Eger - hetilap, 1865

1865-02-23 / 8. szám

G5

virágos és gyümölcsöskertek, majd meg zöld pázsit, s beléhajló szomorufüzek közt szaladva végig e két nemesi lak között.

A túlsó parti a Csécsey, emez pedig a Serédy család nemes kúriája volt.

Mikor még ez az ördöngös pártoskodás föl nem ütötte fejét, e két család a legjobb egyetértésben élt egymással, mondhatni, barátságos viszony létezett az öreg Csécsey István és Serédy Gáspár uraimék között; úgy szólván együtt ették meg a legjobb falatot, majd az egyik, majd a másik kúria volt az ifjúi örömek és a lelkesültség tanyája ; nemzetes Csécseyné és Serédyné asszonyom úgy meg komámasszonyozták egymást, hogy csak helyre, még pedig azon természetes okból, mivel Serédyné asszonyom Csécsey Lénárd örökös urat, Csécseyné pedig viszont Serédy Dóra kisasszonyt vitte keresztvízre.

Lénárd nyolcz évvel volt idősebb, mint a szép ábrándos szemű, halvány arczú Dórácska. Sokat voltak együtt, játékaik, örömeik közösek voltak, s igy az első gyermekévek óta benső, barátságos, mondhatnék, szerelmi viszony szövődött a két gyermek között.

De a Szapolyai és Ferdinánd közti viszály elrontott mindent, földulta e két család közötti békét és egyetértést. Mert bármenynyire rokonoknak látszottak is az öregek, politikai nézeteik különbsége következtében az öreg Csécsey, már fölserdült fiával János, Serédy Gáspár uram pedig Ferdinánd pártjához csatlakozott egész szívvel, egész lélekkel, úgy hogy Serédyt Ferdinánd, mint legbuzgóbb párthívei egyikét, a nagyfontosságu Kassa főkapitányságával bízta meg.

Csécseyné asszonyom, az öregurral együtt elnyugodott a forrongásos harczi zaj között, Lénárdot meg, mint tudjuk, János tályai várkapitánynyá nevezvén ki, a Csécsey-kúria egykori élénksége halálcsendre vált, azokban a nagy termekben csak úgy kon- gottak néha-néha a hátrahagyott felügyelő léptei, az egykor nagy gonddal ápolt virágágyakat vadvirág és bojtorján nőtte be, a falékei töredeztek, a vadrepkény meg annyira kezdett garázdálkodni^ hogy az ablakokat és a falakat egészen befutva, felkúszott egész a tetőzetig, onnét meg visszahajolva hintáztatta lecsüngő indáit a lengedező széllel.

De sebaj; Serédy uram örült ennek, mert az ö háza, amint amaz alászállt, úgy emelkedett szépségben.

Még azzal az üres házzal is vetélkedni akart.

A régi nemes urak terjeszkedési terve szerint kertjéhez csatolt még egy darab földet, az Ida vizét meg beleszorittatta, csináltatott neki mesterséges, természetes színezetű ágyat, eséseket, csikós nyír- és göröngyös cserfából pedig olyan, a természetet utánzó hidakat, mint a minővel a renaissance kor szokta elárasztani angolkertjeit, azon hiedelemben, miszerint e vad egyszerűség hatása nagyobb a szemre, mint a természet aesthetikus párosítása a sima művészettel. Megujittatta az egész házat, s úgy örült, mint a kis gyermek, hogy most az ö kastélya mennyivel szebb, mint az a gólyafészek odaát, egészen kielégítette az a gondolat, hogy azok a tulsófeliek nem versenyezhetnek vele.

De meg kell vallanuk, még sem egészen ez volt oka számos újításainak; kedvezni akart szeretett gyermekének, a szép, 18 éves Dórának.

Törődött is Kassával, mikor leányáról volt szó! azt amúgy is megvédik erős falai, meg hatalmas őrizete ő nélküle is, gondolá, és e szerény elvénél, fogva legtöbbet Nagyidán lakott, családja körében.

Mint megemlitök, a szép Serédy Dóra 19-ik tavaszát élte, ábrándozva, remélve, szeretve.

Gyönyörű halvány vonásain néha-néha a kedvencz magány karjai közt átszaladt a szerelem, a fájó-édes emlékek pírja, ott hagyván rajta egy gyenge pirosj rózsaszirmot; égő, mély fekete szemeit merőn szegezte néha egy-egy tárgyra, holottazokképében az egykori édes múlton merengett, majd meg első pillanatra márványhideg ajkára, hozzájárulván szemének tüzsugara, csábitó mosoly vonult.

