Eger - hetilap, 1865
1865-01-19 / 3. szám
21 vényeken vezetett keresztül; világos volt előttem, hogy e sétának valami czélja van, de melyet barátom el nem árult. Csak néha-néha váltánk szót, a társalgás tárgyait kimeritök, s ha kételkedtem a fölött, hogy Anatole hozzám egészen bizalmas volt, beláttam azt is, hogy fontos okai lehettek a hallgatásra. Egyébiránt eléggé el voltunk foglalva gondolatainkkal. Jól mondják a költők, hogy semmi sem vonzza inkább ábrándozásra az embert, mint a szép éj csendje, a nyugvó természet nagyszerű pompája. Annak ifjúnak kell lenni égő képzelemmel, szeretettel szivében, ki megértse: mily boldogság van az ily álmodozásoknak szentelt órákban. Mi mindnyájan ismertük a boldogságot, mindnyájan felszabadítók magunkat bizonyos pillanatokban az anyagi gondoktól, s az álmok törékeny sajkájára bíztuk magunkat, és repültünk a képzelet szárnyain. És miután gondolataink elvittek bennünket azon világba, hol a szív mindig ifjú, a lélek mindig tiszta..., a valóság durva szele elűzött bennünket az emberi dolgok nyomorúsága felé! Hasonlóan a sárga levélhez, melyet őszi szél kerget a légben, ami ifjúsági,-— szeretett, álmaink, képzelgéseink elrepülnek, alig érintetve általunk. A szenvedések egy mérhetlen örvény felé hajtanak, melynek ismerjük ugyan mélységét, de fenekén nem látunk mást, mint ismeretlen titkot. Mindnyájan húzódunk e mélységtől ; a tudomány fejedelmei, a föld hatalmasai, bölcsek, tudósok, gazdagok, szegények mind, mind ragaszkodnak e szegény, nyomorult és keserűséggel telt élethez ....... és mindnyájunknak volt éj ünk, éj, melyet az elmúltak utáni vágyaknak szentelénk, a vágyaknak, melyeket csak halvány sugaraival világított meg a remény. De az.örvény előttünk! mérhetlen és ismeretlen; — Isten veletek, kiket szereténk!.... ti földi érzelmek! ............itt az ö rökkévalóság útja!! íme, miként álmodozik az ember éjjel a hegyek közt, ki csak kevéssé is hajlandó az álmodozásra. És ezen gondolatok, melyek uralkodtak Goethén, midőn halhatlan Faustját megteremtő ; ezen gondolatok eszünkbe hozzák semmiségünket, és kényszerítenek leborulni a Gondviselés előtt, mely a mindenség folyását kormányozza, mely világosan mutatja, hogy mi nem vagyunk homokszemek a mérhetlenség tengerében. Ti sceptikusok és tisztátalan sophisták, kik mostani polgári- sultságunkra rátoljátok a kétség és hitetlenség kovászát; ti látni fogjátok egy nap, midőn a kor megtöri erőtöket, midőn a szenvedés meggörbeszti kevély nyakatokat, hogy sokat akarván tudni: nem értettétek meg, mily magasztosság van a kereszténység fenséges intézményeiben. Ti, kik magatokat a haladás apostolainak kürtölitek, ti kioltjátok a XIX. század embereiben a társadalmi törvények és a család tiszteletét; ti vagytok, kik nagy léptekkel toltok előre bennünket az általános romláshoz, mely elkerülhetle- nül bekövetkezenJ azon nap, midőn az erkölcstelenség martalékul ragadja a szellemeket. — Szereted a zenét ? kérdé Anatole egyszerre azon pillanatban, midőn elhagyván a szűk ösvényt, egy kedves völgybe értünk, mely mintegy elrejtőzni látszék a hegyek közt. — Oh igen! felelém ; a zene fölemeli a lelket, mint minden nemes és nagyszerű. — Én nem akarok beszélni, foly tatá Anatole ; az olyan zene, milyent te a színházban és hangversenyekben hallasz, midőn a szűk széken vagy kivilágított páholyban ülve, megtapsolod a kifestett színésznő szerepeit, ki sokkal többet számit a közönség vakságára, mint kevés itészi-tehetségére, melylyel bir: az oly zene, művészet nem lelkesít; de igen az olyan, milyent költők álmodnak, milyent az erdők magányában lehet hallani,azon felséges symphoniák,melyeket csak