Eger - hetilap, 1864

1864-11-03 / 44. szám

358

mozgalmat, melyet a szóban, sőt tervben is levő eczetgyár felállításának ügye idéz elő. Nem tudom, létesülhetni fog-e ez üdvözölt, sokak által felkarolt eszme ? Ily gyárnak fönnállhatására nézve a helyiviszonyokban, körülményekben; fölvirágzására pedig a hely fekvése és a közlekedés könnyűségében, nagy biztosítékot találhatni, igy annak jövőt, a vállalatból nyereséget méltán ígérhetnek maguknak a vállalkozók. ?

T A R C Z A.

Virágaim.

(Angolból.)

Fölszedtem az élet virágait,

Boldogságot, szerelmet és gyönyört;

Midőn legszebben nyiltak keblemen,

A csalódás egyet-egyet letört.

Mind elhultak, mind el virágaim,

A boldogság meg a szerelem is;

És a kebelben annyi kéj után

Nem maradt fenn más semmi — csak tövis.

Zoltay Lehel.

A gyanús szálloda.

Egy deczemberi este a kandalló tüze mellett üldögélve, beszélgettünk politikáról s egyébről; végre a legújabban elitéit bűnvádi esetek kerültek szóba. „Minthogy épen lopásról van szó — mond a jelenlevők egyike — egy igen érdekes tolvajság jut eszembe, mely saját házamban történt. Ha nem lesz önökre nézve unalmas, elbeszélem.“ A beszélő Barton Simon nevű éltes korú férfiú, ki több évig szállodatulajdonos volt. Kiváncsiak voltunk a történetre, melyet Barton ekként adott elő :

Mintegy 20 évvel ezelőtt vendéglőt nyitottam ezen állam nyugati részében. A hely igen jó volt, mert sok utas fordult meg ott, s számos törzsvendég látogatta házamat. Egykor este felé fényes hintó állt meg szállodám előtt. Midőn a kocsis a bakról lelépett, embereim egyikét odakiáltotta, hogy segítene neki. A hintó megnyílt, s legelőbb egy szép, 15 éves leányka ugrott ki belőle. Azután a kocsis kezét a hintóba dugta, s kapusom segélyével egy beteg férfiút emelt ki onnan. E férfiú magas, hajlott termetű volt, s inkább csontvázhoz, mint élő emberhez hasonlított. Csontjait tisztán ki lehetett venni pergamentböre alól, s úgy tetszett, mintha hallottam is volna azok zörgését, midőn kiemelték. Rövid, száraz köhögés rázta meg a szánalomra méltó embert minden pillanatban, s folytonos nyögése arra mutatott, hogy sokat szenved. Én rögtön a vendégszobába vezettem, s kérdém, mivel lehetek szolgálatára. Azt mondta, hogy ö new- yorki kereskedő, és hogy sorvadásban szenved. Orvosa azt tanácsolta neki, hogy a nyarat itt töltse, s e tanács következtében jött ide. Hogy ott volt, azt tudtam, de hogy az egész nyáron át ott fogna maradni, nagyon kételkedtem rajta. Úgy tetszett nekem, hogy igen közel van a temetőhöz. Biztosított, hogy nem lesz nagyon terhemre, miután orvosa majd mindennap meglátogatja, leánya pedig ápolni fogja. Magát Lutonnak, barátságos, kedves leányát pedig Klárának nevezte. Kívánságát meg nem tagadhattam, annál inkább, mert kinyilatkoztatta, hogy bármennyit számitok is föl neki, pontosan ki fogja fizetni. A szobákat tehát rendbe hoztuk, 8 a beteg vendéget fölszállitottuk. 0 rögtön lefeküdt, mert igen ki volt merülve s fáradva.

Másnap-reggel egy ur érkezett szállodámba, ki magát mint Adams János orvost mutatta be. Csinos, megnyerő külsejű, mintegy 50 éves férfiú, s azon tehetséggel birt, hogy a kivel beszélt, annak bizalmát rögtön megnyerte. Elmondá, hogy nővérével pár mérföldnyi távolban lakik, s ott fog maradni, mig betege Luton él. Mialatt beszélgettünk, Klára lépett be, s tudatta az orvossal, hogy atyja minélelőbb beszélni óhajtana vele.

