Eger - hetilap, 1865
1865-02-23 / 8. szám
64 Az Ur Isten forditsa el az ily siralmas esztendőket hazánktól!“ E két jegyzet igen szomorú évekre emlékeztet bennünket, és ha meggondoljak, hogy hasonló okok rendesen hasonló következményeket idéznek elő, akkor úgy hiszem, egy kissé tarthatunk a közel jövő veszélyeitől. Már az eddigi időjárás is némileg jelzi az érdeklett szomorú évek lefolyását, a Tisza már eddig is rendkívül megáradt, sőt partjain is tulömlött, és sok embert kiszorított házából, pedig a rendkívül nagy hófúvások csak azóta keletkeztek, és úgy látszik, hosszabb időig megmaradnak. Sok Ínségnek szülői lehetnek még ezek, és szerencsének fogjuk tarthatni, ha az 1816-ik évhez hasonlót nem érünk. Én még igen jól emlékezem ez évre, midőn az alföld legdúsabb földén árpa- s kukoriczaliszttel vagy burgonyával vegyitett kenyérrel táplálkoztunk, de láttam olyakat is, kik fűrész- porral vegyitetten rágódtak; vagy elfeledtük már az 1863-ki évet? Azért talán nem hibázok, ha gazdáinkat újólag figyelmeztetem, hogy n e vesztegessék el gabonáikat a mostani potom áron, csak azért tán, hogy némely nélkülözhető dolgokat vásároljanak árán; mert bizony meglehet, hogy igen igen megbánják. Szinte fáj az embernek, midőn- látja: mennyire törekszik sok ember minden áron túladni gabonáján, mintha az a hátán ülne. Sokan vannak, kik nagy reményeket kötnek ahoz, hogy nagy hó lévén, majd jól átázik a régtől száraz föld; igaz, e részben van egy kis vigasztalás, de lehet ám a sok és késői hónak rósz következése is, mint az érdeklett évek mutatják. ------------- * * * Levelezések. Recsk, február 18. 1865. T. szerkesztő ur! Azon reményben vettem a tollat kezembe, hogy nem fog a t. szerkesztőség részéről elmondatni fölöttem a közmondás a hívatlan vendégről, *) és hogy *) korántsem. Érdekes közleményeket mindenkitől szívesen veszünk. Szerk. becses lapja tisztelt olvasó közönsége előtt bir némi érdekkel most kissé zordon vidékünk. Mint ügyetlen lovag levelemet én is az időjárással kezdem. Vetéseink jó meleg takarót nyertek, nem mondok talán sokat, ba a hó magasságát egy lábnyinál többre teszem; de a Mátrában a hómagasság megüti a három lábat, mint a gyalogpostás mondja. Szabolcsmegyében is nagy a hó. Isten mentsen meg a gyors olvadástól! mert ez esetben a lióviz nagy károknak lehetne okozója. — A szegény nyulak vannak legjobban megakadva, nagyon könnyen esnek a iaradhatlan vadászok kényének áldozatul. Azonban míg némely vidéken a kétlábú farkasok garázdálkodnak, addig a Mátrában a négylábúak űzik gonosz mesterségüket, kér- lelhetlen haddal támadván meg a hegység legbékésebb lakóit, a karcsú őzikéket. Párádon csak a napokban is farkas uraimék egy szegény özet egész a falu alá űztek, s ott falták föl.— A másik üldözött állaton pedig a bérezek lábánál ütött két ordas koma fejedelmi tort, mit látván egy arra járó suhancz, bunkósbotjával nek1 rontott a vakmerőknek, és szerencsésen megfutamitván őket, gyöze- delmi dijúl nyeré az öz még megmaradt hátsó részét. — Farkas uraiméknak ezen nagy kegyetlensége fel is haragitá a parádiakat, és ez volt az oka, hogy ugyanők a napokban agyon is verték a farkast. Elterjedt ugyanis a hir a faluban, hogy egy farkas a falun kivül olálkodik, e harczias hir hamar felfegyverzé a falu iiját, vénjét, kit vasvillával, kit másféle gyilkoló szerszámmal. — Már látja is két ember az ordast az országúton, és pedig egyenesen feléjük jöni. Embereink nem tágitának, hanem midőn már közelvolt az ordas, úgy üté az egyik főbe gyilkos eszközével, hogy egy perez alatt kilehelé páráját a tőrbe esett szegény állat. Utóbb kisült, hogy az agyonütött farkas kutya volt, még pedig fekete. Mint hallom, a katonaállitás nálunk farsang három napján lesz. Félünk tőle, annyival is inkább, mivel e napokon úgyis sok zavart szokott csinálni a fiatalság, hát még a besorozott elszánt legénység nem fog-e korlátlanúl rendetlenkedni ? Isten velünk ! —y—r. TÁRCZ Barátomnak. Elszáll-e lelked néha-néha, Bejárni az elhagyott téreket? Avagy tán visszaszállni léha, Midőn mosolygóbb táj felé siet? A szív, bár szép, rózsás a jelen, Egy szebb jövőbe vágyik szüntelen; Ha fárad -— pihenni kénytelen: A múltra tér, és itten megpihen. Te tán sasnak szárnyain röpülsz, S midőn elérni vágyva szép napod, Vágy hevétől általszellemülsz: Szárnyad nem érzi, hogy elfáradott? Vagy bejárod a tájt, úgy lehet; De nincsenek ott már többé nyomok ! Fát, virágot, mindent ellepett A feledés, ez a futóhomok?! Kemény, vágy, velem is fölszárnyal, Alattam a föld, — a régi térek ; De melyre kis pacsirta-szárnynyul Megpihenni vissza-visszatérek. A. §►- , S lelkem itt még mindent föltalál . . Ott az ösvény, a mely feléd vezet . . Oh e kertre nem jöhet halál — Te őrződ azt, szelid emlékezet! Kulcsár János. Megőrizte, mint Serédy uram Kassát.-— Történeti bészély. — (Folytatás.) II. A Kassától egy kissé délnyugatra eső Nagyida regényes határán ez időben két kastélyszerü épület emelkedett ki a legtöbb- nyire czigányoktól lakott szegényes kunyhók fölött, melyeknek birtokosai, — mellesleg megjegyezve — még ekkor nem mutatták ki tüzéri képességüket. Mindkettő ódonszerü, czifra tornyocskákkal, csikorgó vaskakasokkal, borostyánövezte verandákkal ellátva, a kellemes tavaszi és őszi idény élvezbetésére volt ugyan épitve, hanem tekintve | erős fölkészültségét, olyan kisebbszerü támadást is kiállhatott • volna. Oly közel állottak egymáshoz, a mily távol birtokosaik szive egymástól. A vidáman lejtő Ida vize választá el e két büszke urilakof, w
