Eger - hetilap, 1864

1864-05-26 / 21. szám

165-i§ T Á R C Z A.

A hűség és jutalma.

III.

(Vége.)

Midőn Tibold az időt elérkezettnek látta, felnyitá a börtön ajtaját, s urát kiszabaditá. Már sötét volt, és a gróf lehetőleg átöltözködött, nehogy könnyen ráismerjenek. Tibold, nehogy őrtársait bűnrészeseknek tartsák, egy jegyzetet hagyott hátra, mely a dolgot röviden megfejté. Előbb egy udvaron kelle átmenniök, mely a gróf börtönét a palotától elválasztó, ezután egy torná- czon keresztül nyílt az ut, mely fényesen ki volt világítva, s ember nélkül ritkán volt. Á legnagyobb elővigyázattal haladtak mindenütt, már a félutat minden baj nélkül megtették. Thierry jobbjában egy alvó testőrtől elvett kardot szorított, Tibold a magáét szintén készen tartá, elhatározva mindenen keresztülvágni, mi szökésöket gátolná. Az egyiknek szabadsága, a másiknak élete forgott koczkán. E pillanatban lépett ki a komornok a her- czegi teremből, melynek ajtaja közvetlen a tornáczra nyílott. Találkoztak. „Épen mint a jó gondolat, idején jősz — mondá a komornok — a herczeg parancsol magához“ .. Tibold fejével biczczentett, hogy érti, s mozdulatot tön, mintha a herczeg ajtaja felé akarna menni, de irányát rögtön változtatta. A komornok utána kiáltott, hogy azonnal menjen be, s ne távozzék. Tibold egy pillanatra megrettent, de magát összeszedve, bátran a lármázó szolgához lépett, és fülébe sugár „Csak egy szót még, és rögtön halál fia vagy,“ — és tőrét szeme elé villogtatta. De a komornok nem gyáva legény volt, benne gyanú ébredt, s éles szemei azonnal fölismerték a testőr társában a grófot, kit azonnal nyakon ragadott, s torka szakadtából kezdett kiáltozni. Tibold urát karddal védte, s már több sebet ejtett a szolgán, de ez, mintha görcsökbe meredtek volna izmai, annál nagyobb erővel tartá prédáját. A veszély a legmagasb fokra hágott, a lármára Henrik és Péter a szobából kirohantak; a mint Tibold ezt látta, szikrázó szemekkel, boszut lihegve futott felé, „meg kell lenni!“ — kiáltá — előbb kikerülted tőrömet, hogy most kardom öljön meg!“ és a vad hollandi kardja már a herczeg feje fölött villogott, midőn ismét azon izmos kar, mint egy lecsapott villám, Ti- boldot földre terité, s mellére térdelt. Tibold bányát feküdt, de kardja kezében volt, és ezt használta a kézműves ellen, hogy tőle meneküljön. Péter elszántan ragadámegaz öldöklő fegyvert, s kicsavaró kezéből, de e közben újra nehéz sebet kapott. Épen a fegyvert akarta a földön fekvő szivébe mártani, midőn észre- vevé, hogy Thierry a komornok kezeiből, ki vérében a földön vonaglott, kiszabadult, és a herczeget uj veszély fenyegeti. 0 tehát a kardot a herczeg elé veté, de ugyané pillanatban Thierry is kettétörte a magáét, s darabjait a fejedelem lábaihoz dobván, mondá: „Herczeg, nekünk nem itt, hanem a csatamezőn, vagy zárt sorompók között kell kardjainkat összemérni. A sors terveimet meghiusitá ; de tudd meg, hogy én erre pirulás nélkül gondolhattam, mert én foglyod voltam ugyan, de erőszak utján, nem pedig becsületszóra. Észnek és fortélynak mindig szabad volt az erőszak ellen küzdeni.“

A herczeg egy megvető pillantást vetvén a grófra, Péterhez fordult, kinek vérző karja, mint egy vaskapocs, ellenfelét még mindig a földhöz szoritá, és kardja hegyét Tibold mellére irányozván, mondá: „E fegyver véget vethetne életednek, de a gondviselés részedre más halálnemet rendelt: holnap reggel a Walpurgis-téren akasztófán fogsz kimúlni.“ „Gróf! —folytató, Thierry felé fordulva — azért választóm e helyet, mert ablakodból könnyen nézheted aljas terved eszközének méltó büntetését. Egyébiránt mi is elvégezzük dolgainkat egymás között“ ... „Herczeg! — kiálta Thierry, mélyen megindulva — az, kit te

| hatalmadban e gyalázatos halálra Ítélsz, irántami barátság s hűségből cselekedett; ezen önfeláldozás lágyítson kegyességre. 0 ezenfelül országom egyik legjelesebb vitéze, és bármily nagy váltságdijt követelsz, megadom érte.“ — „Én az igazságot nem adom el — felelt Henrik — ha ő nemes, miért cselekedett nem- telenül ? ö szándéklott orgyilkossága által a lovagiasság minden törvényét lábbal tiporta. Ilyeknek méltó helye a bitón van.“

