Eger - hetilap, 1864
1864-11-03 / 44. szám
354 népgazdaság helyes és jól rendezett állapotához megki- vántatik a termelés és fogyasztás közti helyes egyensúly; s hogy 4) ezen egyensúlynál fogva a nemzeti jólétnek egyik lényeges föltétele, hogy valamely népnek összes tőkekészlete a jövedelem megtakarított részei által gyarapittassék, s tehát az összes tiszta jövedelem improductiv módon eine fogyasztassék. Hogy tehát végre 5) a polgárok takarékossága bizonyos határok között az általános jólét tentartása és emelésére igen jótékony hatással bir, sőt szükséges. u) Alkalmazzuk ezen törvényeket (1 — 4) a magángazdaságokra, s azon eredményre jutunk, hogy minden oly fényűzés, mely a jövedelmet túlhágja, vagy a melynél a nélkülözhetlen javak a nélkülözhetőkért szenvednek, sőt gyakran mely a tiszta jövedelmet egészen fölemészti, oktalan s mind magán-, mind népgazdasági szempontból kártékony, mert általa az egyesnek, s igy az összes népnek termelő ereje gyöngül, s tartós jólét lehetetlenittetik. Minden érettkorú emberben föl kellene tenni legalább annyi józan észt, a mennyit egy rendezett háztartás megkíván, és annyi akaraterőt, mennyi jóléte első föltételeinek megalapítására szükséges; — s bármi csekélynek látszik is elméletben eme föltételezés, gyakorlatban a számtalan „derangirt“ gazdaság az ellenkezőt bizonyítja. Nem is any- nyira a belátáshiány, mint inkább az akaratgyöngeség itta baj, mely érezvén, hogy azon igazság, a melynek belátására legbensőbb érdekeink utalnak, cselekvényeink felett ítélő bíróként szokott őrködni intő és feddő szózatával, — attól menekülni igyekszik, mint Macbeth Bankó szellemétől! Pedig mint Franklin oly szépen mondja: „a józan észnek az a sajátsága van, hogy ha nem akarjuk hallani, soha el nem mulasztja azt velünk éreztetni.“ Mindenki belátja, hogy oly kiadás, mely nélkülözhető javakra tétetik, mely által a nélkülözhetlen szenved, kárhozatos; s valóban, nem kellene-e szánakozni ama betegen, ki drága csészét vesz magának, melybe orvosságát öntse, mig orvosságra pénze nem marad?! És mégis hányszor nem látunk hasonló balgaságokat! Az iszákos ivás közben mindenre gondol, csak talán arra nem, hogy leré- szegszik — arra gondolni nem akar. Mindenki belátja, hogy azon ember, ki jövedelmén felül költ, vagyonában tönkre jut, noha tönkre jutni senki sem akar. Azon javak, a melyek a kényelem, szépérzet stb. előmozdítására szánvák, s melyek jólétünk s szellemi előha- ladásunk tényezői lévén , méltán képezik vágyaink tárgyát, oktalan fényűzéssé válnak, ha pl. reájok tőkéimet, melyek jövedelmem forrását képezték, fordítom, s az által a kevésbbé nélkülözhető javakban szükséget szenvedek. „A ki fölöslegest vesz, az végtére rendszerint a szükségest kényszerül eladni.“ (Franklin.) A műveltség kisérője az előrelátás, a jövőrőli gondoskodás. Elmondhatjuk Széchényivel: „Hát ugyan mi az ész ? ítéletem szerint jobb érteményét az észnek nem adhatni, azoknak t. i. kik érteni akarnak, mint igy: „Ennek egy pár órára van esze, annak több napra, emennek öt, tiz, húsz esztendőre, amannak egész életre, s ennek századokra, öröklétre.“ (Hitel.) Mennyi időre szóló esze van tehát, kérdjük már most, annak, ki a hiúság, mértékletlen- ség szenvedélyei által izgatva, elkölti azt, a mije van, a költő szavai szerint: „mert nem azért szerzem, hogy legyen, hanem azért, hogy eligyam, egyem.