Eger - hetilap, 1865
1865-04-20 / 16. szám
141 tékösszeget; hasztalan korholta Juvenalis azokat., kik aranynyal telt erszényeket vittek a játékhoz, mert a ha- sardjátékok szenvedélye oly nagy mérvben terjedt Rómában, hogy azon időtájban, midőn Constantin a várost örökre elhagyta, az egész Róma, a népet sem véve ki — dühösen játszott. Tacitus bizonysága szerint, a germánok is rabjai voltak e gyászos szenvedélynek, annyira, hogy még önmagukat is eljátszották. Ilyenkor aztán a megnyert fél, habár fiatalabb s erősebb volt a nyerőnél, önként rendelkezése alá adta magát, ki gyakran idegeneknek is eladattott. Hihető, hogy a germánok e szigorú pontosságától vette eredetét amaz előitéletszertí hit, mely a kártyatartozást legszentebbnek, „becsületbeli tartozásinak tekinti. A hunok még tovább mentek. Egy egyházatya bizonysága szerint, legbecsesebb vagyonukat, fegyvereiket, sőt életeket is a nyerő fél ellenében kártyára tették. — Hasonló szélsőségeket hallottunk nem régiben is. Nápolyban s Olaszország több városában az alsóbb osztályú emberek egyidőre szabadságukat tették kártyára. Mondják, egy velenczei nejét s gyermekeit játszotta el. Moskvá- ban, Pétervárott nem csak pénzre, hanem bútorokra, szántóföldek- s ezek művelőire is játszanak. Megtörténik aztán, hogy egy nap vagy éjjel egyes családok 10—15 fóldesúr jobbágyai is voltak. Francziaországban az udvar volt forrása a hasard- játékoknak, mely szenvedély a legalsóbb osztályokba is átszivárgott; később több fölségi rendeletek szorosan tilalmazták ugyan; de Mazarin bibornok ismét behozta XIV. Lajos udvarába. A 17—18-ik században már annyira ment e szenvedély: hogy ugyanazon asztalnál ült s evett a herczeg a kalandorral, a lierczegnő cselédjével, a becsületes ember a gazemberrel (M. Descuret.). Volt idő, midőn hazánkban is jobban szerepeltek a szenvedélyes játékosok, de azért e tekintetben — mint alább látni fogjuk — még nem érdemeltük ki, hogy e szenvedélyt űző nemzetek sorába számíttassunk. Napjainkban talán csak azért gyérebbek a játéktermek, mert igen kevés, vagy épen semmi eljátszani valónk nincs. Ezek után az a kérdés: honnan származik e csábitó szenvedély? Némelyek szerint vagy anyervágyból, vagy a fö s vé ny s ég b ő 1; de — mint mondják, e szenvedély rabjai mulatság és játék névvel tisztelék meg. — Azonban, hogy a hasardjáték, mulatság, vagy szorosb értelembeni játék volna, én nem hiszem, de a t, olvasó sem. Bármint áll is a dolog; de alig van valaki, ki életében egyszer ne játszott volna ; csakhogy nem minden ember egyenlő szellemből játszik ; némelyik kedvből, másik időtöltésből, harmadik Ízlésből, de egyik sem szenvedélyből, 8 azért ezek nem is játékosok, mert a játékost a szenvedély teszi. Játékos tehát az: ki borzad a vesztés gondolatától (Madame de Stael) s ki minden boldogságát a fölhevülésben s folytonos izgatottságban helyezi, találja. Első oka e szenvedélynek a henye életben föl nem talált s itt keresett izgatottság iránti előszeretetben rejle- nék; második oka pedig a pénz-és nyervágyban. így tehát nem csoda, ha a szenvedély a társadalom minden rétegében szerepel. Mindazonáltal azt észlelték, hogy a legtöbb s leghevesebb játszó a gazdag, s továbbá az állás nélküli egyének közt találtatik, s ilyformán osztályoztalak: 1) a szegények s állásnélküliek. 