Eger - hetilap, 1865

1865-01-19 / 3. szám

20

lekessyek stb. utódja. A beiktatási évfordulati ünnepet ezúttal Mári- ássy Gábor ő méltósága tartotta, ki a szerencsét, érsek ő nagyméltó" ságát vendégül fogadhatni, megnyerve, az egri összes papság és szerzetesrendek képviselőiből díszes vendégkoszorut gyűjtött vendég- szerető asztalához. Ünnep volt ez, milyen szokott lenni azon családé, mely a családfő névnapját, vagy a szülőknek boldog egybekelését ünnepli. — A háziúr magas vendégére a classikusok nyelvén mondott felköszöntésében classikus kifejezést adott nemcsak a jelenvoltak, hanem az összes egri megyei papság érzelmeinek is. Érdekesnek tartjuk e felköszöntést eredetiben közölni, mert a fordítás nem adhatná vissza az ékes nyelvet, melyen mondatott: „Excel- lentissime Archi-Praesul! Patiatur Excellentia Vestra inhacsacro- rum virorum corona obsolete, perquam svavi tarnen Ecclesiae labio salutari! — Vix unicum supersum beati illius sodalitii Capitularis membrum, cui ante tria lustra Excellentiam Vestram inter tam di- serta laetitiae signa solium Archi-Episcopale conscendere coram in- tueri licuit. Exultavit tunc universa Dioecesis, quod sibi Archi- Praesul ein gloriosis antecessoribus dignissimum obtigisse crediderit. Quanto maiori gaudio perfundi debemus nunc, quod Excellentiam Vestram ab inde audacissimas nostras spes non modo implevisse, séd paene superasse grati agnoscere possimus. Assvevit Agria in suis antistitibus veros israelitas suspicere; ecquis vidit magis con- punctum, purioris mentis mystam sacris provolvi altaribus Excellentia Vestra? Gloriabantur antea Agrienses paterno praesulum gubernio; at cuius baculo Episcopali meruit magis insculpi „rexit amore“ ? *) Mirabatur hucdum Agria giganteas litterarum palae*) Itt vonatkozás van azon főpásztori botra, melylyel ő nagyméltóságát a nagyszombati helynökség kerületi papsága, midőn körükből Rozsnyóra távozott, megajándékozá, s melyre 14 éves kormánya jellemzéséül e szavakat vé- seté : „szeretettel kormányzott.“

stras, magniticasque basilicas solo exurgere; erexit Excellentia Vestra quoque ast e penu multo tenuiore sacra et litteraria aedfi- cia etsi illis Eszterhazii Pyrkeriique magnificentia minora, numero tarnen et sacrificii magnitudine si non maiora, certe sup- paria. Amabant Agrienses Episcopi moecenates compellari; at quo remun er ante cito obtusi tam saepe debuerunt innovari typi? sub quo debuit velox officináé invehi prelum ? imo saxo loquace ditari? Quo properat pronius pauper et egenus, quam ad aulam Excellentiae Vestrae? tuto reperturus ibipatrem, qui optime noverit maximam Pontentiorum felicitatem esse : fecisse felicem, intercessisse ino- piae, vicisse fortunam, dedisse homini novum fatum. Atque haec sunt Excellentissime Domine! quae Dioecesi nostrae nomen decus- que incomparabile conciliarunt, quo ut quam diutissime perfruamur nil reliquum: quam ut Plinii verbis precemur: dent Dii Excllen- tiae Vestrae aetatem quam meretur, serventque animum quem de- derunt!“ Vivat! De úgy hiszszük, szívesen emlékezhetik városunk minden polgára is vissza e beiktatási napra, mert egyebeket mellőzve, ekkor nyerte és mondhatta Eger város sajátjának azt, kinek a város közönségének boldogitása egyik föohajtása lévén» a polgárság és szőlő-birtokosok érdekeit oly mélyen érintő tizedvált- ság kérdésének csakhamar oly megoldást adott, milyet legjobb körülményeink között sem remélhettünk, s mely tény maga a mint elegendő, hogy a Bartakovics nevet városunk évkönyveibe hálával írjuk be, úgy igazolja, hogy már székfoglalása alkalmával okunk lett volna elmondani: városunk jótevő polgárainak száma egygyel ismét szaporodott.-4 TÁR

Anatole Derly.

