Eger - hetilap, 1864

1864-08-25 / 34. szám

268

a másodikat Mansburt Gyula fokorui ispánhoz. Mai időben rósz I világ van a leányokra, nagy ritkaság műveltebb körökben a férj- hezmenetel, főleg ott, hol a telekkönyvben a leány nevére mi sincs Írva. Nagyon jó lenne a mai időben, ha az Úristen, a mint megszületik a leány, legalább is mindeniknek kétszáz hold földet adna, akkor majd nem maradna párta alatt egy leány sem; mig most igen sok marad, a báj, a kellem, az erény, nagyon keveset nyomnak a mérlegben, hanem a vagyon, az a legfőbb. —

És most végül felhívom az „Eger“ levelezőit, írjanak már ők is, én nem leszek többé szükségben segítő imádságoskönyvecske.*) Én már többé nem irok, hanem lehajtom fejemet azon kellemes vánkosra, melyről azt mondják, hogy pulvinar diaboli. Hevesi.

*) Hogy mily nagy szükségben vagyunk, fényesen kiviláglik onnan, hogy e levél is csak egy heti veszteglés után juthatott be a párád .. . akarjuk mondani: az „Eger“-be. S z e r k.

4 TÁRCZ A

Egy jó öregur.

(Folytatás.)

Az orvos eljött, megvizsgálta a beteget, néhány perczig beszélt vele, s felgyógyulásáért kezeskedett. Uram, mond Pléraer- nek, e fiatal ember önnnek köszöni életét, ön nélkül a halál martaléka leendett.

Az ápolónő fizetni akart a látogatásért, s Plémer észrevevén, hogy az orvos nem fogadja el: — Nem, uram! nem, mond, mi gazdagok vagyunk, gyakorolja kegyét a szerencsétlenek iránt.

— Most nyugodt vagyok, mond Plémer a beteghez, engem ezután csak ritkán látand ön. Ügyeimmel leszek elfoglalva. Hanem tartsa meg óráját, mert jól esik a betegnek, ha álmatlan éjein számolhatja az órákat egymásután.

— Az éj és nap, mond Montalde, mindenkor a hála óráit fogja nekem ezentúl mutatni.

— Mondja ön inkább: a barátságét!

Nyugodtság terült el ez időtől fogva a fiatal ember lelkén, s becsúszott ereibe is; a láz szemlátomást kisebbedve eltűnt, s egy kellemes lábbadó vidorságának adott helyet. — Azon korban, melyben Montalde volt, a természet rövid időn megújul, s vissza- szerzi erejét.

Plémer örömmel látta fiatal barátját éledni, mint egy virágot, melyet ö öntözgetett, midőn az lankadtságában majd kiveszett.

— Már most, szólt hozzá egy nap, midőn teljes egészségnek örvendett, mondja el ön, hogyan, s minő szerencsétlenség következtében juthatott egy jószületésü, nevelt ember mint ön, azon helyzetbe, melyben önt találtam ?

— Fiatal vagyok, de szerencsétlenségem vázlata hosszú időt kíván, viszonzá Montalde, ha a részletekbe akarnék bocsátkozni; de mégis elmondom önnek:

Én az Aranyhegy tövénél születtem, a természet legszebb országában; Auvergne fekvését csak nevezni kell, leírni úgy sem lehet, ismeretes a világ előtt, mily kellemdús, és termékeny vidék ez; hanem megfoghatatlan aránytalanság! e gazdag földön a lakosok legnagyobb része szegény. Családom ezek számából való. Nem hallgatom el, hogy gonddal növeltettem. A gyönyörű természet szemlélete, egy részről a magas hegyek fölséges tekintete, más részről a regényes fekvésű kertek, a szőlőtökkel koszorúzott halmok, alant a szép gyümölcsös fákkal hintett rétségek, hol a Roya folyam kristálytiszta vize csatornákban kígyózik szét, végre a mezei munka gyönyöre, az örömek, s honfitársaim tiszta erkölcsei oly élénk hatást gyakoroltak lelkemre, hogy azok gyakori élvezete után hizelgni kezdék magamnak, hogy én költőnek születtem. — Kísérleteimet egy kisebb közönség tapsa koszorúz- ta, s megvallom, azt hittem, megérdemlem.

