Eger - hetilap, 1864
1864-11-10 / 45. szám
366 A borárverésről. I. E lapok 42-ik számában azon indítványt tettem, hogy a jelen évi rósz szüret után nagy borszükség fogván beál- lani, miután nekünk, egrieknek, még meglehetős borkészletünk van a múlt évekről, igen időszerű volna, ha borkereskedésünket illetőleg oly feltűnő lépést tennénk, miáltal a borkereskedők figyelme Egerre vonatnék. Ily feltűnő lépés gyanánt indítványoztam egy nagyszerű borárverés rendezését Egerben. Indítványom csak kevesek által méltatott figyelemre, mi okból szükségesnek látom, a dolgot körülményesebben tárgyalni. A közönyösség, melylyel indítványom íogadtatott, úgy hiszem, főleg az eszme újdonságának tulajdonitható, nem mintha az árverések nálunk szokatlanok volnának, hanem mivel nálunk csak a kényszerárverések ismeretesek, melyek többnyire bukás, halálozás, vagy elköltözések esetében történnek, melyeken azután a vagyon potom áron elfecséreltetik. Már pedig bortermelőink ily állapotnak még a látszatát is kerülik, és hihetőleg nem egy mondá el indítványomra: „mit? árverést? licitatiót? csak az kellene még! mit mondanának az emberek, ha a dobot házamnál vagy a pinczémben megütnék ? ennyire nem vagyunk még.“ Es igazsága van, ha a dolgot igy fogja fel. Előlkezdették. De az általam indítványozott árverés egészen más természetű; mig amaz a pusztulás jelképéül tűnik fel, ez egészen ellenkező alakban jelenik meg; mig amott a gazda elvonulva szomorkodik a prédán, itt fölemelt fővel mintegy azt mondja: ,Ime uraim, nekem van — például borom — ha megadjátok az árát, eladom, és azé lesz, a ki többet ad érte.1 Ez egészen másként hangzik, ez hasonló a vásárhoz, hol mindenki elé ki van téve az árú, és az veszi meg, a ki megadja az árát. Ily árverések tartatnak többek közt Londonban évenkint gyapjúra, meghatározott időben; ezt az érdekeltek mind tudják, és afélvilágról összeregel reá vevő s eladó; a gyapjú kalapács alá kerül, *) és azé lesz, ki többet ad érte, s az veszi meg, kinek leginkább tetszik, és legnagyobb szüksége van reá. Az ily adást-vevést ott senki sem szégyenli, hiszen a világ leggazdagabb kereskedői teszik ezt! miért volna tehát nekünk szégyen, borainkat illetőleg hasonló árverést — vásárt rendezni? mindenféle terménynek van vására, búzának, marhának, gyapjúnak, és ezeket nem szégyeneljük *) Ott nem szoktak árveréseken dobolni. • oda vinni; tehát csak a borvásár lenne szégyen? Miután ! pedig a bort nem vihetjük a vásárra, azért rendezzük az árverést—vásárt a pinczében; és ha ezt akarjuk, akkor időt kell reá kitűzni, és ezt köztudomásra hozni. Lehet, hogy sokan azt hiszik, az egész világ tudja, hogy Péter Pál Egerben bort termeszt és jó bora van, majd eljő venni, a kinek szüksége van reá; ezek nagy tévedésben vannak. Alig van 30 éve, hogy nagy Széchenyink azt merte nekünk álíitani, hogy Magyarországot — a magyart — nem ismerik a külföldön; kevesen hittek neki, pedig igaza volt; és tán ma már nem is tudnának felőlünk, ha bennünket uj életre nem ébreszt és 48 — 9-ben azt a nagy lármát nem csapjuk. Ha a nagy Magyarország oly kevéssé volt ismeretes, mint ismerné Egert a nagy világ? Csak oly kevéssé ismerik Egert külföldön, mint mi alig tudunk valamit a külföld