Eger - hetilap, 1864

1864-06-30 / 26. szám

205

T A R C Z A.

Az elhervadt virág.

Minden ember, ki csak egy kissé is van megáldva érző szívvel, — minden ember, kinek voltak életében nehány ömledező boldog pillanatai, melyekben szerelemmel nézi a világot, — minden ember végre, ki egyszer mondhatá: szeretek s szeretve hiszem magamat, bir titkos bókjában valami elszáradt virágot, valami régi ereklyét, melyet szorgosan rejt el az avatatlan szemek elöl, és melyet az unalom napjaiban, sóhajtva az elfutott boldogság után, gyakran megtekint.

A minap egy ócska könyvkereskedő boltjában Jouy „Zarándok“ czimti könyvének egy vén kiadását vettem észre. — Vaktában fölnyitám a könyvet, és a levelek közt egy elszáradt s megsárgult kis ibolyát találtam, mely kétségkívül évek óta lehetett ott. Minthogy szándékom volt az estét hon tölteni, a könyvet megvevém, s midőn hazatérve kényelmesen helyet foglaltam a kandalló szögletén, önkéntelenül elmerültem a kis ibolya szemléletén.

Szegény kis elhervadt virág — mondám magamban — ha te beszélhetnél, megkérnélek, hogy mondd el nekem élted történetét; ki tudja, mennyi emléket idéznél elő arról, ki téged e lapok közé zárt?

„Miért izgatod föl a már rég kialudt hamvakat? kérdé tőlem egy gyönge, nyögdécselő hang, mely az ibolya kebléből jőni látszék — történetem szomorú, s az csak szomorú emlékeket keltene föl!“

Eleinte kissé elcsodálkoztam, hallva egy virágot beszélni, de csakhamar megértém, hogy az ábrándvilágba tartozik, s a nélkül, hogy mérlegelni akarnám ezen titkot, mondám az ibolyának: Szomorúságod, kedves kis ibolya, viszhangra fog találni szivemben ; mert hidd nekem: nincs ember e világon, ki a fájdalmat ne érezte volna, s azt felfogni ne tudná. Beszéld el azért nekem éltedet, és az eseményeket, melyek hozzá kötvék, én figyelemmel foglak hallgatni.

Pillanatnyi szünet után az ibolya igy kezdé történetét: „Egy szép kis völgyben, százados tölgyek árnyában, a meudoni erdő legelszigeteltebb részében születtem. Reményem volt, hogy e helyen, mely születni látott, fogok meghalni. Azonban egy szép májusi vasárnap bizonyos csoport vig sétáló közeledett felém, s közel azon helyhez, hol virulék, letelepedett: Osszehuzám magam, a mint csak lehetett, elrejtőzvén a füvek alá. Hasztalan mesterkedés! Egy piczi, finom, gyöngéd kéz kivett búvóhelyemből, s örökre elválasztott kedves testvéreimtől. Eleinte nagy volt bánatom, hazámtól igy megfosztatva érezvén magamat, de szemlélve uj úrnőmet, lassankint vigasztalódtam. Egy bájos, barna, 16 — 18 éves lányka volt ez; — rózsás kis ajkait bűvös mosoly redőzé körül, nagy kék és nedves szemei igéző fénynyel ragyogtak. Diadalmasan vitt társnői felé. Nézzétek, mily szép — mondá ö — és mily kellemes illatú ! Akkor kézről kézre mentem, s valóban büszke voltam a csodálkozásra, melyet előidéztem. Egy vig társaságban találtam magam, mert Jenny kisasszonynak, a fiatal barnácskának, ki engem leszakasztott, kézfogóját ünneplék. Fölötte kezdett érdekelni ezen naiv és szép gyermek, kinek minden mozdulatában a legtisztább ártatlanság tűnt elő. Vigságán uralkodni épen nem igyekezett, oly büszke és boldog volt, mert szeretve érzé magát, a mint azt valóban meg is érdemié! Csakhamar egy fiatal ember felé szaladt, ki az öreg rokonokkal beszélgetve, nem egy tolvaj tekinietet vetett a szép kis barnára.