2) a tőzsérek és kereskedők 3) katonák, 4) tanulók, s 5) némely országokban a munkás- és kézművesosztály. Az éghajlat, ngylátszik. épen semmi befolyással sincs e szenvedélyre. Mert ha egy öreg, hires szenvedélyes, de kiábrándult játékos állításának hihetünk, ő tizenkét évi tapasztalás szerint igy osztályozta a szenvedélyesen kártyázó nemzeteket: 1) angolok; 2) angol-amerikaiak; 3) olaszok; 4) spanyolok; 5) oroszok; 6) németek; 7) lengyelek; 8) belgák; 9) hollandok; 10) francziák sat. Végre a fényűzés, munkátlanság, nyomor, bú, rósz példák, iparlovagok társasága, de főleg az alkalom, ezek mind forrásai lehetnek e gyászos szenvedélynek. Mondám: főleg az alkalom, mert elég, hogy az először játszónak csak először kedvezzen a szerencse, azután keresni fogja az alkalmat, s ha veszít is, aligha a szenvedély gyógy ithatlan szokássá nem fajul. Hogy a játékszenvedély a leggyászosabb következményeket vonhatja maga után, eléggé tudjuk. Ne csodálkozzunk tehát, ha minden bölcs kormány üldözi a hasardjá- tékokat, s elnyomni igyekszik azon búvóhelyeket, hova lelkesülve siet a fiatalság, elvesziteni pénzét, becsületét; a családapa évi jövedelmét, a katona zsoldját, a nagyok ezreiket, a szegények utólsó falatjokat s igy tovább. — Minden jó honpolgárnak kötelessége, a törvényekkel ke- zetfogva a hasardjátékok kiküszöbölésén működni. — Lehet a kártyázás kellemes időtöltés, ha mérsékelve s azon czélból játszunk, hogy a léleknek munka után szabadabb tért nyissunk. De a ki szenvedélyből, dühösen játszik, igyekezzék növekedő szenvedélyét idejekorán elnyomni, különben a szokás dühös és vétkes szükséggé fásul;mely mint Deshoulieres asszony mondja — annál veszélyesebb, minthogy „Le désir de gagner, qui nuit et jour occupe, Est un dangereux aiguillon: Souvent, quoique l’esprit, quoique le ooeur sóit bon, On commence par étre dupe, On finit par étre fripon.“ L. L. Üzenet a „Bécsi Híradó“ egri levelezőjéhez. Apróságokkal nem szoktunk bíbelődni, s ha kinek kedve telik a csapongó elmefuttatásokban, nem zavarjuk azt még akkor sem, ha idézetei pontatlanok; az insinaatiokat pedig, mint különben is nyílt, férfias jellemhez nem valókat, egyszerűen visszautasítjuk. Nem akarunk tehát vitázni a „B. H.“ levelezőjével sem ; hanem a félreértések, és félremagyarázások ellenében, vonatkozva a „B. Híradó“ 83. számában megjelent egri levélre, a levelezőt átalán „Szózatunk“ másodszori, de szemüveg nélküli, azaz elfogulatlan, és figyelmes megolvasására utaljuk, és csak is e végből, és csupán egykét élesebbnek látszó, s ha nem csalódunk, a levéluek vélt súlyát rejtő pontra nézve kívántunk neki, és csak is ú t b a i g a zi t ó megjegyzésekkel szolgálni. — Jelesen levele második szakaszára vonatkozólag figyelmeztetjük őt a „Szózat“ záradékára, hol a többi közt ritkított belükkel olvasni fogja, hogy mi „nem keresünk, nem igényiünk semmi érdemet, semmi jutalmat,“ miből aztán megérthette volna, hogy nincs oka levelezőnek akár saját (?) akár pártfogója jelöltségét tőlünk félteni. Úgy lehet, eljö az idő és alkalom, midőn mi azon fogalmat, mit magunknak egy népképviselőről s annak szükséges tulajdonairól képeztünk, ki fogjuk fejteni; és annyit ugyan már most is előre mondhatunk, miként e részbeni követeléseink oly magasak, hogy ha az általunk előállítandó mérték egyszerű igénytelen személyünkre alkalmaztatnék, mi azt aligha fognék csak megközelitőleg is megütni... A levél negyedik szakaszát illetőleg figyelmeztetjük a levélírót, hogy a „Szózat“ tényekkel, és állapotokkal foglalkozik, melyek a mindennapi tapasztalás tárgyai, s melyeket fölvesz ott, a hol, és úgy, a mint vannak, a helyek