(Folytatás.)

Nehány év óta a párisiak szokása lön az utazás ; semmi külö- nös tehát, hogy Dufour ur meglátogatja Sveiczot családjával. Megérkezésük napján az illatszerész Emilia mellett vön helyet az asztalnál. Azonnal megkisérlé a társalgást, de nem volt szerencsés, min nem tud eléggé még most is csodálkozni.

— Először jövök Sveiczba, mondá, pompás ország! mily változatosság a tájakon, mily költészet a természetben !

Azután Ferval asszonyhoz fordult:

— Először vannak önök is Sveiczban asszonyom ?

■— Én minden évben eljövök leányommal, ki kevéssé szenvedő, felelt a nő.

— Ah ! értem, mondja Dufour ur ; télen a bálok, ünnepélyek kifárasztják a fiatal leányokat, és nyáron ide jőnek, tiszta levegőt szívni.

— Leányom nem megy a bálba soha, vág közbe Perval asszony, erőfeszítéssel nyomva el a fájdalom érzetét, mely keblét dúlta, és észrevevén Emilia ajkain egy halvány mosolyt, — mi a telet Olaszországban töltjük, tévé hozzá.

Olaszország! kiáltott Dufour ur, az én álmaim tárgya! Nápoly, a Vezúv, Róma, aPontini-mocsárok, sz. Péter temploma, a Colosseum, a Scala, mindezen csodák, melyekről beszélnek, melyeket még én nem láttam ; és azután öszszel a narancsok! — ennek pompásnak kell lenni!

Szükséges tudnod, hogy ha Dufour ur elkezd beszélni, nem könnyen enged másnak időt a szólásra. Átutazva a Vezuvon és Pon- tini-mocsárokon, talál módot velünk tudatni, hogy ő a helyhatósági tanács tagja volt, és hogy egy villával bir Páris mellett.

C Z A. §*— Remek ház! kiált ilyenkor, saját tervem szerint épült.

— A csatornák egész a konyháig viszik a vizet, toldja hozzá

neje.

A mi Eulália kiasszonyt illeti, én még eddig nem láttam szemeit, mert azokat lecsukva tartja ; nem igen beszél, azonban egy fuvolahangon kiejtett „igen anyám!“ elárulja, hogy nem egészen néma. A csemege után minden nap elhagyja az étasztalt, s ilyenkor Dufour ur nem késik felkiáltani : „Nem leányom az, ki felkelt?!“ — Dufour asszony elég rendes, de nekem úgy látszik, kevéssé irigy és rágalmazó, s én különben sem bírom kegyét, mert nem vagyok hódolója Eulália kisasszonynak. Olyan mint a többi anyák; azt hiszi, hogy leánya a legtökéletesebb teremtés, és vakoknak tartja azon embereket, kik nincsenek vele egy véleményen.

Láttál már angolokat, nem szükség neked lerajzolnom sir Williamot. Ez bizonyára azt képzelte, hogy jelenléte által a hegyi lakók roppantul megtisztelve érzendik magukat. Képzelem, hogy elbámult, midőn ezek meg sem hajoltak előtte. Ez keveset beszél, de szomszédai nem is igen háborgatják; a magasból tekint le mindnyájunkra fontos arczával, mi különben nemzetét jellemzi.

— íme barátom! mindez, mit a vendégekről mondhatok neked; majd magad fogod őket látni, és megitélni, ha vájjon arczképeim hük-e ?

Mindezeket Anatole vonzó kedélyességgel mondá el, ugylát- szék, mintha pillanatra feledte volna fájdalmát. Hallva öt, kérdeztem magamtól, ha nem erötetett-e e vidámság? és kezdémnem érteni barátomat, ki előttem megváltozni látszott egész bensőjében.

V.

Az éj nagyon előre haladt, és mi még mindig járkáltunk.

I Csend volt körülöttünk, a hegység néma. Anatole elhanyagolt ös-