Első pillanatra hidegség uralkodott egész valóján, de olyan, mely lázas keringésbe hozza a vért az erekben; majd néma fájdalom, mely részvétet gerjeszt az emberben, majd meg víg, ka- czérkodó kedély, mely az idegen kebel előtt mennyországot tár fel, majd néma megbánás, mely könyüket csal a néző szemeibe, majd meg forró, lángoló szerelem, mely túlragadja az embert az élet körvonalain.

Az emberi természet legváltozóbb, legcsodásabb, legellen- tettebb sajátságai megragadólag tökélyes egységbe olvadtak e gyönyörö Dórácskában.

Hát még azt az arczot nézni, mikor azt az édes titkot megsúgta a virágnak .... Csitt!

*

* *

Kellemes őszi nap délutánja volt.

Serédy Dóra szokott sétáját tévé a szép kertben Anikó nénivel, ki komornája és egyszersmind nevelőnöje is volt. De korántsem uralkodott ebben a jó, ötven évhez közel járó nénében azon hideg szigor Dóra iránt, a mi a mai nevelönöknek annyira sajátságuk. Egykori szépségének romjait hordotta arczán, mely a számos redő daczára is mindig nyájas maradt. A Serédy-háznak régi híve lévén, úgyszólván ö nevelte föl egészen Dórát, s az ö szelíd, méla lelkűidének megtestesített iQui alakja volt e szép, rejtélyes, szerelmes hölgy, s ha létezhetnék ily különbözés mellett teljes barátság, úgy Sedéry Dóra és az öreg Anikó néni közt ily viszony létezett, de nem, több, mint barátság, mondhatnók, tán némi tisztelet mindkét részről, és még sem egészen barátság.

— Tudja, édes Anikó néni — szólalt meg egyszerre a szép hölgy, leirhatlan bensöséggel emelve nagy fekete szemeit a neve- lönöre — tudja néni, miért nem szereretek én ebben a kertben lenni, minden szépsége mellett is?

— Valóban kiváncsivá tesz, kedves Dóráin.

— Nézze csak, édes néni, ha akarom, ha nem, mindig előttem van az a magános épület, — a Csécsey-kúriára mutatva piczi ujjúval — s mindannyiszor eszembe jut veszteségem, eszembe jutnak a múltnak szép emlékei, eszembe jut az a kedves,.. kiről oly rég nem hallottam semmit, kinek kedves vonásait nem tudom elfeledni soha...

Azután hirtelen félrefordult, hogy elrejtse azt a fényes gyöngyöt, mely e gondolatnál szemeibe tolult.

Anikó néni érezte, hogy melyik húr sajog a leányka keblében, hogy olyan az, melyre vigasztaló, biztató szót nem lehet mondani, s magára hagyva a hölgyet, a virágágyak közé vonult.

Dóra meg lement a viz partjára, s nézte, mint gyöngyözik, mint kötekedik az a beléhajló virágokkal, s mint ragad el tőlük néha-néha egy egy szirmot.

Egyszerre egy gyönyörű virágcsokor hullott lábai elé.

Dóra könnyű sikoltást hallatva, fölugrott, s lihegő kebellel, halvány pirral arczán, sietett Anikó nénit fölkeresni.

Szaladni akart, s néhány lépés után lábai mintha a földbe gyökereztek volna, kivánesiság, vagy valami elöérzet sarkalta, hogy nézze meg azt a virágcsokort.

— Hátha... monda a boldog remény édes hangján. De ez csak a pillanatnyi futó remény csábcsilláma volt, mely amily gyorsan megvillan, ép oly gyorsan szokott eltűnni is. — Nem, nem lehet ö .. . s a képtelenség gondolatán újólag visszamerült fájdalmas édes emlékeinek tömkelegébe, mely ez esemény iránti kíváncsiságával csak nőtt.

— De honnét is jött?., fűzé tovább gondolatait. — Ha jól emlékszem, a kerítés felöl, de másbonnét nem is jöhetett, mert a kertben nem lehet senki, a ki neki virágcsokrot hajitana. ..

A másik pillanatban már határozott teendője felöl, meglehetős szilárd léptekkel iudula azon hely felé, a hol a rejtélyes vi-