Eger - hetilap, 1863
1863-09-17 / 12. szám
93 4 T A R € Z A. Régi kép a régi időből. — Történeti kép. — (Vége.) IL A nő követi férjét. „Ah oly végtelenek A rabnö kínai ! Ki adja vissza öt A szívnek, melyre vágy? Ah dúlva s messze van A szűz menyasszonyágy !“ Kanizsa falai alatt egy kioszkot, egy kis paradicsomot birt Arszlán bég. A tündérek, kik ebben laktak, ha nem voltak is örökké fiatalok, de épen oly szépek voltak, mint a Mahomed Ígérte hurik. Ezek számát akarta Ilonnal nagyobbitani. Előre örült a pillanatnak, melyben a rabnő szépségében majd kedve szerint gyönyörködhetik. Midőn azonban oda ért, egy szolga várta öt, azon üzenettel, hogy tüstént siessen a hatalmas Ali bég elé. Arszlán valamit morgott szakállába, mi aligha dicséret volt a hatalmas Ali bégre. Itt azonban engedelmeskedni kellett. Méltán félhetett, hogy ha egészen nem akar tisztelkedni, fejét viszik el a jancsárok. Átadta tehát a még mindig ájult rabnőt a hárem őrének, megparancsolva, hogy gondoskodjanak róla, és hogy külön lakosztályba vigyék. Aztán elvágtatott. Bevivék tehát Ilont a házba. Az egyik illatszerrel locsol- gatá, a másik hideg vízzel mosogatá halántékait, kezeit dörzsöl- gették, — mig végre fáradságuk sikert aratott, s Ilon hosszú sóhaj után felébredett. Azt hitte szegény, hogy álmodik, de csakhamar borzadva vette észre, hogy ez nem álom, hanem szörnyű való ! Tehát igaz, hogy ő, ki kevéssel ezelőtt oly boldog volt, most oly kimondhatatlanul boldogtalan ! — hogy ő, ki előbb egy szeretett férj neje volt, most annak szánandó özvegye, — és a gyűlölt török rabnöje! — Lehetséges-e, hogy sorsunk nehány pillanat alatt ennyire megváltozhassék, — hogy a legmagosb égből a legmélyebb pokolba egyszerre lehessen bukni?! A rabnők látva dúlt arczát, hulló könyeit, vigasztalni akarták. 0 borzadva hátrált s intett, hogy távozzanak. Midőn kimentek, hallá, hogy az ajtó bezáratott. Tehát fogoly ! — És senki nem él, ki őt megszabadíthassa ! — Istenem ! — sóhajt két térdére borulva, — egyedüli menedékem, egyedüli védelmem segits ! — küldd el a szabaditó halált. A kik szerettek, megelőztek, engedj nekem is utánok menni. Az élet a te adományod, nekem azt nem szabad magamtól elvetnem: oh de vedd el ajándékodat, mertösszeroskadok súlya alatt ! Arczát a díván párnái közé rejtette s fuldoklón zokogott. így tartott ez soká; — a kis szoba, annyi vigalom tanúja, mintegy csodálva nézte a bánkodót. — Hátha megszabadulhatnék? — E házat talán nem őrzik szigorún. Azt hiszik, gyenge vagyok, de én erős akarok lenni ! — Csak gondolataimat tudnám összeszedni, — tördelé homlokát kezeivel összeszoritva, — csak e véres kép ne lebegne folyvást szemeim előtt ! — Oh Dénes, oh atyám ! — sóhajt s könyei újra megeredtek. — De nem sirok többé, erős akarok lenni ! — monda, s nem vévé észre, hogy könyei annál sűrűbben hullanak. Végre hosszú tusa után nyugalmasb lett. Szemeiben szilárd elhatározás tündöklőit. Körülnézett a szobában. Az ajtó erős tölgyfából volt készítve. Az ablakon vasrostély. Gyenge kezeivel hogyan nyisson itt rést. Az asztalon kis csengetyüt látott. Csengetésére egy szolganő lépett be. — Jöj közelebb ! Az engedelmeskedett. — Mi neved ? — Zelma. — Zelma, én téged boldoggá teszlek, ha engedelmeskedel. Visszavezetlek atyád karjaiba, ki bizonyára most is siratja elrablóit leányát. Ilon jobban megindult e szavakra, mint Zelma, mert mig ö könyeit alig birta visszatartani, ez hidegen válaszolt : — Nincs atyám ! — De van anyád? —• Nincs ! — Testvéred ? — Nincs! — Tehát senki sincsen hazádban, kit szeretsz, kit viszontlátni óhajtanál ? — kiáltott fel Ilon keserű csalatkozással. — Hazámat sem ismerem, én mindig rabnö voltam ? Ilon reménysége tűnni kezdett, hogy ezen, rabságában megkövült szivet megindíthassa. Kis gondolkozás után még egy kísérletet tett. — Szeretnél-e szabad lenni? Zelma arczát pillanatnyi pir futotta át. — Szeretnél-e gazdag lenni ? Zelma szemei fénylettek. De csak pillanatig, azután visszaesett előbbi egykedvűségébe. .— Miért kérded ezeket tőlem, keresztény nő ? Te engem szabaddá, gazdaggá nem tehetsz, hisz magad is szegény rabnő vagy ! — Igaz; de megszabadulunk! Ha szabadok leszünk, én, ki gazdag vagyok, minden gazdagságomat neked adom. — De hogyan szabadulunk meg ? — Elhagyjuk e házat és Zrínyi táborába futunk. — De megengedi-e Arszlán bég ? Ilon megfogta az együgyü rabnö kezeit. — Az ő tudta nélkül megyünk el! Zelma ijedten ugrott vissza. — Arszlán bég akaratja ellen? — Az nem lehet ! Arszlán bég hatalmas, az ö keze elérne minket a világ végén is ! — Zelma! — könyörög Ilon, — ha Istent ismersz, könyörülj rajtam, engedj menekülnöm ! — Allah őrizzen meg ettől!— Arszlán bég hatalmas ur, Arszlán bég kegyelmes ur ; -— Ö téged szeret, ha boldog leszesz, emlékezzél meg Zelmáról. Ezzel eltávozott. Nincsen tehát segély ? — Itt csak Isten segíthet. Leborult és hosszan imádkozott. Midőn felkelt, megdöbbenve vett észre egy fehér alakot a szoba egyik szögletében. Ki lehet ez ? Hajzata rendetlenül Ömlik le vállaira ; — fején a zöld koszorú oly különös ellentétben van halvány arczával ! — Midőn néhány lépést tőn feléje, akkor vette észre, hogy ez ő maga, s hogy óriás tükör előtt áll. Néhány óra alatt annyira megváltozott, hogy önmagára sem ismert. E pillanatban lépett be Arszlán bég. — Gyönyörködjél, szép huri, kellemeidben ! — mond hízelegve, — s ha a tükör néma bókja nem elégít ki, halljad tőlem, rabodtól, hogy szép vagy, mint a kelő hajnal.
