Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Heves-Nagykunsági Egyházmegye
cs HEVES-NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE to terhem nőtt. Olykor kiküldtek a nagyon vérszegény leányegyleti vagy ifjúsági egyleti bibliaórák tartására, különben a túri lelkészek, mint hivatali főnökök egyáltalában nem zavartak, mindent saját belátásom szerint cselekedhettem. Ismét élhettem tehát a magam passzióinak: rengeteg német valláspedagógiai szakmunkát olvastam, fordítottam, Csikesz Sándornál ebből doktorálni is szándékoztam, 1929. szeptemberében vallás-tanári vizsgát állottam ki Pápán kitűnő eredménnyel s oly feltűnéssel, hogy egészen kicsi hijja volt annak, hogy nyomban Pápára meg nem hívtak gimnáziumi vallástanámak. Tehát nyugton megállapíthatom, hogy sem "lecsaládosodásom", sem lelki töredelmem nem vert le! Hitem támadt Isten kegyelméből s úgyvélt jogos önérzeteskedésemből kigyógyultam. Betüimádó, széles ívelésű szellemi impulzusom mindig visszatartott kilengésektől. Mikor pedig 1930-ban a Konventen ismétlőiskolás vallástani tankönyvemmel elnyertem a pálykoszorút, sokfelé, széleskörű elismerésben is volt részem, úgyhogy többé eszembe sem jutott kétségeskedni jövendőm felől. Mindenesetre az sem feledhető, hogy kiadós hitoktatói jövedelmem mellett, házasságom révén, anyagi helyzetem is eléggé megalapozottnak bizonyult. Beérkezésem. Mikor azután Isten a próbáltatásokat megelégelte tőlem s a velem egykorú s egykori debreceni konszkoláriszom: az ifjú kürti lelkész távozni kényszerült helyéről, 1932. augusztus 1-én, meghívás útján elfoglalhattam végre rendes lelkészi állásomat Kürtön. Túl voltam már akkor kezdő iíjúságom idején s így Isten kegyelmes újmutatásainak nyomát is inkább számba vehettem. Akkor jutottam minden velem egy úton haladó ifjú vágyainak boldog beteljesedésehez, amikor nem számíthattam rá emberileg: nem az öreg lelkész halálával, hanem egy velem egykorú fiatal ember helyébe, amiről pedig előbb mar régen le is mondtam. És úgy jutottam ide, hogy az akkori kürti szégyenletesen felkavart közviszonyok miatt a legkisebb emberi erőfeszítésemre sem volt szükségem. Feleségem egyetlen kürti rokona, az akkori községi főbíró csinált a lelkészválasztásból a maga rehabilitálását szolgáló politikai kérdést s nekem a kis újamat sem kellett kinyújtanom megválasztásom érdekében, csak vállalni azt. De Isten újra csak jól ismerte dolgomat. Megválasztatásom felett érzett határtalan boldogságomat, a nyugodt várakozásban acélosodott hitemet még egyszer próbára tette. Mikor állásom köteles elfoglalásának napján, megérkeztem hét vagy kilenc év óta vágyaim-álmaim non plus ultrájába, Kürtre: senki sem várt Kürtön. Szó sem volt fehér ruhás lányokról, bandériumról, bankettről, tömegről, amint azt én azelőtt sokszor olvastam vágyódó szívvel az egyházi lapokban. Az akkori közállapotok ilyesmit nem engedhettek volna meg Kürtön. Sőt annyira nem „szép szerével” foglaltam itt el állásomat, hogy épen akkor még az autóbusz is súlyos defektet kapott s az országútról egy épen arra haladó s Kürtre tartó piszkos, petróleumos hordókkal teli teherautó vett fel s azon „vonultam be” Kürtre. Mikor megérkeztem, a lelkészlakon csak egy szobafestő-legényt 304
