Eger - hetilap, 1865

1865-04-20 / 16. szám

142

é3 tényezők, avagy közegekjelzése nélkül; (lenem intéz támadást semmiféle egyesület, osztály, avagy politikai párt ellen ; a pol gárságot pedig elannyira nem sújtja semmi váddal, nem terheli semmi megrovással, hogy sőt inkább épen a polgárság, és összes lakosság figyelmeztetésére, felvilágosítására, tájékozására van irányozva. A levelező által átalánosságban felpanaszolt állítólagos megrovások- és leczkézésekre nézve tehát mindenkire, snév- szerint levelezőre is áll a népies, de helyes közmondás: kinek nem szűre, ne viselje. — Ugyanazon szakaszra megjegyezzük még azt is, miként a „Szózatból“ mindenki kiolvashatja, kinek hozzá capacitása és jóakarata van, hogy az a vallás erkölcsi állapotokkal nem foglalkozik, tehát sem a barátok nagyböjti ájtatosságának, sem pedig — a mi imposantabb — a feltámadási nagyszerű körmenetnek épületes voltára, avagy viszont a házassági viszonyokra, vagy a káromkodás divatára nem terjeszkedhetett ki. Különben a dicséretre lesz még mindig elég idő., nehezebb, de Udvösebb feladatnak tartjuk a

sajgó sebeket sondirozni, a káros hatású hiányokat fölfedezni, a sajnos állapotokat jelezni, és igy az orvoslást előkészíteni, semmint az egészséges részeket patsehoulival kenegetni, vagy épen a hiúságnak, avagy akár a valódi érdemnek is tömjénezni. —Többiben, hogy elvrokonunk sok van, jól tudjuk; hogy szószólónk is van, mint azt a levélből értjük — az természetesen, mint a jóakaratnak, s jóakaratu figyelemnek bizonysága, örömünkre szolgál, és lekötelez; csakhogy e szószólás sem megkeresésünkből, sem megbízásunkból nem veszi eredetét, csakis önkéntes lehet tehát, mely vonzalom- és meggyőződésből, nem pedig érdekből fakad, és nem önző czélokra tör. — Végre annak, hogy „értsük meg egymást,“ kiegészítője szentünk az, hogy elfogultság, szenvedély nélkül „hallgassuk meg egymást“; mi ha megtörtént, majd aztán ismerni tanuljuk, s ahhoz képest „méltányolni, becsülni is fogjuk egymást.“

A „Szózat“ szerzője.-4 T Á II C Z A. fsKaland egy őrülttel.

— Elbeszélés. —

Winter Péter, azon elsők egyike, kik Michiganban Amerikában letelepedtek, bátor, edzett s oly férfiú volt, minő valamely vad vidék meghódításánál s abban az akarat uralmának kivívására szükséges. Falusi háza szorosan a Fehér-folyó mellett feküdt, s néhény év múlva vaskezeinek szorgalmával nagy területű földet változtatott át barátságosan mosolygó Ultetvény- nyé. Idejét úgy szólván megosztó mező és erdő közt, jóllehet ez utóbbi iránt nagyobb előszeretettel viseltetett, s a lőfegyver mindig ohajtottabb kísérője volt, mint az eke. Családja egy nő s két gyermekből állott. Winter Fanny még nem volt 30 éves, s jóllehet mindig ama vad erdőségekben lakott, mindazáltal szolid érzelme semmit sem vesztett gyengédsége s magasztosságából; nemes jelleméből pedig jobb nevelésre lehete következtetni, mint a minőben valóban részesült. Csinos, virgoncz kis fia Andrew, 6 éves volt, a mosolygó, mindig játszi Lucy alig számlált 4 évet.

Egy estve, midön^a kis család épen szerény estebédjénél ült, az ajtó feltárul, s azon nagy, óriástcrmetü férfi lép be.

— Ah John, te vagy ? kérdezé Péter, midőn a belépőt fel- ismeré.