A dicséretektől megrészegülve, tehetségem után szerencsémet megalapíthatni reményivé, felkértem atyámat, ne nyugtalankodjék miattam; s vagyonával bátran rendelkezzék. Nővéreim jegyajándékai elég előnyösen megalapittattak, s atyám meghalá- lozván, anyámat nővéreim mellett hagyám azon kis jószág birtokában, mely az én örökségem leendett, alig hagyva fenn magamnak annyit, miből élhessek Párisban azon kis ideig, mig elkezdhetem működésemet.

Párisba érkezve, a jósága, műveltsége, s Ízléséről egyaránt hires bölcs d’Alemberthez menék. Nem ismertem soha bölcsebbet. 0 gyermekségétől fogva az volt. Minőnek a természet választó, híven ahhoz találta, és láthatta őt az ember minden nap, minden körülmény közt. Semmi hibáztatható nem volt jellemében. Az ö csekély békétlenségei, önzéstelen gyengéi, s mint nevezék, gyer- mekies haragja ; oly öszhangzók voltak, mint a legtisztább eszmék, s legszilárdabb és legfönségesebb érzelmek.

(Folyt, követk.)

A sakjátsző önmozgony.

(Yé£e-)

Egy év elforgása után bejelenti magát a cs. udvarnál s a k- játszó önmozgonyával. Sikerülése valóságos diadal volt, hire egész Európát villámként bejárta, s a hírlapok a legnagyobb elismerés és enthusiasmussal írtak róla.

Windich, ki az önmozgonynyal játszott, megismerteti velünk ezen ülések egyikének minden részleteit.

Az önmozgony elfogadja Kempelen szobájában a vendégeket, az első tárgy, mely első szempillantásra megragadja a belépő figyelmét, egy 1 méter és 20 centiméternyi hosszú, 0. 70 széles és 0. 85 magas szekrény, mely mögött láthatni egy, em- hernagyságu s gazdag török öltönyt viselő szobrot.

Midőn a török játszmáját megkezdi, Kempelen kiveszi pipáját kezéből, s az önmozgony e percztől fogva mélyen szegzi szemeit a szekrény felső részére erősitett saktáblára.

Mielőtt megkezdené a játékot, K. kinyitja a két részre osztott szekrény ajtait: a baloldali, mely a láda hosszaságának körülbelül harmadrészét teszi, kerekeket, emeltyűket és hengereket rejt magában; a jobb pedig telve van kerekek, rúgok és nehány vízszintes számlappal.

A gépészet többi része áll még egy párna s táblácskából, melybe nehány megaranyozott szám van bevésve. A szekrény fiókjaiban szemlélheti az ember az elefántcsontból készült vörös és fehér sakdarabokat; van benne azonkívül még egy hosszas alakú doboz, hat saktábla a hozzájok tartozó játékeszközökkel. Mindez nagy gonddal van felállítva közel az önmozgonyboz,mely középszerű játékoskint iparkodik akár a vörös, akár a fehérekkel megnyerni a játékot. Rendesen a szekrény belsejében gyertyavilág van, melynek fényénél a közönség könnyen megláthatja a legnagyobb részletességig a kerekgépezetet.

Végre K. felhajtja az önmozgony ruháját egész fejéig, hogy megmutassa a szobor belszerkezetét. Ez egy kerekrendszert tüntet elő, mely majdnem az egész testet betölti.

Hogy mindenki meggyőződhessék, hogy e leleményes készületben senki sincs elrejtve, az önmozgony egészen fedetlen, az öltönyök lehuzvák róla, s a fiókok.nyitottak, ide s tova hengergetik a teremben, hogy minden kiváncsi tökéletesen megvizsgálhassa.

Kempelen végre bezárja e szekrény minden nyílását, s fel