Eger - hetilap, 1864
1864-04-14 / 15. szám
118 nem elégíti ki többé férjemet. S valóban ezentúl csupán az illemre szorítkozott bánásmódja, nem volt kedvére többé a velem addig oly kedves együttlét, folyvást a zajtele mulatságokat kereste. Ontényét mentendő, engem is felszólított a szórakozás keresésére. Keblem szorulni kezdett. Szabadon eresztém őt, gondolva, majd feltámad benne a vágy, visszatérni hozzám, ha összehasonlítja velem a világ izetlen mulatságait. Csalatkoztam. A megromlott fiatalság megragadta szerencsétlenségre nagyon fogékony lelkét, s mihelyt megizlelte a világ mérges kelykét, elmerülése határtalan, kórja gyógyithatlan, megtérítése lehetetlen lett. Mindent megkisérlék, a becsületesség útjára visszavezetni őt, hasztalan, — miden késő volt. Barátom, elveszti ön magát, mondám neki, s bár rám nézve a legiszonyúbb csapás, elveszteni a férjet, kit én még mindig forrón szeretek, kiben minden boldogságomat találtam eddig, de mégis nem magamért, ön miatt kell siratnom saját veszedelmét. Ön ott keresi a boldogságot, hol bizonyosan nem található. A hamis élvek, a szégyenthozó gyönyörök nem elégíthetik ki önnek nemes szivét. — Rászedni, elszéditeni másokat, ez a világ hölcsesége,mely önt úgy elragadta; ön neje nem akarja ismerni e böicseséget, ne ismerje ön sem; e szégyenteljes mód nem a mi sziveinkhez illő. Önnek szive a mámorban eltévelye- dett, a mindent feledő, hűséges szeretet várja önt keblére vissza. El lesz feledve minden, nem fogok panaszkodni, nem szemrehányást tenni soha, még azon esetben sem, ha a mámor igen soká tartana, ha ön akkor térne vissza, midőn már becsületének, egészségének, tán vagyonának is csak romjai lesznek, én boldognak fogom érezni magamat, ha vigasztalással fizethetek a gyötrelmekért, melyeket ön nekem okozott. — Hanem ön, ki ismeri az erény becsit, ki a felett már érezte a menny örömeit, hogy fog kibékülni magával, midőn visszagondol majd nemtelen élveire, midőn a világ tán megvetéssel fog nézni a bűn szerencsétlen áldozatára? mi örömet nyújthat akkor az én szerelmem, midőn öntudata kínozni fogja, hogy arra méltatlanná tette magát? előre látom, hogy szerelmem csak büntetés lesz önre nézve; mennél forróbban fogom önt szeretni, annál lealázóbb lesz önre nézve szeretetem. Ez az, kedves marquis, mi engem lever és keserít. Szűnjék meg engem szeretni, ez a legnagyobb csapás lesz rám, de beleegyezem, megbocsátok, de magát ne tegye méltatlanná soha szerelmemre, ne tegye azt, a mi miatt önmaga előtt pirulnia kell. — Hinné-e kedves Lucilem? szívből áradt szavaimra egy élez volt a válasz, azt feleié, hogy olyan szépen tudok beszélni, mint egy angyal, méltó volna leírni szavaimat, s midőn szemeimet könyekkel látta eltelni: ne légy gyermek — mondá — tudhatod, hogy szeretlek, engedj engem mulatni, s légy biztos, hogy engem semmi le nem köt.“ „Azonban barátim nem késtek tudatni mindazt, a mi történt, s a mi engem megszégyenítve vert le. Fájdalom ! férjem csakhamar felhagyott még a színleléssel is!“ „Nem mondom el mind, kedves Lucilem, mi megaláztatást s gyalázatokat szenvedtem, kegyed fájdalmai enyémhez mérve elenyésznek. Képzelje kegyed, ha bírja képzelni helyzetét egy erényes, szenvedélyes s művelt nőnek azon ponton, hol mindennap uj és uj gyalázatot kelle hallania arról, kit ő egyedül szeret, kiért él egyedül, midőn az nem szégyenei élni a megvet- tetés és gyalázat tárgyaiért. Kegyed szemérmetességét kiméivé, elhallgatom e festmény irtóztató részét. Férjemtől elhagyatva s megvettetve, magányomban emésztettek a fájdalom gyötrelmei, értesülve még arról is, hogy férjem jelenlétében egy erkölcstelen aljas társaság kaczaja s gúnytárgyává tétettem. Egyetlen birtokom volt, mit a bűn sem ragadhatott el