— Igen — feleié a váratlan vendég tompa hangon, egyszersmind a kandalló felé tántorodott.

Hogyan ! te ismét ittas vagy John? kérdezé Péter szemrehányó hangon.

— Két hét óta ittas vagyok — mormogá amaz, mialatt vad nevetéssel hordozá körül szemeit, mint oly egyén, ki nem tudja tisztán megkülönböztetni a körűié levő tárgyakat.

— Készíts nekem ágyat, régi bajtárs !

— Ön bizonyosan fog ágyat kapni, John, de nem akar e előbb valamit enni ? kérdezé öt Fanny.

— Ah Winter Fanny ! ? bizouyára akarok valamit enni.

Erre asztalhoz ült, de úgy látszott, nem igen volt étvágya,

minthogy azonnal visszatántorgott a nélkül, hogy valamihez nyúlt volna. Midőn a kandalló sarkához ért, zsebéből üres pa- laezkot vont ki.

— Épen az utolsó cseppet ittam meg, midőn bejöttem, mormogá még durvább hangon. — Péter ! adj palaczkodból egy kortyot.

— Számodra, John, egy eseppem sincs ?

— Egy csepp whiskeyd sincs?

— Nincs!

|

i

i

!

— Ki látott ily zsugorit! mibe kerülne az neked, régi baj- társam !

Péter közönyösen válaszolt, de midőn látta, hogy John minden pillanatban esöfelben van,s hogy mindig komorabb lesz, öt lefekvésre nógatá. John nagy nehezen reá állott, s Péter öt egyik szögletbe vezeté, hol nagy bivalybür függött a faliszekrény mellett, mely mögött medvebőrrel bevont ágy volt. John nemsokára elaludt s Péter visszatért, hogy megkezdett estebéd- jét befejezze.

Armstrong John jó vadász és hű barát volt, ki a szükségben szívesen segite mindenkinek. Nem birt ugyan külön lakkal, de mindenütt vendégszerető födélre talált. Egy-köt hétig va- dászgatott, s az igy nyert bőröket azután valamely gyarmatban eladta, s vett rumot; az ezután következő időt tétlenül elhenyélte, mig csak palaczkjából a tiizital ki nem fogyott.

Midőn Péter le akart feküdni, még egyszer megnézte vendégét, kit azonban úgy talált, a mint lefektető.

— Örökre kár! mondá visszajövet;':— mily nemes ifjú, midőn öntudatán van. Megfoghatlan előttem, mint sülyedhct az ember oly mélyre!

— Szegény John! sohajtá Fanny.

Armstrong irántuk mindig őszinte barátnak mutatá magát, s őket már kétszer menté meg az indusok tomahawkja- és nyúzókésétöl; azért még most is szerették öt.

A vadász hajnalhasadtával felkelt, s még felöltözés előtt vendége után nézett. John mélyen s nyugodtan aludt, ámbár a körűié szétszórt bőrök arra mutattak, hogy igen nyugtalan éje volt.

— El kell mennem — mondá Péter, miután felöltözött, — csapdáimat kell megtekintenem; ha John még visszatértem előtt találna fölébredni, úgy adj neki valami meleg italt, s nógasd öt, hogy egyék valamit; ha pedig whiskeyt találna kérni, úgy mondd meg neki, várjon visszatértemig.

A férj vállára ölté fegyverét s távozott; nemsokára Fanny fölkelté gyermekeit, s miután őket felöltözteté, tüzet kezde szítani; majd az ajtó mellett függő vadhúsból vágott le néhány szeletet, s gondolkozott, mit készítsen szerencsétlen vendége számára. Félóra elteltével már Armstrong is fenn volt, s kijött fekhelyéről.

Fanny már meg akará őt szólítani: de midőn arczára tekintett, rémülve rezzent össze. Soha egész éltében swn látott ily balotthalvány vonásokat, ily vadul s párduez módjára vilii