a művészet barátai tudnak lelket emelöleg kifejezni; az ilyet hallani kell, hogy elmondhassa az ember: én érzek! Nehány lépést tettünk előre még, midőn egy kis fehér, fából készült sövényhez értünk, mely gazdag virág-telepet vett körül, és melynek közepén egy kis fehér házacska emelkedett. Semmi sem mutatta, hogy e házban emberi lény lakik ; az ablakok sötétek, mindenfelől árnyék és csend. Előre sejtve valami váratlant, melyre, az igazat megvallva, Anatole már elkészített, megállottám, s utánoztam barátomat: lekönyököltem a sövényre. — Egyszerre néhány hang, mely mintha a buja rhododendron kebléből szállott volna ki, érinté füleinket. Egy mezzo-sopran női hang, kedves és hajlékony, mely Olaszország első művésznőjét a dicsőség polczára emelendé, énekelte a Saul-románczot , ezen magasztos panaszát egy ábrándos léleknek. Énekelt lelkesüléssel s oly érzelemmel, melyet leírni nem lehet. Minden hallgatott körülöttünk, s úgy látszék, mintha az egész természet e felséges dallamra figyelne. Én sovárogva hallgattam akkor is, midőn már a hang elhalt. Magamon kívül voltam. A nélkül, hogy költő volnék, meg tudom érteni a magasztos érzelmeket; tudok szenvedni a szenvedővel, mosolyogni a boldoggal Épen tapsolni akartam, hogy a láthatlan művésznőnek csodálkozásom adóját lerójam ; Anatole visszatartott. — Csend! mondá, még nincs vége. Valóban a hang újra hallható lön. Most Rossini egy darabját éneklé, egyét azon nagyszerű áriáknak, melyek titkát csak a nagy zeneköltö érzé. Ezt követte Schuberttól egy románcz, szerelmes panasz, gyönyörű ária, tele szellemmel. Ezután a hang elhalt, egy látatlan kéz bezárta az ablakot, a hangversenynek vége volt. — Jöj, mondá Anatole, karomnál megragadva. Ott maradtam volna reggelig, elmerülve gondolataimban. A fogadóig egy szót sem szóltunk. En gondolkoztam. Anatole álmodozók. — Az „Ezeregy éj“ országában vágyókén itt, gondolám magamban ; és a nélkül, hogy Aladin lámpáját bírnám: meglepetésről meglepetésre megyek. Anatole átalakulásán már nem csodálkozám. Hét óra volt reggel, hogy a vendéglőbe értünk. Mintha ab- laknyilást hallottam volna fejünk fölött, és egy kis töt láttam volna, de ittas voltam a gyönyörtől, s alig tudtam, mi történik körülöttem. Nehány perez múlva Anatole jó éjt kívánt; egy kis lámpát tartott kezében, melynek halvány világánál láttam, hogy szemei vörösek. Megértém, hogy sírt. — Jó éjt! mondám neki; holnap folytatjuk ma esti társalgásunkat . Szobámba lépve, gépszertileg vetkeztem le, ágyamra vetém magamat, s álmodoztam sokáig ébren. — Kedves völgy ! mondám magamban; hány benső viszony folyt már le kebleden, és mennyinek lészesz még színhelye ? Emilia! szegény fiatal leány ! kinek a halál nemsokára befogja szemeit. Anatole? zsákmánya ábrándjainak, melyeket fog-e valamikor valósíthatni? Aludjál, kedves énekesnő, kinek hangja szivem idegeit reszketteté meg! Ti, kikre nézve az ébredés fájdalmak forrása, aludjatok, aludjatok békében! Holnap, midőn a nap megvilágítja a hegyeket, visszajönek fájdalmaitok, melyek éjjel nyugodtak; —• ti, kiknek szenvedni kell, aludjatok, aludjatok békében !! VI. Másnap, amint íolébredtem, az ablakhoz futók; már későn volt: Dufour Eulália kisaszonyt láttam anyja oldalánál az erkélyen, igen elfoglalva valami himzéssel. Láttam sir Williamot is, kinek poros csizmái elárulták, hogy már hosszú sétát tett.......... Ó rám tizet mutatott. Az emberek korán kelnek falun: én eűkés- 1 tem. Miután felöltöztem, Anatole ajtajára mentem zörgetni. Egy hosszú seprűvel fölfegyverzett szolga nehány pillanatig csak nézett, azután lassan felém közeledve mondá : — Derly ur kiment, és csak ebédre tér vissza.
