötelet kelle erősen megfogni. Harmadik jelre a kötélén függő deszkahenger által sebesen leeresztetek a dóra hajtásain, s az illetőnek, mig igy lefelé ereszték, minden lámpát meg kelle gyújtania a szökellések s párkányzatokon. Megkapva az utasításokat, vártunk, kiki ablakában, mig az első jeit adják. Borzasztó pillanatok teltek el. Az est sötétebb lön minden perczczel, a téren hemzsegő néptenger moraja füleimbe jött. Hal lottam szivem dobogását. Mint villanyfolyam terjedt el ajkról ajkra az első jel. Kiléptem, lábaim közé szoritám erősen a deszkát — a második jelre megragadtam a lobogó fáklyát, a harmadikra, éreztem, mint csúszom lejebb, s igy ereszkedve gyujtoga- tám a lámpákat. Az óra nyolezat ütött, s midőn az utolsó ütés elhangzott, az egész templom tűzben égett. Alulról olyan zugás hallatszott, mintha a nagy óceán lett volna lenn, s majdnem meg- rendité a dómot, melyhez kapaszkodtam. Láttam a lobogó fényt az arezokon, az angyalvár hidján a nagy tömeget, s a Tiberen iramló sajkákat, A mi rám esett, meggyujtottam, s én most e bűvös látványba elmerülve lilék függő lovamon Egyszerre reszketni érzém a kötelet. Föltekinték, s egy embert Játék a párkányzaton mászva s egyik kezével .... Igazságos ég ! A piemonti volt, ki fáklyáját a kötélhez vivé. Nem volt időm gondolkozni — ösztönszerüleg cselekvém. Mint egy macska másztam föl, fáklyámat egykori fegyeneztár- sam arczába dobám, s megragadám a kötelet nehány hüvelykkel fönnebb, mint a hol égett. Megvakulva s kábulva, egy borzasztó kiáltást hallatott, s mint darab kő esett le. A téren hullámzó oce- \ án zúgásán keresztül hallám a tompa recsegést, amint az ónfe- i délre alázuhant — sőt még most is hallom. Alig vettem lélekzetet, amint behúztak az ablakon. Beteg és zsibbadt voltam a borzalomtól. Másnap mindent elmondék az igazgatónak. Állításomat inegerősité a kettéégett kötél. Az igazgató elmondá történetemet egy magas állású főpapnak, mig egészen a Vatikánba jutott. Innen olyan pénzsegélyt és rokonszen- vet nyertem ki, hogy daczolhattam a jövővel. Ezóta több viszontagságon mentem át, s több országban laktam. B. J.
