Eger - hetilap, 1864
1864-06-09 / 23. szám
181 4 T Á R C Z A. IA kártya áldozata. (Vége.) Több hóig mulattam San-Franciscóban, mialatt Gordonnál laktam s többféle üzletbe bocsátkozám, melyek közül az egyik elsült, a másik nem, olyannyira, bogy a nevezett idő lefolytaután számításaimban láttam, hogy épen kijöttem, a mennyiben pénzem csak annyi volt, mint midőn a földből kiástam. De ö sokkal szerencsésebb volt, úgy látszott, hogy, mint a mesebeli Midás királynál, a mihez nyúlt, mind aranynyá változott. Ismételt szerencséje következtében vérmesebb s némi tekintetben vakmerő lön, mely megijesztett, attól félve, hogy egy szerencsétlen merény könnyen megsemmisítheti. De a hányszor csak figyelmeztetém, mindannyiszor szemembe nevetve csak ezt mondá: Nem mond- tam-e gyakran, hogy Aladdin lámpája kezemben van? Egy más körülmény nem kevésbbé nyugtalanított: minél inkább gazdagodék, pénzvágya annál jobban nőtt, s habár többel birt is, mint a mennyit legvérmesebb napjaiban remélt, olyannyira távol volt vágyainak czéljától, mint egykor, és e nyer- vágyában elkezdte látogatni a játékbarlangokat, s a mint látszék, mindenkor győztesen jött elő belőlük. Miután láttam, hogy helyzetem San-Franciscóban épen nem javult, elhatárzám magamban, hogy a bányákhoz térek vissza, s nehány komoly szóval búcsút vettem vérmes barátomtól. De minthogy e történetkében inkább ő róla, mint magamról akarok szólni, távollétem időközét átugrom, mely több hóig tartott. Visszatértemkor a városba nem heves szívdobogás nélkül keresém föl barátom lakását. Elénktelenebbnek találtam üzlet- helyét is, mint egyébkor, s a mitől féltem, maga sem volt honn. Kérdezösködéseimre egy nagy és pompás terembe, vagy jobban mondva aranynyal szönyegzett barlangba utasítottak, mely az utóbbi időkben állandó lakása volt. Tüstént nem kereshetém föl, mert egynémely ügyem elintézése vévé igénybe időmet; hanem másnap este, a mint a kérdéses terem ablakait fényesen kivilágítva láttam, oda irányzóm lépteimet, és ott, nagy embertömeg közt, mely a kártyaasztalt környezé, fölfedezém barátomat is, ki hatalmasan rakta, és kire mindnyájok szemei függesztve valónak. Úgy állott, hogy a világsugár élesen ráhatott kártyájára, — el nem titkolható nyugtalansággal szemléltem e halvány, majdnem halálsápadt arczot, összeszoritott ajkaival, redőteljes homlokával, szikrázó szemeivel, melyeket az osztó kezében levő kártyára függesztett. Szerencséje megfordult, azt vettem észre, és egy oly egyénnek vad és őrült kétségbeesésével, ki tudja, hogy ha nem tesz valami bátor húzást, megsemmisül, mindenét rátette a szerencse játékára. Sajátságos föltünése által, mintegy varázsvesszőtől megilletve álltam nehány perczig, szomorún nézve elváltozott arczára. Végre, épen akkor, midőn készülőben voltam rárohanni, hogy átkától, ha lehetséges, elvonjam, hátrahajolt, s görcsösen rángatózó kezeit homlokára tévé, mialatt nehéz veritékcseppek gyöngyöztek alá hosszúra nyúlt arczán ; a következő pillanatban haliám ama kétségbeesett hangot, mely még most is cseng füleimben: oh Istenem, végem van! — A tömeg szétoszolt, hogy kibocsássa, egy rész a szánalom, a részvét kifejezésével, a többiek pedig pokoli gunykaczajjal. Gyorsan hozzásiettem, megragadva kezét — kedves barátom — mondám — jőjön velem. — Kezdetben nem ismert meg, hanem hevesen eltaszitva magától mondá: — Takarodjál előlem ördög! hisz egészen oda vagyok, mit akarsz többet?.. — Henrik! — mondám szeliditőleg — nem ismered barátodat, Carson Györgyöt ?.. Mintha ködfátyolt akart volna