Eger - hetilap, 1864
1864-04-14 / 15. szám
117 4 T Á R C Z A. Szellemek harcza. Vijjog az éji madár, Éjfélt ver az egri nagy óra; Ünnepi csendben a vár, Nem dördül az ágyú le róla; Nincs semmi, de semmi zörej, moraj és hang, Epen, hogy amott megmozdul a sirhant. Hah, ki az ott ? mi az ott ?! ... . Egy vén török áll fel a sirbúl, Es Mahomed kiaszott Hívének váza megindúl ; Csonttagjai összeverődnek ijesztőn, Mint száraz iharnak lombja az erdőn. Megy, rohan a csúf rém Föl egészen a vár tetejébe, Lomposan és renyhén Odaáll a keresztnek elébe; S ott látva az isteni jelt, a keresztet : Tombolt, bömbölt s Őrjöngeni kezdett. Hosszú szakáidnak Fürtjét szaggatja dühében, Majdnem szikráznak Kebelén a bosszú, a szégyen, S mint egy dühös eb, mig lánczai tartják: Úgy tánczol, üvölt és csörgeti kardját. Hallja Dobó, — s főikéi, Odaront, mint büszke oroszlán: „Hát te miért jöttél, Aljas húrik fia — ozmán ? Menj innen a sir fenekére, pokolba ; Látd, itt ez a váltság isteni dolga. Szent föld, szent hely ez itt, Melyen nem győzhet a sátán ! . . .“ Ámde Dobó szavait Kardjával nyomta le hátán; S kard kardba csapott, dörögött, ropogott még, Mig a czudar ozmán össze nem omlék.----------Vij jog az éji madár, Ejfélt ver az egri nagy óra, Ünnepi csendben a vár, Nem dördül az ágyú le róla; Csak néha törik meg csendje a várnak: Csak, hogyha Dobó veri a török-árnyat. Pájer Antal. A két szerencsétlen. (Vége.) „Mit szóljak, asszonyom! El kellett magamat, határoznom, felöltém a fátyolt, belépék a biinbánat útjára. Mig szabad voltam, biztattam magamat, s meggyőzni hittem minden szivharczot; hogy olykor-olykor gyengének érzém magamat, szabadságomnak tulajdonitám, ha többé nem leszek szabad, gondolám, megnyugszom sorsomon.— — Örökre esküvel lekötni magamat, közel volt a perez. Letettem az esküt, lemondtam a világról, s ez könnyű volt, hanem le kellett mondanom arról is, kihez szivem forrva volt, s ez több volt, mintha az életről kellett volna lemondanom. A fogadásnál lelkem ajkaimon tévelygett, s igen kevés hiányzott, hogy örökre elhagyjon. Alig volt erőm az oltárhoz térdelni, s csakhamar ájultan czipeltek el. Auyám örömtől áthatva jött hozzám — a kegyetlen. Isten bocsásd meg nekem! én tisztelem, szeretem őt, s szeretendem utolsó leheletemig.“ Lucile szavait elfojtá a zokogás, s a könyek árja önté el arczát. „Az áldozat feláldoztatott — folytatá Lucile hosszú szünet után; — én Istené lettem, nem voltam többé önmagámé. A vi- lággali összeköttetésemnek meg kellett szakadni, azt hittem magam is: nem kell többé a világ. De mi nagy volt ijedtségem, midőn lelkem mélyére szálltam! Szerelmet találtam, még pedig őrjöngő, vétkes szerelmet, gyalázatos, kétségbeejtő szerelmet, az Isten, a természet s önmagam ellen fellázadt szerelmet, mely a hosszas bánatoktól emésztetve s gyötrelmektől kinoztatva, egész dühhé változott. Mit tettem — kiálték föl ezerszer, — oh mit tettem én! ? Az az imádott halandó, kit nekem többé látnom nem volt szabad, az lebegett szüntelen szemeim előtt, egész bájalakjában. A boldogító frigy, melynek minket össze kellendett fűzni, egy kellemes életnek üdvözítő perczei, két szerető szív boldogsága, melyet csak a halál választott volna el, merültek fel szüntelen kábult lelkemben. Aszonyom! mi szomorú képet festek én! Mindent megkisérlék, hogy elűzzem lelkemböl a képet, öt év óta kergetem s mégis mindig szemeim előtt lebeg, hasztalan ragadom ki magamat az álom karjaiból, mely mindig csak e képet tükrözi vissza, hasztalan kerülöm a magányt, hol mindig vele találkozom, az oltár lábainál is ott találom, ott az Isten szentélyében is. Isten könyörülni látszik rajtam, mintha gyengülne a vétkes szenvedély rohama, egy fájdalmas levertség kezd hatalmába venni. Minden perezben érzem halálomat közeledni, s kiszenvedett szivem egy örömnek kezd helyet adni: hogy közel van a háborgó szív számára a nyugalom, a csöndes sír!“ „Ah kedves Lucile — kiálta fel a marquisnö, miután elérzé- kenyülve végig hallgatta a szomorú történetet, — melyik közülünk szánalomraméltóbb ?! Szerelem okozta'a kegyed szerencsétlenségét, az okozta az enyémet is; hanem kegyed az emberek legáldottabb, leghívebb s leghálásbikát szerété, de én a lcghiv- teleuebb, leghálátlanabb, s legkegyetlenebbet, ki valaha létezett. — Kegyed átadta magát az égnek, engem egy szörny birt; kegyed ide jövetele győzelem volt, az enyém gyalázat; kegyedet siratják s tisztelik, én gunytárgy vagyok, csalatott.“ „Házassága előtt a legszenvedélyesebb szerető volt a Cla- renqi marquis. Ifjú, kedves, széditésig bájoló, mindenki a leg- szerencsésb tetmészetünek itélé, hajlandó volt minden erényre, s ép azért kellemei is számtalanok voltak. Jelleméhez tartozott a mély felfogás, mely a szépet s illőt oly határozottan ismeré, hogy úgy látszék, az ellen véteni lehetlen volt neki. Ily tulajdonok mellett könnyű volt a szerelmi szikrát szivemben föllobbantani, s viszonzva látni az érzetet, melylyel irányomban viseltetett, vagy legalább viseltetni látszott. Mindenki teljes helyeslésével találkozott frigyünk, s szüléink nem késtek megkoronázni azt. Két év a gyöngéd szeretet örömei közt folyt el. Oh Páris! oh bűnök tanyája! a szerelem, ártatlanság és erény gyászos sziklája!! Férjem, mig jószágunkon tartózkodánk, csak ritkán, esetlegesen találkozott korabeliéivel; Párisban részt kezdett venni zajos mulatságaik s kalandjaikban , s példájokból lassankint beszivá a megromlás mérgét. — Gyakori összejöveteleik hiresztelt fontossága, titkos kalandjaiknak elbeszélése, hiú örömeik díszelőadása, s a reá halmozott magasztalások fölingerlék vágyát. Az ártatlan s csendes házi élet kellemei érdeköket veszték előtte.------Bírván az erényes nevelés előnyével, észrevevém, hova jutott férjem. El vagyok veszve — mondám magamban — szivem s szerelmem
