Eger - hetilap, 1866
1866-08-02 / 31. szám
259 vagy homlokon találta. A porosz katonaság félt a bajor fegyvertől, még pedig hogy méltán, ezt a kissingeni csata bebizonyitá, ámbár porosz részről 15,000 ember harczolt 6000 bajor ellen, ezek visszavonulása rendes volt, úgy hogy mi nem üldözhettük. — Minden bajor hősként viselte magát. Ha nem bírunk túlerővel, tökéletesen megsemmisittettünk volna.“ Ezen dicséretet a kissingeni csata valamennyi szemtanúja igazolja. — Miután az osztrák és porosz részről, eredetileg csak 5 napra kötött fegyverszünet, a középállarnokra ki nem terjedt, a nyugati harcztéren az ellenségeskedések folylattattak. Ide vonatkozólag közlünk egy pár rövid távirati tudósítást: Hettstadt jul. 25. Az első és második osztály tegnap a poroszokkal Helmstadt és Mettingen közt több óráig csatázott. Öt vontcsövű ágyuüteg sikeres tüzelése folytán az ellenség visszavonult. Este a bajorok hadállása változtatlan volt Rossbrunn és Waldbrunn közt. Kevés halott és sebesült. Stuttgart, jul 25. Tegnap Tauber-Bischofsheimnál csata keletkezett a würtembergiek és poroszok közt; az előbbiek nagy vitézséggel harczoltak, és összes állásaikat megtartották. München, jul. 26. Tegnap Rossbrunn mellett nagy csata volt a 7. és 8. szövetségi hadtest és a poroszok közt, melynek még most sincs vége. Lajos bajor herczeg golyósebet kapott, és Würzburgban fekszik. — A hundsheimi csatáról e pillanatig semmi részlet sem tudatik, de kétséget sem szenved, hogy ezen ütközet is a szövetséges seregekre nézve kedvezőtlen volt. Aschiffenburg, jul. 26. Manteuffel tábornok serege komoly barczok után, badeni területre vonult be, s délfelé nyomul. München, jul. 28. A poroszok tegnap Würzburgnál visszaverettek, és 16 ágynt vesztettek. Frankfurtból mélyen szomoritó hirek érkeznek. A poroszok azon 6 milliónyi sarczon kivtil, melyet már behajtottak, újabb 25 millió frtnyi sarczot követelnek a városon. A senatus és törvényhozó testület ez összeg fizetését lehetlennek nyilvániták, mert a város romlását vonná maga után; engedélyért folyamodtak, hogy küldöttséggel járulhassanak a király elé , de kérésük megtagadtatok Erre egy név- és vagyon-lajstrom beküldése követeltetett, s a törvényhozó testület minden egyes tagja személyesen felelőssé tétetett. Fellner polgármester, hogy ne kelljen tennie oly felvilágitásakat, melyek a roppant sarcz behajtását a poroszoknak megkönnyítették volna, felakasztotta magát. Az erőszakos behajtás esetére a bankárok felfüggesztik fizetéseiket. A „Libertének“ írják Frankfurtból: „Rothschild ur Man- teuffel tábornokhoz ment és azt mondá neki: „Nem fogjuk fizetni a sarczot. Keressék ki pénzeinket, nem fogják megtalálni a 25.000,000 frtot; de ha ezt megteszik, szavamat adom, hogy valamennyi aláírásaimat, melyek porosz bankároknál vannak, elég sokáig fogom protestáltatni, hogy valamennyi bankjaik Összedőljenek.“ Szánidegenek között, kik a húsvéti ünnepekre seregesen jőnek. Telve reménynyel, egy szerény lakást kerestem a Tiber partján, nehány napot szabadságom élvezetének s Róma megtekintésének szentelék, s azután rendes hivatal után láttam. Hivatalt vagy bármi nemű alkalmazást azonban nem egy könnyen lehetett nyerni. Szűk esztendő volt. Az aratás rósz volt, a tél szokatlanul szigorú. Nápolyban zavargások történtek, s igy az utazók néhány ezerrel kevesebben voltak , mint rendesen. Ily szomorú farsangot már rég nem láttak. A festészek nem adtak el képeket, s a szobrászok nem szobrokat. Mesteremberek, vendéglősök, ciceronik, mind keservesen panaszkodtak. Reményeim naponkint jobban halványultak, s kilátásaim sötétedtek. Az a kevés scudi, a melyet utamban összekapargattam, elfogyott. Irnoki