Félórával később lejött az orvos, a fejét rázva. „Szegény ember!—úgymond, mialatt mellém .ült — nem fogja már sokáig huzni; ma szokatlanul gyönge és levert.“ Nem igen volt ínyemre, hogy szállodámban haljon meg, de már nem segíthettem a dolgon, tehát megnyugodtam.

Egy hét mult el, s Luton napról napra jobban gyengülni látszott. Föl sem kelhetett többé az ágyból, s az orvos minden reggel meglátogatta, sőt néha este is. Klára a legnagyobb önfeláldozással ápolgatta, s úgy tapasztaltam, hogy néha egész éjjel virrasztania kellett atyja mellett.

Egy nap levelet kaptam New-Yorkból egy ügyvédtől, ki ő nappal előbb nejével és leányával házamban lakott; e levélben tudatta velem, hogy neje mintegy 3000 dollár értékű ékszereket veszített el az utón. A nő arra jól emlékezett, hogy ékszerei még megvoltak, midőn házamban lakott, s onnan egész New-Yorkig csak egyszer, atyjánál állapodott meg. Az ügyvéd arra kért, hogy nézetnék utána, hogy nem találhatnók-e meg valahol az elvesztett ékszereket ? Ugyanaz nap este Luton Klára jött hozzám, s azt mondta, hogy atyja szeretne velem beszélni. Azonnal hozzá siettem, s a beteget ágyában, dunnák és vánkosok közt ülve találtam.Inkább hasonlított egy halotthoz, mint élő emberhez. Kért, hogy üljek le, s aztán egészségi állapotára nézve tett nehány megjegyzést. Azt mondta, majd csak megsegíti az Isten, ámbár tudja, hogy igen odáig van, sokkal gyengébb, mint idejöttekor volt, támaszkodás nélkül a lábán sem tud megállni, de azért reményű, hogy felüdül még. Klára ezalatt fejét félreforditotta, s szemében könyet véltem észrevenni. — „Azonban ön — mond Luton hosszabb szünet után, fájdalmas, hörgő hangon — én egy különös okból kérettem önt magamhoz. Van-e sok idegen e házban ?“ Mondám neki, hogy a ház csaknem egészen tele van. — „És ismeri-e ön valamennyit?“ — „Többnyire ismeretlenek előttem“ — viszonzám, csodálkozva a kérdés fölött. — „Nem akarok önnek nyugtalanságot okozni — folytatá Luton — mert ön igen barátságos volt irántam, s tudom, hogy ön nem hibás. Azonban a múlt éjjel engem mintegy 1000—1200 dollárig megloptak. Nem tudom egész bizonyossággal, hogy mennyi volt, de több volt 1000 dollárnál. E kis szekrényben tartottam (mialatt egy, az asztalon levő rózsafa-szekrénykére mutatott). Körülbelől éjféltájban Klárát aludni küldtem, s magam is, a bevett opiumcseppektöl, csakhamar elaludtam. Reggelig föl sem ébredtem, valamint leányom sem ; midőn azonban reggel szekrényemet fölnyitnám, üresen találtam azt. Ajtóm nem volt bezárva, s az éjjel kellett valakinek beosonni s a tolvajságot elkövetni. Azonban — tévé utána, midőn aggódásomat észrevette — ne törődjék az én kárommal, mert én azt meg sem érzem, s az ön házát sem kívánom hírbe hozni. Az esetet csak azért beszéltem el, hogy gáton legyen ön, mert ha a tolvaj föl nem fedeztetik, mások is fenyegetve vannak, akik majd jobban zokon vennék a dolgot, mint én.“

Minthogy a hosszabb beszélgetés a betegre láthatólag ro- szul hatott, nem kérdezősködtem tovább. A pénz, mit tőle elloptak, mint mondá, legnagyobb részt arany volt, csak kétszáz dollár volt, bánkjegyekben, melyeket lehető pontossággal leirt.

Eltávoztam, nagy fölindulással, mint elgondolható. Hogy a tolvajnak a szállodában kellett lenni, arról cseppet sem kételkedtem ; de mikép jussak nyomába ? Százötven ember volt házamban, kik közül alig ismertem huszonötöt. Mindamellett meg