Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Heves-Nagykunsági Egyházmegye
cg HEVES - NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE íü professort kerestem fel soraimmal, aki mint egykori túri káplán, rokonomat bírta feleségül. Kiss Feri bátyám azután, újra felfedezve velem való ismeretségét, örömmel ajánlotta Kisvárdán, Kovács Lajos esperes mellett a káplánságot, mert arrafelé a sok apró faluban könnyen kivárható egy lelkészi állás megüresedése. 1924. július 1-én el is foglaltam el is foglaltam kápláni állásomat Kisvárdán. Isten azonban emberi tervezgetésemet újból megszégyenítette, mert Kisvárdán három hónapnál tovább nem tudtam maradni, mivel ottani egészen primitív külső s belső körülmények egy Mezőtúr után egyenesen undorral töltöttek el. Ám közbe Túron betöltötték hitoktatói állásomat, de meg Túrról nem is valami kedves emlékekkel távoztam, hanem annál romantikusabb emlékeim ébredtek fel Kürt felől, ahol mégis csak voltam valaki... Visszakönyörögtem hát magam Kürtre újból káplánnak s itteni főnököm örömmel vissza is fogadott. E másodszori káplánságom idején ismerkedtem meg leendő feleségemmel, különben többre nem haladtam a már megszokott kürti körülmények között. A nősülési vágy fogott el egészen s ez indított arra, hogy kiadós fixummal járó túri hitoktatóságba vágyakozzam vissza, ahelyett, hogy türelmemet s hitemet építgettem volna főnököm, egy öreg, nagyon beteges férfiú elhalálozásának s helyébe Kürtre való megválasztatásomnak esetére. Emberi tervezgetés útjára léptem hát ismét s csak a helyembe Túrra választott hitoktató váratlan eltávozásának köszönhettem, hogy jó Csomasz Dezsőnél visszakönyöröghettem magam a túri hitoktatóságba, hová 1925. szeptember 1-én érkeztem haza. Itt szolgáltam azután sok fáradsággal hét esztendeig. Önérzetemet újból sérelem érte, mert az állami leánygimnáziumba mást alkalmaztak hitoktatónak s nekem róni kellett az utcát a tanoncok s ismétlősök felé vagy a szétszórt elemi iskolába (államiakba), társadalmi elhelyezkedésem sem elégített ki, de még sem elégedetlenkedtem. Senki sem tudta, hogy úgy járom a túri utcát, mint aki kitagadottnak érzi magát, de Istennél annál inkább befogadottnak. Azzal nyertem erőt, hogy bármiként fordul is sorsom, többé a magam tervezgetéseinek útjára nem lépek, hanem Istenre bízom magamat. Canossát jártam s zúgolódás nélkül jártam. Isten tudja! 1927-ben elhalt a kürti lelkész, persze pályáztam, apám régi kedves barátja, Török Imre esperesünk lehető előnyöket is biztosított számomra, de szóba sem jöttem a választásnál az odavaló kisparaszt fia, Tálas Áron mellett! De ez sem hozott izgalomba. Istenem megerősitett: várni és várni! Azután megnősültem, házasságot kötve régi kürti ismerősömmel. Azonban feleségemmel sem tudattam legbenső ügyemet, így hát ő sem segíthetett, ellenben a házasság nagyon boldogított s könnyített rajtam. Különben Túron a nagytemplomba jártam szerényen az utolsó padba, istentiszteletekre, mert lelkészi szolgálatot, az erejük teljében lévő túri lelkészek mellett csupán alkalomszerüleg kellett teljesíteni. Azzal pedig, hogy később én és hitoktatótársam, fizetésünk javítására célzó ajánlkozásunkra, a tanyai istenteletek tartásával is megbízattunk, csak hivatali 303