„Nézze Gyula — mondá a fiatalembernek, mily kedves kis virág ! önnek szakasztottam azt, azért őrizze gondosan, el ne veszítse ; mert ennek önt mindig reám kell figyelmeztetnie. És e szavakat mondván, finom rózsás ujjai közé fogva, jegyese öltönyének gombhüvelyébe tett. — Ez elpirulva a boldogságtól, meg- csókolá a kis kezet, mely engem, fájdalom, örökre elhagyott. A társaság nemsokára visszaindult, és én először életemben láttam a világot, melyről ekkorig csak elvont eszményképpel bírtam. Sokat beszéltek nekem a keserű bánatok, s a számos csalatkozá- sokról, melyek megmérgezék a halandók életét; miért is igen meg voltam lepetve, midőn láttam a vig sétálókat, kik mosolylyal ajkaikon összetalálkoztak; midőn láttam a nap minden boldogét, kik a holnapnak gondja nélkül vigan futkostak a virágos pázsiton. Fájdalom, akkor még nem tudám, hogy nincs oly szép nap, melynek ne lenne holnapja! Elhagytuk szülő-erdőmet, azután leszállva egy hosszú, hársfáktól szegélyzett dombról, megérkeztünk a Szajna partjaira a saint-cloudi vadaskert elé. Itt temérdek ember volt, kik a gőzhajó megérkezését nézték. A folyó másik partján egész hosszú sorsát lehetett látni a díszes fogatoknak, melyek a boulognei erdőbe robogtak.

„Maga a Szajna a legszebb látványt nyujtá: a különféle szinü csolnakok hattyúként czikáztak csöndes fölszinén, s a csolnakosok vig danái kedvesen hangzának a távolban. Jenny örömmel szemlélte e szép látványt, s egészen föllelkesedve tapsolt kis kezeivel. Jegyesének karjaira támaszkodék, gondolván, hogy nyolcz nap alatt meg fogja áldani a pap egyesülésöket; álmodott egy fiatal asszony kis belvilágáról, menyegzői ékszereiről, menyasszonyi öltözetéről. Miért ne álmodott volna a fiatal szép leány ? hisz csillaga oly szépen ragyogott a tis zta kék égen!

„Valaki sétacsolnakázást indítványozott; az ajánlat egyhangúlag elfogadtatott, s fiataljaink csakhamar azon karcsú hajók egyikébe szálltak, melyek a párizsiak egyik fő boldogságát képezik. Kettős volt az öröm, midőn a hajó elhagyá a partot, s az evezők ereje alatt Alsó-Meudon felé közeledett. — Jenny és társnői hátraültek az öregekkel; Gyula az evezősök közt foglalt helyet. A nap épen most hanyatlott le a láthatárról, az est nagyszerű volt, minden a szívhez szólt, a szeretet illatárja ömlött el az egész természeten. — Nézd Gyula — mondá Jenny jegyesének — mily kék s tiszta a viz, nemde elmondhatnók: hogy nym- phái a mi elfogadásunkra terjesztik ki karjaikat?

„Nemsokára a visszatérésre kellett gondolni, és a fiatalok sóhajtva gondoltak az elmúlt boldog napra; még a kis Jenny homlokát is egy könnyű bánatfellegtől elhomályosittatni láttam. A búskomolyságnak szintén megvannak saját bájai! Pillanat alatt megértém azt, midőn a fiatal lánykák egy közös hangzattal Schubert „Istenhozzád jának“ egy felséges melódiáját kezdék dallani.

„E pillanatban egy esti szélroham lekapá Jenny vállszalagát. 0 kihajlik a hajóból, hogy elérje a folyam által tovaragadott szalagot. E mozdulatban elveszté az egyensúlyt, s viz alá tűnt. Erre fájdalmasan kiáltva Gyula, a vízbe ugrott, hogy fölkeresse s megmentse jegyesét. Mindezen jelenet perez müve volt. Most minden arezon a nyugtalanság honolt; senki sem szólt, de a keblek szívdobogását lehetett hallani. Gyula többször feltűnt a viz fölszinén, de mindig csak az erőtlenség és kétségbeesés kiáltásait hallatva. Ezen a helyen egy sziget kettészegi a Szajnát, és a folyam igen sebes; maguk a vidéki hajósok is igen veszélyesnek ismerik e helyet. Gyula, mielőtt a vízbe vetette volna magát, felső öltönyét létévé, hogy mozdulataiban több szabadsága legyen. Én tehát a hajó egy padján feküdtem, élénk érdekkel követve e dráma kifejlődését. — Végre Gyulának „segítség!“ kiáltása hallatszott. A hajó csakhamar elérte őt, s Gyula a fiatal, kevéssel előbb oly vig és boldog lányok karjaiba helyezé jegyesének élettelen testét. Minden gond, hogy őt az életnek visszaadják, meghiúsult, — Jenny meghalt! A hajó személyzete köztmér- hetlen, leirhatlan volt a fájdalom kitörése. Némelyek sírtak, má-