Ezalatt a palota minden részéből fegyveresek jöttek a helyszínére és Thierry börtönébe visszavitetett, Tibold pedig a „Zwarten Tor“ legmélyebb tömlöczébe vettetett.

Másnap reggel a Walpurgis-tér közepén már állott a bitó, melynek ellenében a herczeg s kísérete részére emelvényt készítettek, és az egész tér megtelt néző sokasággal.

A határozott órában Tibold fehér ingben, kötéllel nyakán és hátrakötött kezekkel, lassú léptekkel vitetett a vesztőhelyre. Midőn a herczeg Péterrel jobbján és Assheval baloldalán az emelvényen megjelent, rögtön hozzáfogtak a véres munkához. A kivégzendő nem reszketett, de midőn ablakaira veté szemeit, Thierryt a rostély mögött térden imádkozni meglátta, könyek pergettek le bátor arczán, s búcsút intve feléje halt meg a hóhér kezei között.

Thierryt Lothringa s Brabant ura, miután nagy váltságdijt fizetett, s neki a hódolati esküt letette, szabadon bocsátó. Pétert pedig a nemesek sorába akará emelni, de az egyszerű kovács erre nem vágyott, sokkal inkább uralkodott az ö lelkén egy szegény halásznak leánya, az ő Lizája iránti szeretete, mint a lo- vaggáültetés hiúsága, mely az akkori viszonyok szerint a házasságot lehetetlenné tette volna. De mivel sebei miatt a munkára csaknem képtelenné vált, elfogadott egy szerény nyugdijat, mely neki elég volt arra, hogy jegyesét nőül vegye, s vele boldogul éljen, elvonultan és feledve a világtól.

I. Henrik, kormánya legizgalmasb napjaiban sem feledkezett meg soha Péterről, a szegény kovácsról. Ha véres hadjáratok után olykor meglátogatta Antwerpet, mindig magához hivató öt, s tudakozódott sorsa- s családjáról, mely már öt gyermekkel volt megáldva. Még akkor is, midőn Kölnben 1235. haláloságyán feküdt, egy drága aranygyűrűt vont le ujjáról, ugyanazt, melyet 1202-ben Nagy-Boldogasszony napján viselt, s megparancsolá, azt Péternek örök hálája jeléül örökségül ál- taladni.

IV.

I. Henriket II. Henrik, a győzelmes váltotta fel a trónon, ki igazságszeretetéröl lön ismeretes. Péter tehát bizonyosnak tartá, hogy nyugdija, melyet eddig pontosan kapott, ezután sem fog elmaradni. Már 60 éves volt, ereje megfogyott, s gyermekei közöl csak Mátyás volt munkabíró. A nyugdíj napja eljött, de az elmaradt ; nem panaszkodott, hanem békén várt. Év után év telt el, a nyugdíj folyvást késett, neje sürgette, hogy tegyen lépést az uj herczegnél, de ö azt gondolta : hogy a halállal a kötelezettség is lejárt, azért több joga már nincs; ezután Liza hallgatva tűrt, Pé tér napról napra fogyott, s az egész házat Mátyás, ki arczra, lélekre atyjának hű mása volt, két keze munkájával tengette. A tél beköszöntött, Mátyás beteges lett, és a nyomor, ezen irtózatos rém, Péter családját a kétségbeesés örvénye szélére szoritá.

így folytak a dolgok, midőn egy szentéletü szerzetes, ki ékesszólásáról nagy hírben állott, Antwerpbe érkezett. Hirwing- nek nevezték ; ö a szegények ügyét védte mindig a nagyok ellen, azokat tűrésre, ezeket szeretetre s méltányosságra intvén. Ritka eset volt az, hogy világi főur az ő beszédein megjelent volna, azért nagy meglepetést okozott, midőn haliák, hogy II. Henrik a hires szónok beszédén meg fog jelenni. És csakugyan a herczeg