sok nagyobb városairól és üzletéről. — Azért igen különös az, ha egyik másik bortermelő arról panaszkodik, hogy a külföld nem jő borait venni, főleg ha ezt olyan teszi, ki még egy szóval sem értesítette a külföldet arról, hogy neki borai vannak. En már csak megjelentem több birodalmi s világkiállításokon boraimmal, érmekkel jutalmaztak, és nevemet sok ezer könyvben és lapokban hirdették, mint bortermelőnek, mégis a napokban egy birodalmi borkereskedő csak úgy írt hozzám, mintha Chinában laknék, pedig alig van Egerhez két napi távolra. Ha tehát engem is ily kevéssé ismernek, hogyan ismernének olyat, kinek neve még sehol elő nem fordult ? Az ily termelő legfölebb a ku- peczet várhatja otthon, ki valamely idegennel bevetődik hozzá, s ott azután úgy suttonban vérig lealkuszszák a borát; a rendesen szorult egri ember pedig odaadja az egyedüli és ritkán látott vendégnek, bár sokszor fájdalommal néz utána. Ezen állapot nyomasztó a termelőre, érezzük ezt mindnyájan, és kétségkívül ez okból eredt a közelebbi városi bizottmányi határozat, melynek czélja volna e nyomástól felszabadítani a termelőket. En nem hiszem, hogy sikere legyen, mivel e mellett is csak a szokott vevőkre számolhatunk. Oda kell tehát törekednünk, hogy minél inkább tudomásra legyen az, hogy sok borunk van, ; és erre annyi vevőt csőditsünk össze, miszerint egyik a másik kezébe adja az ajtó kilincsét. Ez esettől ugyan még nagyon távol vagyunk; hozzá sok más és hatalmi intézkedések kellenek; azonban azt hiszem, hogy a rendezendő árverések is nevelnék a borvevők számát. Joo János. T Á R C Z A. A gyanús szálloda. (Vége.) A kíváncsiság kezdett bántani. Mit akarhat a fiatal leány ily órában? Azonban nem volt időm, sokáig töprenkedni. Csakhamar ismét egy ajtó halk nyitását hallottam, s nehány másod- jpercz múlva egy más alakot láttam közeledni. Ez magas és sötét volt, s macskaszerii, zajtalan léptekkel ballagott; egy gyenge világosságsugárból, mely előtte mozgott, következtethetém,hogy az alak lámpát visz magával. Ki lehetett ? Bizonyára nem dr. Adams, mert ő már délelőtt eltávozott. Azonban a találgatásra most nem volt időm, az alak mozdulataival voltam elfoglalva. Lehajolt a kulcslyukhoz, s az ajtót csakhamar benyitotta. Belépett a szobába, azon szobába, hol uj vendégeim aludtak, a nélkül, hogy csak a legcsekélyebb zörejt is hallottam .volna. Elhatároztam, hogy megvárom, mig kijő, s akkor eléje lépek. Mintegy húsz perez telt bele, mig emberem újra előtűnt. Az ajtót gondosan bezárta maga után, s aztán indult arra, a merre jött. Midőn előttem elhaladt, rárohantam s galléron ragadtam. 0 vad szitokban tört ki, s oly erővel, minőre nem voltam elkészülve, taszított el magától, és sietett szobája felé. Én azonban már ekkor teljes dühben voltam, s egy ugrással újra megragadva, szerencsésen a földhöz vágtam. E pillanatban szobája ajtaja föltárult, s midőn a világosság arczára szolgált, Luton Oszkár sápadt vonásait ismertem föl benne. Az én szánalomraméltó betegem, a halni készülő ember volt. Eleinte nem akartam szemeimnek hinni. Hol vette azon erőt, melyet ellenemben kifejtett? Mialatt igy töprenkedni kezdtem, vendégeim közül nehá- nyan, a dulakodásra iölébredve, kiléptek a folyosóra.