“ (Vége köveik.) Vavrik Béla. Végszó a szüret meghatározásának kérdése fölött. Az újabb perrendtartás szerint a feleknek csak két szóváltás engedtetvén meg, az utólsó szó az alperest illeti, rajtam lévén e szerint a sor, a felszólaló urnák, mintfölpe- peresnek, a lehető legrövidebben felelendek. E lapok 4-ik számában reá utasítottam a felszólaló urat a szüretidő meghatározásáról rendelkező positiv törvényre, a 42-ik számban olvasható második czikkében a felszólaló ur már beismeri, hogy hazai törvényeinkben a szüretidő meghatározhatására van törvény és jogalap, kifogása csak abban öszpontosul: hogy „e törvénynek nem az volt a czélja, miszerint elvül kimondja, hogy a szüret idejét meg kell szabni, hanem rendezési irányánál s permissiv szerkezeténél fogva miután e szokásos jogot mint meglévőt találta, meghagyta azt ott, a hol az dívott.“ Ekifogás, illetőleg állítás ellenében azt válaszolom: hogy bár e törvény nem proclamálja is azt világos szavakkal, hogy a szüret idejét meg kell határozni, ebből nem az következik, hogy azt meghatározni nem kell, mert törvényhozóról mindig föl kell tennünk azt: hogy törvényt oknélkül nem alkot; midőn tehát a szüret ideje meghatározásának szokásos jogát világos irott törvénynyé avatta, a szüret ideje meghatározásának szükségességét is proclamálta. E törvény állítólagos permissiv szerkezetére pedig megjegyzem, hogy midőn a törvény szükségessége a törvényhozó előtt bebizonyul, s e tekintetben törvényt is alkot, ezen törvénynek szerkezete sem lehet permissiv, hanem kell, hogy az határozott legyen, a mint hogy a felhívott törvény szavai eléggé is határozottak. Általtér ezután a felszólaló ur az 1832/6 7-ik t. czikk genesisének fejtegetésére, ügyes tollával azt igyekezvén kimutatni : „hogy a szüret idejének meghatározását illető szokásos jog átalában és egyetemesen a dézsma jogából keletkezett, s ezzel együtt megszűnt.“ Én ez értelmezés ellenében a 41-ik számban mondottakhoz ragaszkodva, újra azt állítom: hogy a szüret idejének meghatározási joga nem a dézsmából, mint úri haszonvételi jogból, hanem a szü- retelési jó rend fentarthatása mellett, főleg a bortermelés azon föczéljából, hogy a lehető legjobb bor szüretliessék, és igy a bortermelők érdekeinek is figyelembe vétele mellett, ál- lamgazdászati szempontból keletkezett, a szüret idejének meg- határozhatási joga pedig törvényhatósági jog volt, se jog a földesurat nem mint dézsmatulajdonost, hanem mint földesúri hatóságot illette, a dézsmával együtt nem szűnt meg, mert nem ennek kifolyása volt. Lássuk már most, hogy e két nézet illetőleg értelmezés körül az elmélet és gyakorlat melyiket igazolja? A felszólaló ur törvényértelmezése szerint: „a szüret idejének meghatározási joga egyedül a bordézsmában találja eredetét és alapját, és általában a bordézsmára jogosultakban gyakorlóit, s e jog mindenütt a földesur mint a bordézsmára jogosult által gyakoroltatott, mit a Hegyalján máig is divatozó szokás igazol, s abbeli figyelmeztetésemre, hogy a szüret idejének meghatározhatási jogát a dézsmát nem szedő kir. városok s kiváltságos községekben a városi hatóságok, az ország némely részeiben pedig a megyék gyakorolják, azt válaszolja, hogy „ha ezen jog gyakorlata a kir. városok és kiváltságos községeknél szokásba jött, az csak a földesurak utánzása lehetett, a megyék beavatkozása pedig csak a földesurak ellenében gyakorolt ellenőrködésnek vehető“. Felszólaló urnák ezen értelmezése és állítása nem állhat meg, nem az: hogy a szüret idejét mindenütt a földesur, mint a dézsmára jogosított, határozta H) Rau: Lehrbuch, 327. és köv. §§.