vagy könyvvivöi állást hittem elnyerhetni. De jött egy nap, melyen csak éhhalált láték magam előtt; midőn utolsó bajoccómaí is elköltöttem; midőn vendéglősöm orrom előtt becsukta az ajtót, s én nem tudtam, merre forduljak eledelért és szállásért. Egész délután reménytelenül járkáltam az utczákon. Nagypéntek volt. A templomok feketével voltak behúzva; az utczákat gyászoló nép lepte be. Bementem a kis Santa Martina egyházba. A Misereret énekelték. Mint aféle eltaszitott, Marcellus színházához közel egy sötét boltív alatt háltam ez éjjel. Megvirradt. Én reszketve másztam ki a napfényre. Egy meleg falhoz kuporodva gondolkoztam, vájjon érdemes e igy éhezni, s vájjon a Tiber barna vize elég mély-e arra, hogy egy ember belefojthassa magát. Nehéznek Játszók, ily ifjan halni meg. Hiszen jövőm oly kellemes lehet még. Az élet! Eddigi durva és sanyarú életem testileg és lelkileg megedzettek. Megnőttem , izmaim kifejlődtek, kétszer oly tevékeny, erélyes s elhatározott levék, mint egy évvel azelőtt voltam. De mi hasznom mindezekből ? Meg kell halnom, s igy még nehezebb lesz meghalnom. Fölkeltem s járkáltam az utczákon, mint előtte való nap. Alamizsnát kértem, s elutasítottak. Gépiieg járkáltam a kocsik és gyaloglók árjában, s egyszerre azon sokaság közepén találtam magam, mely a nagy héten szent Péter temploma körül szünetlenül hullámzik. Elkábulva s fáradtan fordultam a sekrestye csarnoka felé, s egy küszöbön leültem. Két előkelő ember egy közeli oszlopra ragasztott papirt olvasott. „Jó ég!“ mondá az egyik a másiknak, „ezek az emberek nehány krajczárért nyakukat koczkáztatják.“ „Igen, s azzal a tudattal, bogy tizennyolcz munkás közül hat vagy nyolcz zuzatik darabokra ilyenkor,“ tévé hozzá társa. „Eredeti! Ez robot.“ „Nem kevesebb; kétségbeesett szolgálat.“ „De szép kilátás,“ mondá az első bölcsészileg; s erre tovább mentek. Felugrám, s mohón olvasám a falragaszt. Felül volt: „Szent Péter templomának kivilágítása,“ s alább jelentetett, miszerint tizennyolcz munkás kerestetik a dóm és cupola megvilágítására, s háromszáz a párkányzatok, oszlopok stb kivilágítására, ennélfogva a rendező felhatalmaztunk stb. Végül jelentve volt, miszerint minden napszámos, ki a dóm és cupolánál alkalmaztatok, fizetésül ebédet s harmineznégy krajezárt kap. Kétségbeesett munka, az igaz; de én kétségbeesett ember voltam. Végre is csak meghalok, s egy jó ebéd után épen úgy meghalhatok, mint éhségből. Elmentem a rendező igazgatóhoz, beirt a lajstromba, egy pár krajezár előleget kaptam , s köteleztem magara, miszerint másnap tizenegy órakor pontosan meg fogok jelenni. Ez este egy ntezai korcsmában vacsoráltam, s a via de arco hátánál egy istálló szénapadján háltam. ■ Hútvétvasárnap reggelén tizenegy órakor egy szegény ficzkókból álló tömegben voltam , kik közöl, mondhatom , sokan ép oly nyomorultak voltak, mint én, s vártunk az igazgató hivatalszobája ajtajánál. A székesegyház homlokzata előtti tér egy mozgó néptenger volt. A nap sütött, az ugró-kutak szökelltek , a zászlók lobogtak az angyalvárban. Gyönyörű látvány volt; de én csak néhány pillanatig élvezhetőm. Amint az óra tizenegyet ütött, a szárnyas ajtók megnyíltak, egy csarnokba léptünk, a hoí két hosszú asztal várt ránk. Az ajtónál két őr állott, egy ajtónálló elrendezett bennünket. Ösztönszerüleg az átelleni asztalra tekintek, s egek! ott lá- tám .........Gasparót. R ám nézett, de tekintetemmel találkozva, lesüté szemeit. Lát- ' tam, mint halványul el. Eszembe jutott mindaz, a mit tőle szenvedtem, az iszonyú ütés, melyet szökésünkkor tőle kaptam. Oh! csak találkozhatnom még vele, szabad ég alatt, hol nincsenek őrök! * 1