szeméről levonni, hirtelen szemeit dörzsölé szavaimra, s lassú, nagyon megindult hangon szólt: — Carson György, te vagy az ? azt gondoltam, hogy más valaki, — ördögnek néztelek emberalakban, ki először kisértett, azután elsülyesztett. György, — folytató tovább, hevesen megragadva karjaimat, mialatt a tömegtől elvont — végem van, végem mind a két életre! Mindent elvesztettem, minden szerencsémet, becsületemet, reményemet, szeretett Fannyraat! — De még mindezt visszanyerheted, ha megválsz e btínbarlangtól. — Nem, nem — mondá kissé hevesebben — már késő, igen késő! György, örvendek, hogy itt vagy. Legforróbb ohajom volt, hogy egy baráttal találkozhassam, de hogy is remélhetém ezt: vedd e gyűrűt, — és ha valamikor hazádba visszatérsz, keresd föl Fannyt, mondd neki, hogy én küldöm legforróbb áldáskivánatimmal. —- Mit jelentsen e furcsa beszéd, Henrik ? — kérdém, mindegyre jobban nyugtalankodva. — Vond vissza szavadat. — Nem, nem élek tovább, — mormogó fogai közt, miközben arcza elváltozott. — ígérd meg nekem, hogy ha én már nem élek, s te eljutsz hazádba, fölkeresed Fannymat, s átadod neki e gyűrűt áldáskivánatimmal! ígérd meg, Carson György, az Isten szent nevére! — Megteszem Henrik,ünnepélyesen megígérem. De gyanúsak előttem e szavak. Velem kell jö- nöd. Egy pillanatra sem távozom mellőled, mig csak le nem csendesülsz s magadhoz nem jösz. — De hiszen megígérted, úgy-e kedves Györgyöm, megfogadtad, hogy bárminek kellene is történni, e gyűrűt átadod Fannymnak áldáskivánatimmal ? — Megígértem, Henrik, és meg is teszem. De jöj csak, hagyjuk el a bűn ez utálatos színhelyét! — Csak még egy pillanatra — mondá barátom, s hirtelen megfordulva, eltűnt a tömeg közt, mely újra a játékasztal felé nyomult. A következő pillanatban pisztoly-lövés dördült el, melyet az ijedtség okozta általános fölkiáltás követett. A legroszabbnak sejtelmével rohantam oda épen azon pillanatban, midőn a szegény Gordon Henriket fölemelték, ki agyába sajátkezlileg golyót röpítve, épen az asztalra dőlt, mint áldozata a kártyának, és féktelen vágyainak. ígéretemet megtartóm — végzé szavait barátom — átadtam Fannynak azon gyűrűt, és még egyet azonkívül menyegzőjére — mert Gordon Henrik jegyese, neje jelenleg annak, ki örvendett barátja szerencséjének, ki szánta rémitő bűneit, s keserűn megsiratta kora halálát. Sz. Látogatás a libanoni fejedelemnél. (Folytatás.) A látogatás ideje alatt a szépen, keletiesen öltözött mezítlábas (mert a bejövét előtt papucsaikat a terem küszöbénél hagyták) szolgák és szolganök a szolgálat végeztével is a teremben maradtak. Urok s az idegen beszélgetését hallgatták, sőt néha bele is szóltak, s megjegyzéseik barátságosan fogadtattak. És mégis rabszolgák voltak! Az urak és rabszolgák közti e bizalmas, kölcsönösen ragaszkodó viszonyt Keleten — hol, mint mondják, barbárok uralkodnak — többször tapasztaltam, s mindig jól esett szivemnek. Egy belépett szolga üdvözlő kézmozdulattal jelenté, hogy föl van terítve. A fejedelemné leányaival fölkelt, s a teremből távozott. A herczeg fölszólított, hogy kövessem. Az előszobába mentünk, hol egy kerekasztal meg volt térítve. A hölgyek már készen ültek; nekem a fejedelemné bal- s a herczeg jobb olda- láni hely jelöltetett ki. Bocsánatot kérve tudató velem, hogy a fejedelem mindig egyedül szokott étkezni, azért nincs jelen. Ibrahim ur s a tolmács is az asztalnál foglaltak helyet. Szalmaszékeken ültünk. Ezüst-evőeszközök csak nekem voltak föltéve; a többiek kanala s villája tülökből készült volt, s nagyon is föltűnt,