tőlem : szennynélküli jó hírem. Ezt is elvesztőm, kedves Lucilem. A nők, kiket erényes életem megszégyenitett, nem engedtek tisztán maradni. Magányomat úgy magyarázták, a mint nekik tetszett. — Egykor férjem meghitt barátja látogatott meg, s elég lelketlen volt, hiresztelni, hogy általam kitűnő szívességgel fogadtatott. Férjem, kire jelenlétem folytonos büntetés volt, ki még most sem hitte magát elég szabadnak, megragadta az ürügyet, s egyik jószágára Űzött. Ismeretlenül, szerencsétlenségem színhelyétől távol, legalább szabadon engedhetém özönleni könyeim árjait; hanem a kegyetlen férj csakhamar azt izenteté, hogy válaszszak kolostort magamnak, mert Florival birtokát eladta, s onnan takarodnom kell.“ „Florival?!“ — szóla közbe Lucile elbámulva. „Igen, az volt számkivetésem helye“ — feleié a marquisnő. „Asszonyom ! mily nevet ejtett ki kegyed ? !“ „Azon nevet, melyet férjem viselt, mielőtt a Claranqi mar- quisságot szerző. „Mit hallok!? oh ég! oh igazságos ég!! lehet ez?!“ — kiálta Lucile, barátnője keblére borulva. „Mi baja? mi zavarodás, mi rögtöni felháborodás ez? Lucile! legyen békével!“ „Hogyan asszonyom! hát Florival, a hitszegö, a gonosz, ki kegyedet megcsalta, megbecstelenité?“ „Ismeri őt kegyed?“ „Ö az, asszonyom, kit én imádtam, kit öt év óta siratok, kinek neve lett volna utolsó sóhajtásom.“ „Mit beszél kegyed?!“ „Ö az, asszonyom! Oh Istenem, minő lett volna sorsom!“ E szavakra Lucile a földre borult, s arczával illeté azt. „Oh Istenem — mondá — oh Istenem! te vagy, ki megmentettél!“ A marquisnő nem birt magához jőni csodálkozásából. „Ne kétkedjék kegyed — mondá Lucilenek, — Isten derített fényt sötét lelkeinkben, az ö ujjai mutatkoznak szemlátomást előttünk, ö hozott össze bennünket, ő ösztönzött a kölcsönös bizalomra, ő nyitá föl egymásnak sziveinket, mint a vigasztalás két forrását. Igen kedves, méltó barátnőm, ismerjük fel zajgó keblünk lecsillapítására hozzánk fordult Istenünket, s igyekezzünk együtt feledni fájdalmainkat, s azt, ki azokat okozá.“ E percztől frigyök bensösége s gyöngédsége határtalan lett. Magányuk boldogságot nyújtott, mint a szerencsétleneknél szokás. — Azonban nyugalmuk nemsokára megháborodott a veszély hallatára, mely a marquist fenyegeté. — Bűnei életébekerültek. A sir szélén még egyszer ohajtá erényes nejét látni. A marquisnő kiragadá magát vigasztalhatlan barátnője karjaiból, siet s elérkezik férjéhez, s haldokolva találja őt. „Kegyed itt van? kegyed eljött hozzám? kit én oly kegyetlenül megsértettem, s meggyaláztam — mondá a marquis, nejét fölismerve; — nézze rendetlen éltem szomorú következményeit, nézze a rémitö sebet, melyet Isten keze mért rám. Ha érdemesnek talál részvétére, emelje föl ártatlan imáját az éghez, s mutassa he neki lelki tusámat, mert lelkem a bűnös emlékekre még jobban szenved, mint testem.“ Neje magánkívül akart karjai közzé rohanni. „Távozzék kegyed — mondá ő — önmagámtól irtózom, leheletem a halál dögletes lehelete“'; — s hosszú szünet után foly- tatá : „Ismersz-e engem, legjobb nő, ez állapotban, melybe a bűn vetett? Ez-e ama tiszta lélek, melylyel a tied egykor egybe volt forrva? ez-e a te kiegészitö feled? — ez-e a menyegzös ágy, mely egykor engem, hozzád méltót, befogadott ? Istentelen czim- borák! átkozott gyönyörök, jöjetek, tekintsetek rám, s reszkessetek ! — Oh lelkem, ki szabadit meg ez utálatos tömlöczből ? !“ „Uram! — kérdé orvosát — van-e még sok időm ? Fájdalmaim kiállhatlanok.“ „Ne hagyj el, nemesszivü barátnőm,— szólt nejéhez, —- nélküled a legiszonyúbb kétségbeesés martalékává leszek.“ „Kegyetlen halál! végezz, végezz hamar velem. Én megcsaltam, én megbecstelenitettem, én üldöztem az ártatlanságot, magát az erényt!“ — kiálta őrjöngve a marquis.
